Meguntam a majmokat – interjú Stark Attilával

Fotó: VS.hu / Adrián Zoltán

-

2015-ben a budapesti hetedik kerületben az egykori Stark Attila- és Kulo City-őrületre már csak halványodó nyomok emlékeztetnek. Maga a street-art művész is elhidegült a majmoktól, és már a zenében is mást hallgat. De Stark Attila teli van új ötletekkel: gombák, munkagépek, dzsungelzene inspirálják – a most nyílt kiállításán beszélgettünk vele.


A kétezres évek elején Budapest gyakorlatilag Stark Attila­-lázban égett. A Roham magazint és az 1000 %­-ot is általában a te neveddel azonosították, holott ezek nem egyszemélyes projektek voltak. Kialakult egy Stark Attila-iskola, ami matricákon, romkocsmákban, fanzine-okban jelentkezett. Az elmúlt öt év viszont már úgy telt el, hogy alig hallottunk rólad. Belefáradtál a felhajtásba?

Tényleg sok minden történt velem akkoriban, festettünk egy csomó helyen, cikkek jelentek meg, kerestek mindenfélével. Azonban a videókon vagy cikkekben sokszor nem az jött vissza, amit jó lett volna látni, a videók újra megnézve egészen frusztrálóak tudtak lenni. A képekkel, rajzokkal ellentétben egy videót vagy szöveget nem tudtam úgy kontrollálni, hogy csak az maradjon benne, amit fontosnak tartok. Ezek jó dolgok, de nehéz jól kezelni őket, azonosulni velük, ha pedig valami egészen félremegy, az kifejezetten kellemetlen.

Önmagában pedig az, hogy forog a nevem, hogy érdeklődnek a munkáim után, jó érzés, de az már zavaró, ha például egy közös projekt kapcsán csak a te nevedet említik meg, mint ahogy az a Roham vagy az 1000 % esetében előfordult. Ezzel szemben viszont az egyáltalán nem idegesítő, ha látom, hogy hatással voltam valakire vagy valakikre. Hiszen én is csak összeszedtem az elemeket valahonnan, még ha nem is tudatosan. Nyilván az én műveimben is felismerhető mások hatása. A lényeg, hogy megpróbáljunk ráérezni valamiféle korszellemre, vagy valami aktuálisra, ami nem is biztos, hogy tudatosan jelen van, talán csak sejteni lehet. Maximum egy csomópont vagyok egy nagyobb folyamatban, ahogy rajtam kívül még jó páran.



Hogy mennyire ráéreztél a korszellemre, az leginkább a Kulo City világában szembetűnő. Nemcsak te hatottál Budapest arculatára, de úgy tűnik, hogy a kétezres évek elején Budapestben is megvolt az a hangulat, amit aztán megfestettél. Nem érzed azt, hogy azóta jóval sterilebb lett a város?

Abban egyetértek veled, hogy az underground hangulat valóban karakteresebb tudott lenni a kétezres évek elején. Azelőtt meg főleg. Leginkább talán azért, mert itt a hetedik kerületben töredék ennyi hely volt, mint ma, könnyebb volt például a Mumusnak is egyedinek lenni, amikor még nem vette körül tizenöt másik dizájnos kocsma. Kevés hely tud ebben a közegben személyes maradni. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy abszolút léteznek még a „kulo citység” szempontjából izgalmas helyek, csak elvesznek a sokaságban. Ezek főként olyan részein vannak a városnak, ahol elsősorban nem a turistákat akarják kiszolgálni, hanem a törzsközönséget.

Tudsz ilyet mondani?

Konkrét hely most nem jut eszembe, de én például általában ide, a Kisüzembe járok, főként azért, mert elég személyes számomra: a barátnőm itt dolgozik, a barátaim nagy része is ide jár.



A most megnyílt kiállításod címe: uhh, ahh... . Ez mit jelent?

Sok mindent jelenthet, de valószínűleg a zenéből jön. Régóta szeretem a negyvenes, ötvenes évekbeli exoticát, ami egy kicsit jazzes műfaj sok dobbal, karibi, óceániai vagy keleties dallamokkal, sok esetben állathangokkal, meg mindenféle huhogással. Ezek kis zenei részletek elég inspirálóak tudnak lenni.

Úgy látom viszont, hogy maguk a zenei témák eltűntek a képeidről, holott korábban a soulos, jazzes dolgok elég erősen hatottak rád, és megjelentek a munkáidban is. Illetve ilyen jellegű zenei eseményeknek is készítettél például arculatot, plakátot, flyert stb.

Most a zenei témákat kicsit hanyagolom, bár a végtelenségig lehetne velük foglalkozni. Sokáig használva azonban egy­-egy motívum vagy téma veszíthet a frissességéből, a korábbi munkák, mint a zenészfigurák néha fárasztónak tűnnek visszanézve. De ma már majomportrékat sincs kedvem festeni, mert egy időben állandóan arról faggatott mindenki, hogy miért éppen majmokat ábrázolok, én meg sosem tudtam erre válaszolni, úgyhogy egy kicsit elment a kedvem a majmoktól. Amúgy a zene ­téma maradt, de nem feltétlenül az általad említett a műfajokban, és inkább áttételesen vagy csak utalgatva: itt a kiállításon például van pár lemezborítóra utaló kép.

A munkagépek azonban új motívumok nálad. Rajongsz a markolókért meg a traktorokért?

Van egy kétéves unokaöcsém, aki munkagépmániás, és neki már le kellett rajzolnom néhány ilyet. A város pedig tele van velük, a Moszkván régóta kerülgetem őket, idegesítőek, de jól néznek ki. Persze a képeken másról van szó, különböző történeteket mesélnek el.



Az egész mostani kiállításodban az a legkülönösebb, hogy úgy, ahogy van, a budapesti éjszaka, a kocsmák, az utcák hiányoznak a képeidről. Viszont annál több a természet meg a városon kívüli környezet.

A valóságban is az történt, ami a képeimen, hogy sokkal többet vagyok a természetben. Nagyjából hét évvel ezelőtt költöztem ki Zugligetbe, mert van egy kutyám, aki most már tízéves, és mindenképpen kertes házban akartam vele lakni. Végül egy olyan házat találtam, amit csupán egy út választ el az erdőtől.

Gombászol?

Kiderült, hogy a környékünkön is egész sok gombát lehet szedni, és ez izgalmas elfoglaltságnak tűnt. Aztán a barátnőmtől egyszer azt kaptam ajándékba, hogy beíratott a gomba-szakellenőri suliba, onnan pedig már nem volt megállás, egyre érdekesebb lett ez az egész. Mondjuk szakellenőrként határozni nagy felelősség, de például a Collective Plants­szel szerveztünk már gombatúrát. Amúgy egy rajzos­, gombareceptes oldalon is dolgozom, ami nemsokára megjelenik a Menü 2 című könyvben.



Van olyan kép, ami hozzád nőtt, és nem válnál meg tőle?

Kifejezetten ilyen nincs. A nagy hanumános képet szeretem, mert szinte mindegyik festményem idei, de a Hanuman meg már legalább két-három éves, csak nem volt sokszor kiállítva. Most viszont úgy éreztem, hogy tök jó lenne kirakni ide középre, mert épp arra a világra épül, amire a többi is: a kamu képregény­ vagy magazinborítók világára. Hanuman ötlete egyébként egy megrendelt plakátból jött, ahol indiai istenek motívumait kellett felhasználnom.



Alkalmazott grafikusként milyen munkákat kapsz mostanában?

Leginkább illusztratív jellegűeket, de azért szoktam tördelni képregényeket, meg vannak egészen rajzmentes dolgok is, mint a szövegtördelés. Az Európa kiadónak pedig borítókat csinálok, például a Pop, csajok, satöbbi újabb kiadásához terveztem a borítót. Többnyire élvezem ezeket a munkákat, de azért akad olyan megrendelés is, aminél valójában teljesen lényegtelen, hogy én csinálom a munkát, vagy valaki más, mert meg van szabva, hogy milyen legyen a végeredmény.

Van esetleg olyan könyvillusztráció, amit nagyon szeretsz?

A Hunter S. Thompson ­- Ralph Steadman páros nagyon tetszik. Thompson mindig, minden könyvénél ugyanazt az illusztrátort hozta, Steadmant, aki egy rettentően jó rajzoló, csak talán nem olyan híres, mint HST. Úgy dolgozik, hogy egy csomó körzőt, vonalzót használ, és közben meg durván pacázik. Izgalmas ez az ellentét a szabad kézi rajzolás és a kötött között. A képei egy alaposan végiggondolt koncepcióból születnek meg, mégis nagyon ösztönös és vad ízzel vannak megrajzolva. Ez pedig passzol a Thompson stílusához.


Stark Attila


Úgy tudom, hogy egy képregényen is dolgozol.

Néhány oldalas, szabad képregényeket csinálok általában. Ez azt jelenti, hogy nincs meghatározott tematika, és megfogalmazásában is inkább underground, kicsit punkosabb, nem az amerikai pókemberes stílus jellemző a szabad képregényekre, sokszor pedig autodidakta művészek csinálják. Ilyeneket készítek én is: most a HungaroComixon a Pepita Oféliában jelenik meg rajzom, és le kell adnom még egyet a Sztriptíznél is. Ott annyi megkötés van, hogy valami kelet­-európai kontextust kell adni a munkának, de ezzel még nem készültem el.

Külföldi munkáid is vannak? Rendszeresek?

Képregényeket leginkább külföldi katalógusokba, fanzine-okba szoktam csinálni. Általában tízből egy jelenik meg Magyarországon, a többi mind külföldön. Ezek a munkák általában úgy néznek ki, hogy jön egy felkérés, hogy 4­-től 10 oldalig terjedően rajzoljak valamit. Legutóbb összefüggő történet nélküli címlapokat csináltam, kitöltve kisebb rajzokkal, hasonló „kamu borító” jelleggel, mint amiket itt is látsz. Ezekben kevés szöveg van, inkább csak egy-­egy cím, mondat. De ha például megnézzük ezt a szeméttelepes sorozatot, amit a belgrádi Novo Doba felkérésére csináltam, akkor ide se tudnék történetet írni. Persze van története, csak nem akarom leírni, itt van a rajzban. Itt nem volt tematikai megkötés, csak egy kis hívószöveg, amely nagyjából arról szólt, hogy ha nem dolgozol, akkor nem tudsz fizetni, és mehetsz a börtönbe. Én ebből a kiszolgáltatottságra asszociáltam, és ehhez rajzoltam.

A Novo Doba amúgy egy évente megrendezett underground képregényfesztivál kísérő katalógusa, ahova évek óta járunk. Az itt megjelenő könyvek, füzetek nagyjából úgy működnek mint a fanzine-ok, önköltségen készülnek, és a résztvevők, akik általában nem kapnak a munkáért külön juttatást, példányokat kapnak, cserélgetnek.


Stark Attila


Itthon sem biznisz, de a fanzine-ok reneszánsza ellenére még csak nem is elég népszerű a szabad, történet nélküli képregény. Szerinted ez miért van így?

Talán mert még így is kevés hely van, ahol ezek a képregények megjelenhetnének, és nehéz istápolgatni, terjeszteni sok más meló mellett a saját füzetet. Ráadásul itthon a mainstream képregények mennek inkább. Persze, azért van pár izgalmas dolog, a képregényfesztiválokon is felbukkannak érdekességek, csak figyelni kell, néha keresgélni. Az olyan külföldi kiadványokat, mint a vajdasági Symposion vagy az említett Novo Doba itthon nem nagyon kapni, külföldön viszont, például Berlinben turkálni lehet az ilyesmiben.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!