Megjárod, ha ellenkezel ezzel a nővel

Forrás: Cannes Film Festival

-

A cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába csak három rendezőnő alkotása került be, de erős, eltökélt nőkről szóló filmeket férfiak is csináltak idén. A Dardenne testvéreknél a színészi alakítások megint makulátlanok, Az ismeretlen lány című filmjük mégis csalódás. Egy brazil rendező és főhősnője ellenben letaglózott minket.


Jean-Pierre és Luc Dardenne kétségtelenül a legkiválóbb európai rendezők közé tartoznak, de Az ismeretlen lány (La fille inconnue) című, Cannes-ban versenyző új filmjük csalódás: mintha a rendezőpár azt hinné, elég a szokásos trükktárukat felvonultatni, és máris működni fog a film; azt az érzést kelti, mintha ezt most rutinból nyomták volna le, nem sokat törődve az érzelmi töltettel, aminek torkon kéne ragadnia a nézőt.


Adele Haenel Az ismeretlen lány című filmben


A szokás szerint a belgiumi Liége-ben játszódó film egy fiatal háziorvosról (Adele Haenel, aki a tavalyi A küzdőkből lehet ismerős) szól, aki egy este nem enged be a rendelőbe egy rendelési idő letelte után becsöngető idegent, akit aztán a közelben holtan találnak. A lelkiismeret-furdalástól gyötört doktornő ezután magára veszi, hogy kiderítse a feltehetően meggyilkolt lány személyazonosságát, megszállottan nyomoz az ügyben, magára haragítva két, talán érintett suhancot, egy közelben lakó családot, a rendőrséget és végső soron a nézőket is.

Mert bár az alapmotivációját értjük, vélt bűnének nincs olyan súlya, hogy lélektanilag teljesen klappoljon és átélhető legyen mindaz, amit megtesz: a doktornő és a halott lány közt nem volt semmiféle interakció (az orvos egyszerűen nem válaszolt a kapucsengőre, még csak nem is látta a lányt), úgyhogy hiányzik az a kapaszkodó, amitől mi is annyira szívünkön viselnénk az ügyet, mint ő. A Dardenne testvérek olyan korábbi, kiváló munkáiban, mint A fiú vagy A gyermek, sokkal erősebb kiindulópontot nyújtottak a főhős lelkiismereti okokból megkezdett utazásához, nagyobb volt a tét, és gyomorszorító a hatás.


Adele Haenel és Olivier Bonnaud a filmben


Annak, hogy ez most elmarad, az elnagyolt forgatókönyv az oka. Az említett alapprobléma mellett, hogy nem elég indokolt és érzelmileg bevonó a hősnő küldetése, olyan kisebb logikátlanságok is belekerültek a könyvbe, amelyek máskor nem szoktak becsúszni a Dardenne testvéreknél, akik pont elképesztően valósághű filmjeikről híresek. A hibák a viszonylag sok mellékszereplő mozgatásában jelennek meg, például az egyik figura kétszer is beállít a rendelőbe olyankor, amikor a doktornőnek nem is kéne ott lennie, de mégis ott van, hogy elmondjon neki valamit, amit telefonon is közölhetne. Más szereplők valószerűtlenül egymásba botlanak, vagy megtalálják egymást annak ellenére, hogy nem tudhatták, a másik hol tartózkodik. Ha amúgy vinne magával a film, ezeken nem feltétlenül akadnánk fel, de itt az apróságok csak erősítik azt a benyomást, hogy ezt bizony most összecsapták.

A Dardenne testvérek bevált eszközei persze továbbra is megbízhatóan működnek: a színészek természetes játéka, a kísérőzene nélküli, zajokra-zörejekre alapozó hangsáv, a valószerűséget támogató, feltűnésmentes operatőri munka mind-mind jók, de mivel a szív hiányzik, ez nem sokra elég.


A brazil Kleber Mendonca Filho versenyfilmje, az Aquarius is egy nő küzdelmét mutatja be, de az ő hősnője, Clara belül sziklaszilárd, neki nem saját magával, hanem külső tényezőkkel kell megharcolnia. Clarát a letaglózó Sonia Braga alakítja, aki nemcsak különleges szépség, hanem olyan kisugárzása van a vásznon, amilyen a legnagyobb sztárok közül is csak kevésnek. Ha ez a nő csak az otthonában tenne-venne, zenét hallgatna és füvezgetne (mint azt teszi a 2 óra 20 perces játékidő nem elhanyagolható részében), azt sem unnám nézni. A fehérneműje póló alól kilógó pántja, ahogyan a vörösbort tölti, és főleg, ahogyan ráemeli a tekintetét valakire, izgalmasabb, mint mások egész élete.


Aquarius


1980-ban, a brazíliai Recife-ben kezdődik a történet, itt még a hasonlóan karizmatikus Barbara Colen alakítja a fiatal Clarát, majd előreugrunk napjainkba, amikor a film elején megismert, rokonoktól nyüzsgő lakásban már csak a megözvegyült, újságírói hivatásától visszavonult Clara él. Akkora a személyisége, hogy egyedül is majdnem betölti a teret, ám magánya is minden lépésében és mozdulatában tetten érhető. De büszkén, felszegett fejjel viseli ezt a magányt. A film fő konfliktusa, hogy egy mamutcég felvásárolja a lakásokat a házban, hogy plázát húzzon fel a helyére; már mindenki kiköltözött, csak Clara nem hajlandó engedni és eladni emlékekkel teli otthonát.


Sonia Braga az Aquariusban


A hosszú játékidőt a rendező arra használja, hogy a problémát életszerű összetettségében mutassa be, Clara gyerekeinek és más, csak távolról érintett figuráknak a szempontjait is felvonultatva. Ennek során gyönyörűen kikerekedik előttünk Clara személyisége, irigylésre méltó ereje és tartása, de ezzel együtt járó csökönyössége is, ami időnként egészen ridegségig megy el. Esendő, de csodálatos figura, nem lepődnék meg, ha a rendező egy olyan nőrokonáról mintázta volna, aki meghatározó személyiség volt az életében gyerekkorában.