Meztelen lányból jöhet több, de lógó hímtagot nem akarunk látni

Fotó: Andi Bancic

-

Meztelen táncosokat kukkoló szatyros bácsik, reklámfilmezés külföldön vagy éppen hullák mozgatása egy Cannes-ban versenyző holokausztfilmben (kritika itt) – ezek mind részei lehetnek egy tánckoreográfus mindennapjainak. Hód Adriennel, a Hodworks kortárstánc-társulat koreográfusával beszélgettünk többek között arról, hogy miért húzott el a magyar kortárs szakma fele külföldre, és hogy mi vár az itthon maradókra.


Hogyan kell hullákat koreografálni?

Hát ez nekem is új volt. Nemes Jeles László holokausztfilmjének krematóriumi jeleneteihez kellett kitalálnom a testek mozgatásának koreográfiáját. Időszűkében voltunk, úgyhogy egy-két napom volt rá, hogy találjak 30-40 táncost, aki hajlandó vetkőzni és meztelenül egymásra feküdni. Azért kellettek táncosok, mert a nyakukba akasztott szíjakkal vonszolták a náci táborokban anno a hullákat, és ilyen jelenetek a filmben is vannak. Ehhez pedig izom kell, tartanod kell magad, amikor húznak, hogy ne fulladj meg. Szerintem azért lesz nagyon izgalmas a film, mert Nemes Jeles végig hosszú snittekkel dolgozott, a kamera mindent nagyon nyersen a főhős szemszögéből mutat, szóval nem esztétizálta túl a dolgokat. A krematóriumi jeleneteknél én is a főhős helyzetébe próbáltam beleképzelni magam: sonderkommandós vagy a táborban, az a feladatod, hogy napi nyolc-tíz órában hullákat pakolj halomba. Hát ezt nem lehet szépen csinálni. Rutinos, praktikus mozgást kellett kitalálni hozzá.


Hód Adrienn


Itthon és külföldön a Hodworks nevű társulatoddal sorra nyeritek a kortárstánc-díjakat. Sok nézőnek viszont kapásból a meztelenség ugrik be rólatok. Az előadásaitok előtt például gyakran elhangzik a pénztárnál az a mondat, hogy arra a darabra adjon jegyet, kisasszony, amelyikben nincs ruha a táncosokon. Zavarnak azok a nézők, akik kimondottan kukkolásért ülnek be az előadásaitokra?

Tudom, hogy a szakmában ettől sokan ki vannak borulva, de sem engem, sem a táncosaimat nem zavarják a szatyros bácsik. Egy előadást sokféleképpen lehet nézni, de az már nem az én dolgom, hogy megmondjam a nézőnek, mit lásson bele a darabba. A test megmutatása több előadáson keresztül foglalkoztatott. A meztelenség témája odáig jutott, hogy a két éve bemutatott Pirkad című előadásban két női-férfi páros végig meztelenül táncol. Mindvégig a témával kapcsolatos tabuk érdekeltek. A meztelenség szerintem nem feltétlenül a négy fal közé tartozó magánügy. Én például nyaranta gyakran vagyok meztelenül a lakásomban, és persze ettől még nem gondolom, hogy az utcán is ruha nélkül kéne mászkálnom, de azért sokallom azt a nagy szégyenérzetet, ami a magyar társadalomban van a témával kapcsolatban. Például Németországban vagy Finnországban – ahol a szaunázás miatt már nagyobb kultúrája van a meztelenségnek – sokkal természetesebb mások társaságában meztelennek lenni, mint nálunk. De persze ez nagyon személyes dolog, mindenki máshogyan reagál. Másrészt sokan hajlamosak a meztelenséghez kapásból szépséget társítani. Egy tánctól izzadó meztelen test vagy a mozgás közben összevissza himbálódzó fütyi nem feltétlenül gyönyörű látvány önmagában, itt inkább az emberi esetlenség látványa, az izmok feszülése, a test csapódása a földön adják az esztétikai élményt.


Részlet A halandóság feltételei című előadásból


Többször mondtad korábban, hogy a nyugati országokban jobban értik, amit csináltok, viszont olyan országok is vannak, ahol egyenesen megkérnek titeket, hogy ezt vagy azt inkább ne csináljátok a színpadon.

Az egyik legextrémebb eset Albániában történt, ahol több nézőtől olyan visszajelzést kaptunk, hogy meztelen lányból jöhet több is a színpadra, de meztelen fiút nem akarnak látni. Ezt én a kulturális különbségeknek tudom be. Egy logó hímtag sok kultúrában még mindig funkciótlannak számít. Itthon pedig többen jöttek oda hozzám az előadások után olyan kérdésekkel, hogy miért alázom meg a táncosokat azzal, hogy meztelenek. Volt olyan néző, aki azon is aggódott, hogy fertőzést kapnak a táncosok, ha meztelenül mozognak a földön. Ezek teljesen normális emberi reakciók, beszélni kell róluk. Végül is az a színház dolga hogy vitát gerjesszen, nem? (A halandóság feltételei című előadás trailere itt tekinthető meg.)

Tanítasz a Kortárs Táncfőiskolán, alkalmazott koreográfiákat készítesz filmekhez és külföldi reklámokhoz, a szakmai elismerések viszont a Hodworks-előadásokból jönnek. Miért nevezed mégis „kortárs faszkodásnak”, amit csináltok a Hodworksszel?

Nagyon kiszámíthatatlan helyzetnek élem meg azt, hogy a kortárstánc-piacon dolgozom. Az államtól jelenleg az éves működési költségünk nagyon kis részét kapjuk csak meg. Egyre kevesebb az erre a területre szánt pénz. A Trafón, a Nemzeti Táncszínházon és a Müpán kívül pedig gyakorlatilag nincs befogadóhely, ahol fix összeget fizetnének az előadásainkért. Elengedhetetlen tétel a fennmaradáshoz, hogy külföldre adjuk el az előadásainkat. Így hatalmas a nyomás, hogy mi lesz a jövőben. Ha a következő előadás nem üt akkorát, vagy pont olyan időszakban mutatod be, amikor olyan emberek látják a szakmából, akiknek nem tetszik, akkor megáll a szekér. Mert ha nincs előadás, nincs bevétel.


Részlet A halandóság feltételei című előadásból


Mostanában minden siker ellenére úgy vagyok vele néha, hogy nagyon át kell értékelnem, mennyi energiát érdemes ebbe a kortárs cuccba itthon belenyomni. Lelkesen csinálod egy ideig, de amikor elmúlik az a kezdeti rock and roll időszak, és kezded átlátni az egész rendszert, akkor elbizonytalanodsz. Rájössz, hogy itthon tíz év múlva is pontosan ott fogsz tartani, ahol most, vagy még ott sem. És ez elég abszurd szerintem, legalábbis nem túl lelkesítő. Egyszerűen nem látni a támogatott jövőjét idehaza a kortárs kultúrának. Tanítok a Kortárs Táncfőiskolán. Ahogy végeznek, kapkodják el külföldre a jobbnál jobb fiatal táncosokat, és mennek is, mert itthon nincs előttük sok perspektíva. Én magam is külföldi reklámokhoz készítek alkalmazott koreográfiákat, ha ezek a munkák nem lennének, nem lenne biztosítva a megélhetésem. Pár éve még valamennyire hallatta a hangját az állami támogatások radikális elvonása miatt a kortárs szakma, de most azt érzem, hogy sokan elfordultak, csend van. Egyre többen adják fel, nem tudjak tovább vállalni a működést. Legutóbb a Szputnyik Társulat szűnt meg, amit személy szerint én is nagyon sajnálok.

Ha a nyugati közönség sokkal jobban érti az előadásaitokat, plusz itthon kiemelt társulatként sem kaptok annyi támogatást, amennyi fedezné a működéseteket, akkor miért nem költöztetek még teljesen ki külföldre?

Nekem negyvenévesen ez talán már kicsit késő. Mármint, hogy újra felépítsek valamit a semmiből. Talán egy kicsit könnyebb is így, hogy egy pesti bázisú koreográfusként tartanak számon, és így hívnak minket fellépni meg workshopokat tartani mindenfelé külföldre. De ezt csinálják Mundruczóék is. Itthon készítik az előadásokat, de most már szinte csak külföldre adják el őket. Most jöttünk haza Barcelonából az Aerowaves Spring Forwardról (Európa egyik legrangosabb kortárstánc-fesztiválja), amelynek a versenyprogramjába harmadik alkalommal választották a legjobb húsz közé a Hodworksét. Több mint négyszáz előadás közül. Ez ilyenkor mindig olyan, mint egy infúzió az utolsó percben. Kicsit visszatér beléd a lelkesedés, amikor azt érzed, hogy van, ahol értik, érzik, amit csinálsz. Továbblök, és egy ideig megint csinálod tovább.