Megmutatják a világnak, mi érhető el lelkesedéssel és eltökéltséggel

Fotó: BACKPAGE IMAGES Ltd / KIERAN McMANUS

-

Pár évvel ezelőtt még harmad- és negyedosztályban tengődő játékosokkal ír futballtörténelmet egy már leírt edző, Claudio Ranieri, aki elmondja, mit gondolt, amikor először meglátta új csapatát, mit kért tőle a Leicester City elnöke, és mivel tud a legjobban motiválni egy olasz edző.


Claudio Ranierit 2014. november 15-én, a Feröer-szigetek elleni hazai vereség után rúgták ki a görög válogatott éléről. A klubszinten korábban azért egy-két elfogadható sikert elérő olaszra ekkor végképp ráégett a lúzer billog: egy döntetlen és három vereség után kellett elkullognia Athénból. Nem úgy tűnt, hogy egyhamar rendes klubnál munkát kap.

Tavaly nyáron azonban megkereste az angol élvonalban éppen csak megkapaszkodó Leicester City, és a klub thaiföldi elnöke, Vichai Srivaddhanaprabha munkát ajánlott neki. És világ láss csodát: a Ranieri–Leicester City kapcsolatból megszületett a tökéletes páros. A „házasságról” maga Ranieri írt szívmelengető bejegyzést a The Players Tribune című blogon.


Az elnök úr jó döntést hozott tavaly augusztusban


„Emlékszem, amikor a nyáron a Leicester Cityhez érkeztem, az elnök leültetett, és azt mondta: „Claudio, ez egy nagyon fontos szezon lesz a klub számára. Rendkívül fontos, hogy bent maradjunk a Premier League-ben. Hogy biztonságban legyünk” – írja Ranieri.

„Rendben. Keményen fogunk dolgozni az edzéseken, és megpróbáljuk elérni a célt” – szólt a nem éppen nagyot ígérő válasz.

„Negyven pont. Ez volt a cél, ennyire volt szükségünk, hogy biztosan bent maradjunk a Premier League-ben.


Akkor álmodni sem mertem arról, hogy április 4-én a Leicester City fogja vezetni a bajnokságot 69 ponttal. Tavaly ugyanekkor a klub az utolsó helyen állt. Hihetetlen.

Ahogy az is ritkaságszámba megy manapság, ahogy Ranieri és a csapat megtalálta egymással a közös hangot. Mondjuk, az edzőnek kezdettől fogva nem volt kétsége, hogy csak sikeres lehet Leicesterben.

„Lehet, hogy önök között is van olyan, aki először hallja ezeknek a játékosoknak a nevét. Egy csomó olyan focista, akit valamelyik nagy klubnál túl kicsinek, vagy túl lassúnak találtak. N’Golo Kanté, Jamie Vardy, Wes Morgan, Danny Drinkwater, Riyad Mahrez. Az első edzésen láttam, hogy milyen minőség van ezekben a fiúkban, tudtam, hogy milyen jók lesznek. Ahogy azt is, hogy minden esélyünk megvan a PL-ben maradásra.”


Oka van az örömre


A halvérűnek tűnő Ranieri tényleg imádja a játékosait, és ez szinte süt a szavaiból. Ahogy Kantéról vagy Vardyról beszél, az már nem is edző-játékos, hanem szinte apa-fiú kapcsolat.

Az edzéseken megállás nélkül a labda után nyargaló N’Golo Kantét látva Ranieri biztos volt benne, hogy „egy hatalmas akkumulátorcsomag van a hátán, a trikója alatt”. A soha meg nem álló franciára már rá kellett szólni.

„Héjj, N’Golo, lassíts! Lassíts! Nem kell minden labda után rohanni!”

„Rendben, mester, értem, mester” – érkezett a válasz, majd, amikor tíz másodperccel később szétnéztem, láttam, hogy már megint a labda után inal.”

Mi volt az utasítására fittyet hányó játékos esetében a szigorú tréner reakciója? „Mondtam neki, hogy egyszer még azt fogom látni, hogy egy hosszú keresztlabdát rúg előre a pályán, amiből ő maga fog gólt fejelni” – tréfált Ranieri.


Senki nem állíthatja meg N'Golo Kantét, aki már a francia válogatottban is bemutatkozhatott


Azonban nem Kanté az egyetlen kulcsa a csapat a sikerének. Az olasz másik nagy felfedezettje a pár éve még az amatőr ligában focizó Jamie Vardy. Nem focizni kellett megtanítani, hanem a helyét kellett megtalálni.


Ő nem focista. Hanem egy fantasztikus versenyló. Az kell, hogy szabad legyen a pályán.

Mondtam neki, hogy szabadon mozoghat, azt csinál a pályán, amit akar, de ha elveszítjük a labdát, neki is segítenie kell, hogy visszaszerezzük. Ezt az egyet kértem tőle. Ha ő elkezdi letámadni az ellenfelet, minden csapattársa követni fogja, mondtam neki.”

A játékosok közül többen is az alsóbb osztályok süllyesztőiben senyvedtek. Kanté a francia harmad-, Mahrez pedig a negyedosztályban focizott, míg Vardy egy gyárban melózott. „Most pedig a bajnoki címért harcolunk. Megmutatjuk a világnak, hogy mi mindent lehet elérni a lelkesedéssel és az eltökéltséggel. Huszonhat játékos, huszonhat különböző személyiség, de egy szív.”


Jamie Vardy, Leicester City

Belegondolni is rossz, hogy Jamie Vardy majdnem elveszett a profi foci számára


Ranieri visszaemlékezési szerint jól kezdte a csapat a szezont csak éppen túl sok gólt kapott, ezért mindig nagy volt rajtuk a nyomás, hogy még többet rúgjanak.

„Gyerünk, srácok! Ma ne kapjunk gólt” – mondtam a meccsek előtt. Mindent kipróbáltam, de csak nem akart összejönni, hogy ne kapjunk gólt. Aztán a Crystal Palace elleni meccs előtt azt mondtam, „Gyerünk, srácok, gyerünk, mindenkit meghívok pizzázni, ha ma nem kapunk gólt!” Persze, hogy nem kaptunk gólt, 1-0-ra nyertünk.”

Így kötött ki a csapat a városközpont egyik pizzériájában, ahol Ranieri hű maradt a csapat szellemiségéhez: „A pályán is minden sikerért megdolgozunk, itt is dolgozzatok meg a vacsorátokért” – a játékosok pedig aznap este a saját maguk sütötte pizzát ették. „Azóta tucatnyi meccsen nem kaptunk gólt, szerintem nem véletlenül.”


A jó pizza titka


Mivel a Leicester idei sztorija – bármi is legyen a vége – filmvászonra kívánkozik, világos, hogy elhangzott a kötelező gyújtó beszéd is a bajnokság első meccse előtt.

„Azt akarom, hogy egymásért játsszatok! Kis csapat vagyunk, úgyhogy szívvel-lélekkel kell harcolnunk. Nem érdekel, hogy hívják az ellenfelet, csak azt kérem, hogy harcoljatok.


Ha jobbak, mint mi, hát rendben, gratulálunk nekik. De akkor mutassák meg, hogy tényleg jobbak.

Egyelőre nem sokan tudták ezt megmutatni (a Leicesternek mindössze három veresége van 32 forduló után). Hazai pályán, a King Power Stadionban csak az Arsenal tudta a Rókákat legyőzni (igaz, ők 5-2-re), azaz van abban valami, hogy „fantasztikus vibrálás van a levegőben a legelső pillanattól fogva”, ami az elnöktől indulva a játékosokon, a szakmai stábon át egészen a szurkolókig ér.

A jó edző persze nem csak a játékosokkal találja meg a hangot, hanem a szurkolókkal is, akik nem csak akkor buzdítják a csapatot, amikor támadásba lendül, hanem akkor is, amikor az ellenfél nyomása nehezedik rá. „Érzik, amikor bajban vagyunk, és a szívüket kiéneklik. Értik a játék összetettségét, és érzik, amikor egy játékos szenved. Nagyon, nagyon közel állnak a csapathoz.”


Leicester City szurkolók

Örömittas leicesteri szurkolók


Amikor találkozik velük az utcán, rendre megállítják, és azt mondják, hogy olyan, mintha álmodnának. „Oké, akkor ti csak álmodjatok rólunk, mi nem ezt tesszük. Mi keményen dolgozunk. Mindegy, hogy mi lesz a szezon vége, a sztorink a világ minden drukkere számára fontos lesz. Ahogy reményt ad azoknak a fiatal játékosoknak is, akiknek valahol, valakik azt mondták, hogy nem elég jók. Gondoljanak arra, ha Vardynak sikerült, ha Kanténak sikerült, nekik miért ne sikerülhetne?”

A Leicesternek az idei szezonban számtalan új szurkolója lett a világ minden tájáról, akik most már egy nagy család tagjai. „Legyetek üdvözölve a klubnál! Örülünk, hogy itt vagytok. Szeressétek, ahogy játszunk, szeressétek a játékosokat, mert ez az utazás, bizony, hihetetlen!”

„Nyisd ki az elméd, nyisd ki a szíved, töltsd fel az akksikat és fuss szabadon” – szól egy 64 éves edző tanácsa, aki a visszavonulása után a felesége mellett akar ücsörögni a tóparti házuk tornácán, „ha pedig kalandosabb kedvünkben leszünk, még egy filmet is megnézünk”.


Vesztesből nyertes?

A római születésű Ranieri játékosként sosem volt nagyágyú, a karrierje érdemi részét a Catanzaro védőjeként töltötte. Edzőként már közelebb került a sztársághoz, a legnagyobb csapatok kispadjára is eljutott, ám éppen azért könyvelték el idővel lúzernek, mert sosem nyert velük semmit.

Na jó, egy olasz kupa-győzelem összejött a Fiorentinával, majd egy spanyol kupasiker a Valenciával (1996, 1999), de tényleg ennyi, az egymeccses szuperkupákat ne vegyünk komoly teljesítménynek. Tehát sehol egy topligás bajnoki cím, pláne nem egy nemzetközi kupagyőzelem, esetleg döntő. Pedig Ranieri az említetteken kívül ült a Chelsea, a Roma, a Juventus és az Inter kispadján is.

Ezen pályaív miatt szépen elkönyvelték vesztesnek, nagyon úgy nézett ki, hogy a végéhez közelít a karrierje: legutóbb, a görög válogatottnál négy tétmeccsen egy döntetlent és három vereséget ért el. Menesztették is, és mivel a meccsek előtt két napot készült a csapattal, később ironikusan azt mondta, „12 napig edzettem a görögöket”.

Mindezek ismeretében totálisan irracionális, hogy „a vesztes edző” leszerződik a világ legerősebb bajnokságában egy csapathoz, amely az előző idényben hajszál híján kiesett – együtt pedig aztán nyerni kezdenek, olyannyira, hogy már a bajnoki cím sem elérhetetlen.

KÖVESD A VS SPORTROVATÁT A FACEBOOKON IS!