Mér vagy te minden? Florence + The Machine a Szigeten

Fotó: Vs.hu / Hirling Bálint

-

Kedden, a Sziget headlinereként lépett fel Budapesten a Florence + The Machine, amelyet itthon sokan afféle alternatív zenének gondolnak, de énekesnője, Florence Welch valójában igazi popsztár. És nem is igaz, hogy folyamatosan kiabál. Ennek ellenére rosszul állt neki, hogy magára vette a nagyszínpados előadó szerepét, és csak a harsányság maradt meg a zenéjéből. Akinél volt "ölelés" feliratú tábla, az meg is ölelhette.


Florence Welch minden bizonnyal abba a kategóriába tartozik, mint a Coldplay, a Kings of Leon vagy Alanis Morissette: lehet akármennyire sikeres, Magyarországon örökké "alternatív" marad. Jó, még nem produkál olyan számokat, mint az említettek, de már bőven sztár, mégpedig egy régóta ismert kategóriában: a sztár, akit azok szeretnek, akik nem szeretik "a mai sztárokat".

A Florence + The Machine idei, harmadik lemeze első helyen nyitott számos listán, többek között a briten és az amerikain. Első lemezénél a kiadó, a nagy múltú Island 50 ezer példányban reménykedett, aztán meglett az 1,3 millió - az ideiről amerikai cége már azt mondta, hogy "csak az első hellyel elégedhetünk meg." Idén kiemelt előadó volt a Glastonbury fesztiválon - igaz, csak annak köszönhetően, hogy a Foo Fighters kiesett, mert Dave Grohl koncert közben lábát törte; de ez akkor is nagy szó, hiszen az elmúlt tíz évben mindössze öt olyan új előadó lépett színre, akik ilyen (ún. headliner) pozícióba jutottak a nagy brit fesztiválokon. A számai rengeteg filmben, és még annál is több sorozatban szólaltak meg. A legnagyobb divattervezőkkel dolgozik együtt. Mindezt úgy, hogy Nagy-Britannián kívül alig volt rendes rádiós slágere: a Dog Days Are Over többé-kevésbé sikeres volt, illetve a Spectrum (Say My Name) nagyon, de ez utóbbi Calvin Harris remixében.


Florence Welch a Szigeten


Mindez érthető: a hárfás "művészi-misztikus" poptól a rockon és gospelen át némi elektronikáig számos műfajt magába olvasztó, az énekesnő hangját, vagyis inkább Hangját középpontba állító, "gótikus" beütésű (legalábbis gyakran szenvedős, szellemekkel és kozmikus metaforákkal dolgozó) zenéje úgy nagyszabású, hogy az a rádióknak sok és megosztó - ugyanakkor ha valaki szereti, akkor rengeteg mindent megtalálhat benne. "Y U Are Everything", vagyis "Mér vagy te minden": ezt a feliratot tartotta magasba egy rajongója a Szigeten. (Közben egy olvasónk pontosított: nem kérdés, hanem állítás volt a táblán, azaz "You Are Everything" - csak alkimista szimbólumok is voltak a táblán, és az zavarta meg a látásunkat.) A biztos kézzel megoldott nagyszabás magyarázza azt is, hogy miért szeretik annyira filmek megfelelő pontjain elsütni.

A kritikusok többsége is szereti, ám akik nem, azok előszeretettel köszörülik rajta a nyelvüket. "Féktelen tehetsége olyan, amiről a tévés tehetségkutató producerei álmodnak: tele van lélekkel, azonnal hat, harsog. Az Idolban az olyan versenyzők, mint Welch, mindig a 'fura' kategóriába kerülnek, és második helyezettek lesznek" - szól talán a leggonoszabb jellemzés. Ami azért igazságtalan, hiszen Florence Welchnek nemcsak nagy a hangja, hanem tényleg ügyes, sokszínű, kifejező énekesnő. Nem is igaz, amit a rossz nyelvek állítanak, hogy egyfolytában kiabál. ("Elüldözöl - dörgi a Queen of Peace-ben, és arra kell gondolnod: ez annyira nem meglepő, lehet, hogy a szegény férfi csak a dobhártyáját félti" - írja egy másik gonosz kritikus a Guardianben.)


Florence lába a Szigeten


Ugyanakkor mégiscsak erre vannak kihegyezve a számai, és már a hárfás-gitározós-visszafogott bevezetők alatt pontosan tudni-hallani, hogy előbb-utóbb kiszámíthatóan eljön ez a csúcspont. (Számomra a Ship to Wreck a legmegrázóbb példa: kellemes rádiós pop-rocknak indul, de ha nem először hall az ember Florence-t, akkor egyáltalán nem lepi meg, mekkora kajabálás lesz a refrén.) És ez a kiszámíthatóság, ha kicsit is romantikusan gondolkodunk, pontosan a célozni vágyott művészet ellentéte.

Az ilyen zenék nagyon jól tudnak működni élőben, reméltem.

A Sziget Nagyszínpadán először fura dolog történt. Persze ez a szituáció, a több tízezer ember és a hatalmas színpad eleve hozza magával, hogy a finom dolgok lehámlanak a zenéről, de így is meglepett, hogy az ilyesmiben nagy gyakorlattal rendelkező (Glastonbury!) Florence mennyire tökéletesen azonosult a Nagyszínpados Előadó szerepével, és háttérbe szorított minden mást, amitől az lesz, ami - akár szeretjük ezt, akár nem. Rögtön az elején befutotta a színpad teljes hosszát oda-vissza, előrejött, pacsizott; a harmadik számban már azon sajnálkozott, hogy nem tudott kórust hozni, lennénk-e mi azok; a következőben pedig utasítást adott, hogy aki tud, üljön valaki nyakába.


Florence + The Machine


Ott volt ugyan a hárfa a színpadon, mi több: legtöbbször még hallani is lehetett; a vokalista lányok egy része néha fúvóskarként működött, de ezek elhanyagolható részletek voltak, mint ahogy a szövegekben is a csillagok, az alkonyat és a többi. A számokból jó kis fesztiválslágerek lettek, amik befogadása közben teljesen rendjén való, hogy néha a tömeg éneklése elnyomja A Hangot, amit hallgatni jöttél, és olykor hozzád nyomódik egy átizzadt hát. Pedig annyira nem is változtak meg. (Mondjuk a Rabbit Heart (Raise It Up) zongorájában kihangsúlyozták a dance-es jelleget, amit az eredetiben alig hallani.)

Az első hárfás kiállásnál Florence a közönséggel érintkezett, és az elvben többre hivatott hangszer nem volt több aláfestésnél. Azonban jött a koncert közepe, ahol viszont a fesztiválozás helyett, sőt, rovására a művészet vette volna át a vezető szerepet. Az még a kisebbik baj, sőt, aranyos is volt, hogy Florence kb. úgy táncol, mint egy tehetséges kislány, aki arról álmodik, hogy majd egyszer híres táncosnő lesz.



A nagyobbik bajt az a pillanat szimbolizálja a legjobban, amikor a What Kind of Manben lefeküdt a kifutón, mintegy az érzelmei súlya alatt; és az arca látszott a kivetítőn akárhányszor akárhány méteren. Ez, ugye, egy ellentmondás, amivel meg kell küzdenie minden "hiteles, intim érzelmeket" hatalmas tömeg előtt bemutatni kívánó művésznek. Florence-nek velem, a nem rajongóval egy pillanatra sem sikerült elhitetnie, hogy bármi mást látok, mint egy ezerszer elgyakorolt, közhelyes koreográfiát.

Szerencsére a végén ismét jött a fesztiválozás, és ha valakit nem zavarnak az olyasmik, hogy a "hug" ("ölelés") feliratot tartók felmehettek ölelkezni az énekesnővel, az örülhetett még néhány slágernek. A legvégén elhangzott a Dog Days Are Over, bár pont ez nem volt olyan erős élőben, mint amennyire a felvétel alapján vártam.



Szeressük egymást, csókoljuk meg egymást, és még más hasonló szépeket tanácsolt Florence, majd mindezt az koronázta meg, hogy most pedig az ő kedvéért ugráljunk akkorákat, amekkorákat csak bírunk.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!