Menekültekről szóló film nyerte a Berlinalét

Forrás: Berlin Film Festival

-

Az Arany Medvét a Fuocoammare című olasz film kapta a 66. Berlinalén. A díjazottak és a mi tíz kedvenc filmünk a programból. Plusz egy kis ráadás Cate Blanchett-tel.


A 66. Berlinale díjátadója szokás szerint vidám, közvetlen hangulatú volt. Dieter Kosslick fesztiváligazgató például azzal poénkodott a színpadon, hogy jövő évtől az esti gálavetítések helyett reggeli vetítéseket tartanak majd, mert idén, a nyolc óra hosszú Lav Diaz-film reggel 9:30-kor kezdődő vetítésén kiderült, hogy sokkal kellemesebb napsütésben bevonulni a vörös szőnyegen, a vetítés után megebédelni, és utána szunyókálni egyet. Diaz A Lullaby to the Sorrowful Mystery című filmjét díjazták is: az "új perspektívákat megnyitó" alkotásnak járó Ezüst Medvét kapta.


A Meryl Streep által vezetett zsűri az Arany Medvét Gianfranco Rosi Fuocoammare (Tűz a tengeren) című dokumentumfilmjének ítélte, amely a folyamatosan afrikai menekülteket fogadó olasz Lampedusa szigetének életét mutatja be. Nem vádolhatjuk a zsűrit azzal, hogy csak politikai-társadalmi aktualitása miatt tüntették ki a filmet, az alkotás tényleg kiemelkedő (lásd lejjebb).


Meryl Streep és Trine Dyrholm az Ezüst Medvével


A zsűri nagydíja Danis Tanovicé lett a Smrt u Sarajevu (Halál Szarajevóban) című filmjéért, ami Bosznia konfliktusokkal terhes múltját és jelenét vizsgálja egyetlen hotel kulisszái közt.

A legjobb rendezőnek járó Ezüst Medvét Mia Hansen-Love kapta a L'avenirért (itt írtunk róla), amelyben Isabelle Huppert egy filozófiatanárt játszik, akinek fejre áll az élete, amikor a férje elhagyja egy másik nőért.


Mia Hansen-Love


A legjobb színésznőnek Trine Dyrholmot választották Thomas Vinterberg A kommuna című filmjében nyújtott alakításáért (kritikánk): egy családos nőt játszik, aki kommunát alapít a férje által örökölt házban, majd összetörik, amikor férje beleszeret egy másik nőbe.

A legjobb színész díját Majd Mastoura vitte el a tunéziai Mohamed Ben Attia Inhebbek Hediért, amelyben egy olyan férfit alakít, aki előre elrendezett esküvője előtt néhány nappal váratlanul szerelmes lesz valaki másba.

A díjazottak teljes listája innen tölthető le.


A 2016-os Berlinale tíz legjobb filmje a VS.hu szerint:


Fuocoammare (Fire at Sea)

Ennél több humorral, empátiával és szikár, sallangmentes drámaisággal valószínűleg nem lehet megragadni az észak-afrikai menekültek első európai állomáshelyeként szolgáló Lampedusa szigetének mindennapjait. A mai olasz dokumentumfilm legnagyobb sztárja, Gianfranco Rosi néhány helyi lakos életének hétköznapi rutinjaiba enged bepillantást, miközben tökéletes ritmusban adagolva mutatja be a menekültek kimentésének, ellenőrzésének és adminisztrálásának komoly hozzáértést igénylő logisztikáját. Gazdag képi megvalósítása, minden érzelgősséget nélkülöző mély humanizmusa és árnyaltsága egyértelműen az idei Berlinale egyik csúcspontjává tette a Tűz a tengerent. (GyZs)



Quand on a 17 ans (Being 17)

A fiatal (amerikai) független filmesek a 90-es, 2000-es években annyi kamaszfilmet ontottak magukból, hogy számomra a téma totál unalomba fulladt, és egyáltalán nem számítottam rá, hogy pont a 72 éves André Téchiné (Legkedvesebb évszakom, Tolvajok) csinál egy olyan felnövésfilmet, ami torkon ragad. Két, egy osztályba járó, de markánsan eltérő környezetből érkező fiú szerelmének viharos kibontakozását meséli el a film, annyi gyönyörű rezdüléssel, agresszióval, erotikával és fájdalommal, hogy egészen felkavaró, zsigeri élmény végignézni. Téchiné nem talál fel semmi újat, de azt megmutatja, hogy kell ezt a műfajt a legmagasabb szinten művelni. (BB)



Hele Sa Hiwagang Hapis (A Lullaby to the Sorrowful Mystery)

A spanyol gyarmatosítók ellen harcoló 19. század végi Fülöp-szigetek dühvel, számítással, árulással és bizalmatlansággal teli világa adja a keretet Lav Diaz legújabb, tőle megszokott módon történelem és misztérium határvidékén játszódó filmjéhez. Az őserdőben bolyongó főhősökhöz hasonlóan a nyolcórás játékidő alatt mi is elveszünk a fekete-fehér képek lüktetésében, a valós és mitikus szereplők fura viszonyrendszerében, a környezet csodálatosan megalkotott zörejeiben és persze az altató akkordjaiban. A kultikus rendező szélsőségesen hosszú filmjei többek egyszerű moziélménynél, a tér- és időérzékelést is átalakító ritmus emberformáló tapasztalattá válik. (GyZs)



Little Men

Még egy szuper kamaszfilm két briliáns alakítást nyújtó serdülő fiúval a főszerepben (Theo Taplitz és Michael Barbieri), akiket remélhetőleg nem most láttunk utoljára a vásznon. Ira Sachs (Keep the Lights On, Love is Strange) alkotása két család konfliktusán keresztül szól egyrészt egy izgalmas városszociológiai jelenségről – Brooklyn dzsentrifikációjáról –, másrészt arról a nagyon személyes drámáról, hogy mi történik, amikor két gyerek intenzív barátsága a szüleik közti ellentét miatt veszélybe kerül. A személyes és a társadalmi szint nagyon szépen, természetesen él együtt a filmben, amiben a srácok mellett az a legjobb, hogy feloldhatatlan feszültséget kelt bennünk azzal, hogy minden figurával empatizálunk, de kezdettől világos, hogy nincs olyan lehetséges kimenetel, ami mindannyiuknak jó lesz. (BB)


Little Men

Little Men


Chang Jiang Tu (Crosscurrent)

Jang Csao filmjében a hatalmas Jangce folyón felfele hajózó Csun kapitány kínai Szindbádként minden kikötőben találkozik élete szerelmével, a magát mindig odaadó, és mégis megszerezhetetlen nővel. Az indulás előtt a gépházban talált verseskötet adja a keretet e mentális utazáshoz, amelyben a főszereplő maga a lenyűgöző Jangce és hol nagyszerű, hol lepusztult környéke. A magukkal ragadóan szép képek sodrása olyan költőiséggel párosul, amelyet alig néhányszor láttunk a filmtörténetben: ez a film szavakkal leírhatatlan, mágikus perceptuális, vizuális élményt kínál annak, aki hajlandó ráhagyatkozni erre a különleges elbeszélésmódra. (GyZs)


Crosscurrent

Crosscurrent


Uncle Howard

Egy Howard Brookner nevű, '89-ben AIDS-ben meghalt, javarészt elfeledett meleg rendező filmes és személyes örökségét tárja fel unokaöccse, aki példaképének tekinti néhai nagybátyját. Megható, vicces és izgalmas utazás a 80-as évek New Yorkjának művészeti szcénájába, korábban sosem látott, intim felvételekkel többek közt William S. Burroughsról és Allen Ginsbergről, Madonnáról és Jim Jarmuschról, meg persze a film alanyáról, aki betegségét titkolva az utolsó pillanatig forgatott. Aaron Brookner rendező feszes egységbe szerkesztette a korabeli felvételeket, a művészek mai visszaemlékezéseit és saját kommentárjait, és a film végül megrendítően szembesít bennünket azzal, hogy az AIDS mennyi olyan művészt elvett tőlünk, akik még nagyon sokat adhattak volna a világnak. Itt írtunk róla bővebben. (BB)



Illegitim (Illegitimate)

A szó vizuális és tematikai értelmében egyaránt szűkre szabott, gyorsan lepörgő, de napok múlva is kísértő film Adrian Sitarutól: egy család problémáit követi kizárólag lakásbelsőkben zajló jelenetek formájában. A szereplők közti érzelmi, hierarchikus és vérfertőzéssel fűszerezett szexuális viszonyok hihetetlen feszültséggel töltik meg a csodálatosan megírt szituációkat, amelyek szinte észrevehetetlen módon, árnyaltan, de tűélesen fedik fel a problémákat. Az igazán érdekes mindebben az, hogy a privát konfliktusok feltárása közben, ahogy ezt az elmúlt évek román filmjeiben megszoktuk, lenyűgöző, de csöppet sem didaktikus módon rajzolódik ki a társadalmi és ideológiai háttér. (GyZs)



Indignation

Percy Jacksonként és az Egy különc srác feljegyzései sebezhető főhőseként ismertük eddig Logan Lermant, de James Schamus filmjéből kiderül, hogy időközben döbbenetes felnőtt színész vált belőle. Figurája az 50-es években játszódó Philip Roth-adaptációban az egyetem, az első szerelem és a krízisbe kerülő szülők közt próbál lavírozni, és bár sem a történet, sem a film kivitelezése nem tartogat forradalmi újdonságokat, a színészi játék és a rendezés árnyaltsága ezért bőven kárpótol. Mint korábban írtuk, az egyik jelenetben Lerman és a veterán Tracy Letts olyan letaglózó verbális csatába bonyolódik, hogy tátott szájjal néztünk. (BB)


Indignation

Indignation


Grüsse aus Fukushima (Fukushima, mon amour)

A Szerelmem, Hirosima című, legendás Alain Resnais-film kortárs újrajátszásaként is értelmezhető Doris Dörrie-filmben az elődhöz hasonlóan egy nyugati nő érkezik Japánba egy atomkatasztrófa után, és – amint ezt önkritikusan meg is fogalmazza – a mások szenvedésében való osztozás révén leginkább magán próbál segíteni. A világ azonban sokat vesztett nagyszerűségéből az elmúlt hetven évben: ezúttal nem híres színésznő, csupán bohóc az érkező, aki végül egy az áradás által szinte elpusztított házába visszaköltöző öregasszonnyal bútorozik össze. A két, egymást nyelvében is alig értő ember és kultúra találkozása egyszerűségükben is elvarázsoló pillanatokkal teli történetté áll össze, olyanná, amilyet csak a német film e kultikus rendezője tud teremteni. (GyZs)



Zero Days

Az Oscar-díjas Alex Gibney (Taxi to the Dark Side, Szcientológia, avagy a hit börtöne) csinált már ennél lendületesebb, magával ragadóbb dokumentumfilmet is, mégis muszáj megemlíteni a versenyprogram egyik legfontosabb alkotását. A Zero Days középpontjában a Stuxnetnek nevezett, az USA és Izrael által Irán ellen kifejlesztett számítógépes vírus áll, de végső soron a nemzetközi jog által egyelőre teljesen szabályozatlan cyberhadviseléssel kapcsolatban vet fel tágabb, égető kérdéseket a film. Gibney megpróbálta kicsit thrillerszerűvé tenni, de azért ez alapvetően egy követhetetlenül sok megszólalót felvonultató, hagyományos, beszélő fejes dokumentumfilm, amit nyilván nem szórakozásból kell megnézni. (BB)


Zero Days

Zero Days


Ez most a legjobb dolog Berlinben

Az egyik legnagyobb élmény a fesztiválon kívül ért minket: Julian Rosefeldt Manifesto című kiállítása mindkettőnket lenyűgözött. A kiállítás tizenkét, rövidfilmnek is nevezhető videoinstallációból áll, amelyekben Cate Blanchett különböző figurák bőrébe bújva ad elő különböző művészeti manifesztumokat. Ezt úgy kell elképzelni, hogy például az egyik filmben családjának ebédet tálaló, konzervatív anya, aki az evést megelőző ima szövege helyett Claes Oldenburg pop art-kiáltványát mondja fel, egy másikban pedig tanárnő, aki diákjait Lars von Trier és Thomas Vinterberg Dogma 95-szabályaira figyelmezteti.


Manifesto, Cate Blanchett


Blanchett drámaian kifestett koreográfusnőtől kezdve teletetovált, részeg punkénekesnőn keresztül zúzódásokkal tarkított képű hajléktalan férfiig elképesztően sokféle arcot ölt az iszonyú igényes kivitelezésű filmek változatos helyszínein. Izgalmas játék az egyes filmeken belül összefüggések után kutatni a mondanivaló és a képek közt, de még érdekesebb a kapcsolat a videók közt, amelyek egy részben tagolt, mégis összefüggő, sötét térben vannak elhelyezve. Attól függően, hogy éppen hol helyezkedünk el ebben a térben, adott esetben több videó részeit is láthatjuk és hallhatjuk egyszerre, amelyek így kölcsönhatásba lépnek egymással – és egy ponton szándékosan össze is vannak hangolva, ami szinte kísérteties hatást kelt. A kiállítás július 10-éig tart nyitva.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!