Mennyivel jobb hely lenne a világ, ha Csukás István találná ki!

Fotó: MTI / Koll·nyi PÈter

-

Csukás István nevének említésére a leggyakoribb reakció: automatikus vigyor. Hiszen olyan csodálatos lényekkel népesítette be a gyerekkorunkat, mint Süsü, a Nagy Ho-ho-ho-horgász és a Legkisebb ugrifüles. Kedvenc Csukás-teremtményeink felelevenítésével tisztelgünk a nyolcvanéves író előtt születésnapján.


Radírpók

Gyerekkoromban sokáig a Lesből támadó ruhaszárító kötél volt a kedvencem. Jó agresszív volt, egy primitív punk, és biztos a mélyére lehetne menni, hogy miért éppen ő, de ez most mindegy. Annál is inkább, mert a lányomnak már annyira nem jött be, neki a Radírpók lett a kedvence. Aki, bevallom, nekem elsőre nem tetszett. Egy analízisben biztos kiderülne, hogy mondjuk a radír formája zavart meg, de mostanra ez is mindegy. Mert nagyon megszerettem. Akciófilmbe illő volt a káosz, amit ő egyedül okozott azzal, hogy random leradírozott apró részleteket. Ha jobban belegondolok, az egyik legaktuálisabb karakter. Éppen kivándorlófélben van Ausztráliába, ráadásul illegálisan próbál bevándorolni, amikor hirtelen újra szükség lesz rá itthon. És marad. (Arányi Vanda)



Oriza-Triznyák és társai

Oriza-Triznyáktól tudom, hogy a nevét senki sem választja, hanem csak úgy kapja, aztán viseli egész életén keresztül. Ő például egy nyugdíjas kéményseprőről kapta, de ez mellékes. Oriza-Triznyák és barátja, a hangulatos hangfestő nevet viselő Mirr-Murr nagyon korán megtanítják, hogy bár vannak jófiúk, és vannak városi vagányok – Oriza-Triznyák, ugye, leginkább a háztetőn szeretne tartózkodni, és belépni a Kóbor Macskák Világszervezetébe –, mégis lehetnek barátok. Sőt még a kutya-macska barátság sem lehetetlen, lásd Téglagyári Megálló esetét. És ha már nevekről volt szó, akkor meg kell jegyezni, hogy a kutyus figurája kapta a magyar irodalom legvagányabb nevét, ezt egyszerűen lehetetlen fokozni. (Kovács Áron)


Mirr Murr és Oriza-Triznyák


Sárkányfűárus

A Süsü, a sárkány legszánalmasabb és így legtragikusabb figurája kétségtelenül a Sárkányfűárus (az alábbi videóban 32:30 körül bukkan fel), a botcsinálta kereskedő, egyben botrányos antiszemita karikatúra. Mikor Süsü érkezésével az embereknek többé semmi szükségük sárkányfűre, a Sárkányfűárus kitalálja, hogy létrehozza a Sárkányellátó Vállalatot, és élősködni kezd a jóindulatú Süsün. Hízelgéssel, mézesmázos szavakkal pénzt kér a Királyfitól (hiszen elsősorban a kuncsorgáshoz ért), majd dölyfösen elkezd fizetésemelést osztogatni a várbelieknek, akiket egyébként engesztelhetetlenül gyűlöl („Bosszú, bosszú, édes bosszú az lesz majd, ha e népség dolgozik és fejet hajt!”).

Átkozódik és törleszkedik, prüszkölve, mert persze folyton beteg, aztán rövid ideig tartó kiskirálykodása után újra megalázzák és kinevetik. Ebben a kisszerű, kádári ügyeskedőben semmi aranyos nincsen: nem hiszem, hogy a mesére vágyó gyerekeket lenyűgözte, hogy Csukás István milyen találó variációt adott a velencei kalmárra. (Kránicz Bence)



Festéktüsszentő Hapci Benő

Emlékszem, mennyire megesett a szívem a locsolókannára emlékeztető orrú lényen, amikor a szemét városlakók kitoloncolták a városból csak azért, mert zavarta őket a folyamatos tüsszögés, amiről szegény egyáltalán nem tehetett. Kisgyerekként is ösztönösen éreztem, helytelen, hogy fogyatékossága miatt diszkriminálják, és biztos voltam benne, hogy ennél jobb megoldás is létezhet. Persze aztán ezt maga a mese ajánlotta fel azzal, hogy a közösség szolgálatába állította, sőt művészi szintre emelte Festéktüsszentő Hapci Benő különös tulajdonságát. Onnantól pedig már ő volt a megtestesült menőség, hiszen ki ne akarna színpompás festményeket alkotni egyetlen laza tüsszentéssel?! A kis bénából a város legkúlabb arca lett. (Bujdosó Bori)



Téli tücsök

A téli tücsök: rokonlélek. Ki ne várná a nyarat sóvárogva, az ablakon át a hóesést nézve, be-bekuckózva egy nyárillatú zugba? A téli tücsök egy kifakult, terepszínű hátizsák nyár- (egészen pontosan zsálya-)illatú bal zsebében tölti a téli napok nagy részét. Amikor kibújik, és ide-oda szökken a szobában, akkor pedig mindig az írógépnél köt ki (minek is bámuljon ki az ablakon, amikor tél van??). Nagy szerencsénk, hogy írói vénája van a tücsöknek; de lassan dolgozik (és az is szerencse, hogy valaki befűzve hagyta a papírt). A tücsök felugrik a billentyűzetre, ám mindennap csak egy-egy betűt üt le. Ez a napi egy betű egy-egy mesét jelent: – Mire is emlékeztet engem ez a jel? Mire is? – gondolkozik a tücsök. – Á, megvan! A házra a szigeten! – Egy másik jel futóversenyre a nyúl és a sikló között és így tovább. És végül, sokára, mire hazatér a kifakult hátizsák gazdája, a befűzött papíron ott áll: „a szigetre vágyom”. A téli tücsök pedig végre békésen alszik a bal zsebben, és a nyárról álmodik.

A téli tücsök meséi az egyik kedvenc mesekönyvem volt gyerekkoromban. A tücsök magányos, a maga szintjén kicsit grafomán, és szuper történetei vannak a nyárról és a szigetről. Ezek általában állatmesék, és Csukás ebben a műfajban is remek, mint mindenben. (Klopfer Judit)



Süsü

A Süsü volt az egyik kedvenc gyerekkori mesém. Kisgyerekként ösztönösen együtt éreztem a sanyarú sorsú, széplelkű, egyfejű sárkánnyal, akit száműzött az apja. A Süsü mese több formában is megvolt, videókazettán és magnókazetta gyűjteményben is. A családomra olyan nagy hatással volt, hogy a mai napig, ha valaki valamilyen ügyetlenséget csinál, süsükémnek hívjuk. Sőt sokáig az „Üdvözöllek, dicső lovag, szép a ruhád, szép a lovad!” köszönés is divat volt otthon. (Kovách Márta)



Tüskéshátú

A mi gyerekkorunkban még nem volt ekkora vizuális dömping, nem érte a gyerekeket annyi inger, mint a most felnövő generációkat. Akkoriban teljesen természetes volt, hogy a szórakoztató tartalmak igényesek voltak, a tévéjátékokat színészek játszották, a gyerekprogramokat írók írták és bábművészek animálták. Akkoriban Magyarországon világszínvonalú bábfilmeket készítettek, az én kedvencem is az egyik Csukás István írta sorozat, A legkisebb ugrifüles.

Emlékszem, alig vártuk, hogy a nyuszi és tüskés hátú barátja átszakítsa a csomagolópapírt, és kezdődjön egy újabb kaland. Rendszerint a hebrencs nyúl keveri magát bajba, és a megfontolt, sokkal racionálisabb süni az, aki segít megoldani a helyzetet. A kezdettől sokkal szimpatikusabb volt, nemcsak azért, mert már gyerekként sem szerettem a bajkeverőket, hanem mert egyedül neki volt FÉNYKÉPEZŐGÉPE. (Ostyáni János)



Kancellár

Bár a Süsü tévéváltozatában afféle fontoskodó, akadékoskodó alaknak tűnt, már gyerekkoromban teljesen lenyűgözött pszichedelikus lila szakálla és Kaló Flórián által kölcsönzött hangja, amelynél tekintélyparancsolóbb hang nem volt és nem is lesz többé. Az eredeti meséből azonban az is kiderül, hogy valójában ő az egész birodalom kulcsfigurája. Az Öreg Király már erősen szenilis, a Jó Királyfi pedig leginkább azzal törődik, hogy szimpatikus legyen, így a ravasz Kancellárra hárul, hogy összetartsa az egész hóbelevancot, ehhez pedig pontosan ismeri a modern hatalomgyakorlási technikák minden csínját-bínját.

Plakátkampányt indít az országot fenyegető veszély (a Sárkány!) ellen, pályázatot hirdet, tanulmányútra megy (az út részletei homályban maradnak), felügyeli a Sárkányellátó Vállalatot, majd amikor szorul a hurok, a Sárkányfűárusra hárít minden felelősséget. Mindeközben a színfalak mögött igyekszik józan belátásra bírni az új várról álmodó és jól működő egészségügyet vélelmező Királyt: „De felség! Nincs pénz orvosra! Még a múltkori hasmenésért is tartozunk!” Ha viszont készen áll a kormányzati stratégia, egy pillanatig sem habozik: „Reklámszövegek! Rémhírek! Betanítani! Terjeszteni!” – adja ki a parancsot hideg fejjel. Nem rezel be a nehéz helyzetben sem, hiszen tudja, hogy mindenre van megoldás. „Diplomata-hókuszpókusz! Egy-két trükk és finom csapda! Vagyis húzzuk az időt, hehehe!” A gördülékeny működésnek persze van azért egy komoly feltétele: „Minden titok! Amit mi csinálunk, az mind-mind titok! Mégpedig azért, hogy ne kotyogjon bele minden szájtáti meg bámész alak! Elég, ha csak engedelmeskednek! Kotyogás nincs! Csak engedelmeskedés!”

Egyszóval, ha fontosnak tartjuk, hogy gyerekünk idejekorán megtanulja, hogyan működik egy hatékony politikai gépezet, a bárgyú sárkány mellett okvetlenül hívjuk fel a figyelmét a Kancellár szerepére. Nagy kár, hogy a bottal (amely valójában egy óriási kulcs) való erélyes koppintás a parlamentben nem vált szokássá. (Bordás Gábor)



A nagy Ho-ho-ho-horgász és Főkukac

A Csukás-művek közül Süsü és A nagy Ho-ho-ho-horgász nálam mindent vitt. Utóbbinak a zenéje, szereplői szerintem beégtek az akkori gyerekek fejébe. A szereplők közül mégsem a horgász, hanem Kukac úr (más néven a Főkukac) volt a kedvencem. Elegánsan, frappánsan egészítette ki a „Főnököt” (a horgászt), még akkor is, amikor szapulta, szidta őt. Akkoriban olyan barátot szerettem volna, mint a Főkukac. Mindig ott van, mókás, ennél több nem kellett.

Gyerekkoromban a pajtásaim körében volt két tábor: akik a Ho-ho-ho-horgászt kedvelték, és voltak a Főkukac-pártiak, utóbbiba tartoztam. A vita rendre arról szólt, hogy a „Főnök” a béna, hogy nem képes halat fogni, vagy a kukac, végtére is ő lenne a kulcs a halfogáshoz. Ez eldöntetlen vita maradt… (Csernátony Csaba)



Pom Pom

Iskolában lenni és onnan eljönni is jó, de az iskolába elindulni sosem kellemes, mindig van abban valami rossz nyugtalanság, amíg az ember reggelente elbattyog az épületig. Legalábbis én így éreztem akkoriban, és talán ezért tetszettek annyira a Pom Pom meséi. A rajzfilmet általában a reggeli készülődés előtt néztük a tévében (tízévesen még nem jelentett gondot a korán kelés), és ugyan a főszereplő kislánnyal ellentétben nekem sosem voltak képzeletbeli barátaim, de Picurt nagyon irigyeltem azért, hogy van valaki, aki szórakoztatja őt útközben. Ráadásul Pom Pom remek útitársnak bizonyult, mert határtalan fantáziával bírt, és a létező legunalmasabb dolgokban is talált valami érdekeset. Mert hiszen mennyivel izgalmasabbnak tűnik a világ, ha abban még egy körömolló sem egy hétköznapi „körbevágó körömolló”, hanem egy meggörbült, fellázadt ámokfutó! Akit aztán ki más, mint a bölcsességét csokikból magába szívó Gombóc Artúr szelídít meg. (Csatlós Hanna)



Madárvédő Golyókapkodó

Ugye tudják, ki volt a nyolcvanas évek legnagyobb természetvédője? Természetesen nem Douglas Adams, aki az évtized végén írta meg az egészen csodálatos Utoljára látható című könyvét kihalóban lévő fajokról. (És a kakapóról, ami nem fog kihalni, ha fene fenét eszik is.) Nem is az állandóan kék ingben járó David Attenborough. Még véletlenül sem Captain Planet, mert ő a kilencvenes években rendszabályozta meg a szennyező cégeket. Elmondom: a Madárvédő Golyókapkodó. Mennyire menő egy olyan hős, akinek holló alakú repülője van, átveri a légpuskázó kölyköket, és húsz évvel Hagrid előtt divatba hozza a madárfiókát is tartalmazó kabátot! (Szedlák Ádám Zoltán)



Gombóc Artúr

Meztelen csokoládé, lyukas csokoládé, tavalyi csokoládé, idei csokoládé – Gombóc Artúr lehetett az első hedonista karakter, akivel valaha találkoztam. Pályázhatna a legjobb mellékszereplő díjra, a felszínen élveteg, derűs lelkét olykor meglepő önmarcangolásnak tette ki. Fogyni akart, ezért lemondott „a mákosgubáról, a dödölléről, a puliszkáról, a nyögvenyelőről, az öreg lekvárról”. Lemondott mindenről, kivéve a csokoládét, elvégre a minden nagyon sok, a csokoládé pedig csak egy, és különben is „azért valamit nekem is kell enni”. A tél közeledtével aztán elindult Afrikába, gyalog, mert repülni már nem tudott a túlsúlytól. Próbálkozott mindennel, a vonatról ledobták, a repülőről szintén, valahogy elbotorkált a tengerig, ott egy kapitány megszánta („ezer árbóc és vitorla!”), és végül az épp csak el nem süllyedő hajón eljutott a céljához. Éppen, amikor vége lett a télnek, és a társai ismét hazaindultak. (Ujlaky István)



Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!