Mi az, hogy hölgy? Azt hittem, fotós vagy!

-

A sportfotózást jellemzően férfiak űzik, nem könnyű a szakmában nőként érvényesülni. De vannak, akiknek sikerült: Kovács Anikó Hosszú Katinkát is vb-aranyhoz segítette, Őszi Szilvia pedig Erdei Zsolt búcsúmeccsén került kivételes helyzetbe.


Sok mindent meg lehet tanulni a padban, de ha valakinek nincs istenadta tehetsége, akkor csak középszerű iparos lesz belőle. Érdekes, hogy mindkét hölgy magától érzett rá a dolgokra, nem tanulta, de persze jó szakemberek is segítségükre voltak.

Őszi Szilvia: Fotós iskolát soha nem végeztem – csak Brüsszelben jártam tanfolyamokra, hogy kicsit fejlesszem magam - én főleg olyan fotósoktól tanultam itthon és külföldön, akiknek a munkája tetszett. A testvérem esküvői fotós, ő is sok mindent megmutatott, amit hasznosítottam az elmúlt 17 év alatt. Újságíróként kerültem be a médiába vidéken, de hamar rájöttem, hogy ez abszolút nem való nekem, mert egy képpel sokkal többet lehet elmondani, mint egy akármilyen hosszúságú cikkel. Emlékszem, hogy az első képemnél egy balesethez küldtek ki, mert minden fotós foglalt volt, ráadásul egy kölcsöngéppel mentem a helyszínre, és azt sem tudtam, mit kell csinálni. Viszont jól ment, és hamar beleszerettem ebbe a műfajba, egy futóversenyen pedig eldöntöttem, hogy én ezt szeretném csinálni.


Őszi Szilvia újságíróként kezdte


Kovács Anikó: Szintén újságíróként kezdtem a Heves megyei hírlapnál 16 évesen, és ha azt akartam, hogy fotóval jelenjen meg a cikkem, akkor azt magamnak kellett elkészíteni. Így teljesen autodidakta módon tanulgattam ezt az egészet, viszont, még amikor 18 évesen nyertem egy Nemzeti Sport fotópályázaton, akkor is azt tervezgettem, hogy én ennél a lapnál újságíró leszek. Ez így is lett, de


mindig is irigyeltem a fotósokat, mert amikor vége volt egy versenynek, ők összecsomagoltak és hazamentek, én meg akkor álltam neki a cikkemnek.

Németh Ferenc sokat segített, hiszen kivételt tett velem, emlékszem, hogy egy Fradi-meccs alatt elmagyarázta az alapokat, és értékelte a képeimet. Aztán kaptam munkát, sokat jártam sporteseményekre, és szép lassan belejöttem.


Amikor egy nő megjelenik a pálya mellett a gépével, nem mindig arat osztatlan sikert. Bizony meg kellett küzdeni az előítéletekkel is, így az első lépések nem voltak zökkenőmentesek.

ŐSZ: Az tény, hogy hamar megtapasztaltam, hogy a pályán nincs különbség női és férfi fotós között. Megvan, ki a szimpatikus, ki nem, van, aki lelkiismeretesen dolgozik, és van, aki kis túlzással csak pogácsát enni jár ki egy eseményre, de persze nem ez a jellemző. Egyszer az egyik fotós bemutatott nekem a középső ujjával, és amikor meglepetten nevetve kérdeztem, hogy tud ilyet mutatni egy hölgynek, rávágta:


Hölgy? Azt hittem fotós vagy!

Magyarul itt eltűnnek a határok, és sokszor éreztem azt, hogy szinte lenéznek. Nem tudják, ki vagyok, mit csinálok, és rájuk van írva, hogy azt gondolják: na, mit akar itt ez a csaj? Majd miután megjelent az anyagom, és jöttek a gratulációk, többektől hallottam, hogy ezt nem gondolták volna, jó szemem van, stb. Na, ez egy kis elégtétel volt.


Kovács Anikó képe Cseh Lászlóról


KA: Nekem az első munkám egy öttusa-vébé volt, ahol megjelentem, és nem igazán foglalkoztak velem, nem köszöntek, a „na ez meg ki” kérdést láttam a fotósok szemében. Aztán elkezdtem jönni-menni, ösztönszerűen próbáltam jó helyeket találni, és egy idő után észrevettem, hogy mindenki ott van körülöttem, és ugyanazt fotózzuk. Aztán mivel az ötödik nap után is ott voltam, gondolták, hogy nem csak valami lelkes mókus vagyok, hanem komolyan gondolom. Az MTI fotósa, Illyés Tibor kezdett el beszélgetni velem, aztán a végén megkérdezte, hogy segíthetünk-e valamit kollegina? Egy ilyen mondat azért átlendít a holtponton. Én egyébként nem várom el senkitől, hogy nőként előreengedjen egy ajtónál, csak az embert tiszteljék bennem a fotóst.


Sokan megjegyezhetik rosszmájúan, hogy a csinos külső biztosan mindenféle előnyhöz juttatja a női sportfotósokat. Ezt a két hölgy határozottan cáfolja, sőt, ennek ellenkezőjéről beszéltek.

ŐSZ: Soha nem fordult elő ilyesmi, sőt duplán meg kellett küzdeni mindenért. Mindig azt érzem, nőként többet kell nyújtani, hogy a munkádat elfogadják. Ha kivételes helyzetbe kerültem, az nem azért volt, mert csaj vagyok, hanem mert olyan fotós, akinek elismerik a képeit. Erdei Zsolt búcsúmeccse előtt például csak én mehettem be az öltözőbe, és készíthettem néhány pillanatképet - ahol Madáron kívül Bedák Zsolti és Juan Carlos Gomez Pantera is készült a meccsre -, pedig egy bokszoló és a stábja nyilván már feszült egy ilyen helyzetben, ki akarták zárni a külvilágot. Madár tudta, hogyan dolgozom, és csak ez számított, a nemi jellegek eltűnnek ebben a szakmában.


Őszi Szilvia munka közben


KA: Én megkaptam többször, hogy nőként milyen könnyű például a vízilabdázók közelébe kerülni, de ez nem így van. Amikor felszállhatok a válogatott buszára, az annak köszönhető, hogy kiharcoltam azt, hogy a közelükben dolgozhatom.


Nem szőke nőként utazom, hanem fotósként.

Ehhez bizonyítanom kellett, és kell alázat is, mert az adott sportág ismerete is nagyon fontos. Sokszor megkérdezték tőlem, hogy minek ülöm végig a többórás edzéseket, miért nem csak a meccsre koncentrálok, mire én azt válaszoltam, hogy szeretem tudni, mikor mi történik. Ha például egy kézilabdás jelez a társának, vagy pólóban a center biccent, már emelem is a gépet, mert tudom, hogy akció lesz, és jön a labda.


Kovács Anikó munka közben


Az élet szinte minden területén érvényes az, hogy a nők máshogy látják a világot, mint a férfiak. A különbségek természetesen a sportfotózásban is megjelennek.

ŐSZ: Mi talán lágyabban látjuk a dolgokat. Mindig igyekszem megtalálni azt a sokszor lehetetlennek tűnő pozíciót, amiben valahogy másképp látod az egész témát. Az a célod, hogy egy fotósorozattal el tudd mesélni, mi történt azon a sporteseményen. A tavalyi atlétikai vébén nem tudtam olyan fotót mutatni, ami másnak is megvan. A Presztízs magazinban jelent meg Dr. Borbély Zoltán Szívügy című cikke, és az nagyon jólesett, hogy ő ragaszkodott ahhoz, hogy én készítsem a fotókat. Amikor megkérdezték tőle miért, ő annyit válaszolt: mert Szilvi a lelkével lát. Ez nagyon bennem maradt, és azóta figyelem, hogy ez valóban így van, hiába dolgozik több másik fotós egy helyszínen, más szemszögből és más oldalról fotózom azt, amit más.


KA: Én alapból érzékenyebb vagyok, és sokkal inkább megyek rá az érzésekre, a reakciókra, gesztusokra, tehát az emberi oldalt keresem. Ehhez, mondjuk, nem árt jó viszonyt ápolni a sportolókkal. Jó példa erre Gyurta Dani esete, akiről egy római nevezetesség előtt kellett képeket készítenem a vb-n. Ő gyűlöli, ha fotózzák, és ezt meg is mondta nekem leizzadva, falfehéren a Colosseumnál délben, amikor elkezdtük volna a munkát. Erre én leültettem az árnyékba, és mondtam, hogy beszélgessünk, én addig beállítom a fényeket. Elkezdett sztorizni, teljesen fesztelenül, barátságosan, mire én pár perc múlva közöltem, hogy köszi Dani, végeztünk! Ő persze meglepődött, és rákérdezett, hogy mi van a fényekkel, én pedig csak annyit mondtam: nem kell mindent elhinni nekem! Szóval a női praktikák is segítenek minket. És fontos, hogy milyen aurát alakítasz ki magad körül, mert ha jó viszonyban vagy a sportolóval, az lejön a képekről.


Egy fotós munkáját a visszajelzések, a szakemberek véleménye, és természetesen a díjak minősítik. Mindkét hölgy büszkélkedhet szép sikerekkel.

ŐSZ: A MOB által kiírt fotópályázatra adtam be az egyik képemet, ami egy dzsúdóversenyen készült, Tóth Krisztián meccse után, és a „A fair play igazi ereje” címet kapta. Csaknem harmincezren nézték meg a képeket egy hét alatt, és komoly eredménynek tartom, hogy a zsűri és a közönség is az én képemet találta a legjobbnak. Ezek a pillanatok visszaigazolják, hogy jól csinálom a munkámat.


Őszi Szilvia díjnyertes képe


KA: Nekem szerencsém lett, mert az első évben készítettem egy olyan vízilabdás fotót, amivel Sajtófotó-díjat nyertem, majd a nemzetközi Picture of the Year versenyen is nyertem, ami korábban csak Földi Imrének sikerült. Ez jó visszajelzés volt, ahogy mostanában a páromtól, Derencsényi Istvántól is megkapom ezt, hiszen ő is fotós, tehát pozitív értelemben húzzuk egymást előre. A kazanyi vizes vébén például kimondottan inspirált, hogy ott volt velem, hiszen riportfotósként másképp látta a dolgokat, sokat köszönhetek neki.


A díjak mellett a sportolókkal kialakított jó viszony, a soha vissza nem térő pillanatok vagy a győzelmek utáni örömkönnyek is óriási élményt jelenthetnek. Sok mindenre büszkék lehetnek a lányok is.

ŐSZ: Tavaly májusban kaptam felkérést a már említett Szívügy című riport illusztrálására Borbély Zoli cikkéhez, amelyhez a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet Gyermekszív Központjában készültek a fotók.


Ez nyilván nem olyan feladat, hogy egyszer bemegyek és készen vagyok, hanem heteken át ott voltam a kórházban,

fotóztam életképeket, nyitott szívműtétet, szívtranszplantációkat, és ez olyan bizalom volt az orvosok részéről felém, ami példa nélküli. Mikor a budapesti Ironman verseny egyik szervezőjének, Kropkó Péternek megemlítettem, hogy lehetne valamiféle együttműködés, az IRONMAN 70.3 Budapest szervezői azonnal a jó ügy mellé álltak. Ehhez a kezdeményezéshez rengeteg sportoló is csatlakozott például Szabó Szilvi (kajak), Kapros Anikó (tenisz), Makray Katalin (torna), az UTE U21-es kajakosai, Ungvári Miki (judo), Kovács Koko István, Bartos Tamás (úszás), Erdei Zsolt - nekik ezúton is köszönöm a rengeteg segítséget. A verseny ideje alatt volt egy fotókiállításom és az utolsó napon egy árverés, ahol 1,8 millió forint gyűlt össze. Az összeg teljes egészében A Szívbeteg Gyermekek Védelmében Alapítványhoz került.


Őszi Szilvia képe


KA: Én többek között a Hosszú Katinkával való barátságomra vagyok nagyon büszke, hiszen őt már tíz éve ismerem, amikor még nem volt Iron Lady. Sokat szoktunk beszélgetni, és a római vb-n két bronzérem után a zárónapon indult a 400 vegyesen. Már nagyon el volt csigázva, amikor azt mondtam neki, hogy szeretnék egy kabalabékát, de már elfogyott. „Katka, nyerjél már nekem egy békát!” – biztattam őt, mire felcsillant a szeme, és felkiáltott: oké, nyerek neked egyet! A történet ismert, meglett az aranyérem, és Katinka az eredményhirdetés után kért egy perc szünetet a fotósoktól, odajött, átadta a békát, megölelt és ment tovább. Hát megszólalni alig tudtam.


Kovács Anikó képe barátnőjéről Hosszú Katinkáról


A jövőben is számos sporteseményen találkozhatunk velük, és nem titkolják, hogy most már ezzel szeretnének foglalkozni életük végéig.

ŐSZ: Én mindig azt mondogattam magamban, hogy szeretnék a világ egyik legjobb fotósa lenni, úgyhogy van még mit tanulnom. Nekem azért anyukaként most már első a család, úgyhogy nem tervezgetek világ körüli munkákat, de a fotózás egy szerelem, amit soha nem akarok abbahagyni. Felemelő érzés, hogy olimpiai és világbajnokokat mondhatok a barátaimnak, akik elismerik a munkámat, ez erőt ad a folytatáshoz.

KA: Én sem tudnám elképzelni enélkül az életemet, a legutóbbi kazanyi vizes vb-n egyetlen magyar fotósként dolgoztam, ami óriási dolog volt, jó volt viszontlátni a képeimet a legnagyobb hazai portálokon. Remélem, hogy lesz még alkalmam, mondjuk a riói olimpián dolgozni, és magyar aranyérmest fotózni még akkor is, ha nem kapok kabalaállatot.


KÖVESD A VS SPORTROVATÁT A FACEBOOKON IS!