Mégis mi történt a világ egyik legsikeresebb futballklubjával?

Fotó: AFP / STR

-

A 18-szoros olasz bajnok, hétszeres BL- (BEK) győztes AC Milan évek óta látványosan vergődik, és süllyed a középszerűség felé. A klub, ahol egykor aranylabdás zsenik szórakoztatták a közönséget, és ahol úgy tűnt, hogy soha nem fogy el a pénz, az utóbbi időkben nem tudott egy épkézláb játékost és egy jó nevű edzőt igazolni. Talán most változik valami, habár immár azt sem lehet biztosan tudni, kinek a kezében van Silvio Berlusconi egykori kedves játékszere.


2011-ben nagy volt az öröm Berlusconi-birodalomban: a Milan megnyerte az olasz bajnokságot, 6 ponttal megelőzve a városi rivális Internazionalét. Nagyjából ekkor volt utoljára, hogy bárminek is lehetett örülni a klub környékén. A csapat a Bajnokok Ligájában a negyeddöntőig jutott, ahol a Barcelonával szemben 3-1-es összesítéssel esett ki. Tisztességes eredmény, Nestával, Seedorffal, Ambrosinivel és Ibrahimoviccsal a csapatban.

A következő év már kicsit rázósabb volt, második hely a bajnokságban a Juventus mögött, továbbvergődés a BL-csoportkörből (6 meccsen szerzett 8 ponttal), hogy a 16 között újra jöjjön a Barca, és ezúttal 4-2-vel menjenek tovább Messiék. A Milan csatársorában ebben az évben a 21 éves Stephan El Sharaawytól várták a megváltást, akit Pazzininek, Niangnak, vagy az éppen a Barcától eltanácsolt Bojan Krkicnek kellett volna kisegítenie.

Aztán már csak 3. lett otthon a csapat, a BL-selejtezőt és a csoportkört még megugrotta (egyedüli olasz csapatként, tegyük hozzá), a nyolcaddöntőben azonban úgy elverte őket az Atlético Madrid, mint jég a határt (1-5). A keret minősége ekkor már kínosan alatta maradt annak, amit egy európai topcsapattól elvárhatunk. Az Atlético elleni első meccsen, hazai pályán így állt föl a Milan: Abbiati – Bonera, Rami, DeSciglio – Kaká, Essien, De Jong, Emanuelson – Taarabt, Poli, Balotelli. Igen, Kaká pár évvel korábban még igazi klasszis futballista volt, ekkor azonban már csak vergődött, a Real Madridtól menekült vissza Milánóba, hátha újra össze tudja magát rakni. Ma már tudjuk, nem sikerült neki, és ez nem csak rajta múlott.

Az igazán nagy csapás azonban a 2013-2014-es szezonban jött: a Milan csak nyolcadik lett, 57 pontot gyűjtve 38 meccsen, miközben az élmezőny fényévekre volt tőle (Juve 102, Roma 85, Napoli 78 pont), a kiesők viszont ijesztően közel (a legjobb kieső, Catania 32 pontot gyűjtött). Idény közben kirúgták Massimiliano Allegrit, akit sokan utáltak (Olaszországban persze minden edzőt gyűlöl az adott csapat szurkolóinak legalább a fele), de mégiscsak bajnokcsapatot csinált a Milanból 3 évvel korábban.

Rendes edzőre azonban már nem volt pénz, ezért a klub korábbi játékosai ugrottak be tüzet oltani: 2014-ben Allegri mellett Mauro Tassotti, Clarence Seedorf és Filippo Inzaghi is elmondhatta magáról, hogy abban a székben ül, amelyben egykor Arrigo Sacchi, Fabio Capello vagy Alberto Zaccheroni.


Silvio Berlusconi


Szegény gazdagok

Az anyagi nehézségek persze nemcsak az edzőválasztáson, hanem a játékoskereten is meglátszottak. Az a klub, amelyik 1992-ben egy nyáron kétszer döntötte meg az átigazolási rekordot – előbb Jean-Pierre Papin, majd Gianluigi Lentini megvételével – a 2014-2015-ös szezon előtt összesen 20,6 millió eurót költött, a legdrágább igazolása pedig a 7 millióért megvett Giacomo Bonaventura volt.

Ezt nevezhetnénk akár dicséretes mértékletességnek is, ha egy erejéhez mérten gazdálkodó középcsapatról lenne szó. Itt azonban a Milanról van szó, amely látványosan csúszott lefelé a lejtőn, és a legutóbbi szezonban már csak 10. lett, mindössze 52 pontot gyűjtve. Az Inzaghival végigvitt szezon zárására a csapat teljesen szétesett: 21 pontot buktak el olyan meccseken, ahol vezettek, de végül nem tudtak nyerni.

Nemcsak játékosokra nem költöttek, de még a csapatbuszt is eladták, hogy aztán visszalízingeljék a vevőtől, míg a Sampdoria elleni hazai bajnokin egy időre kialudtak a reflektorok a San Siróban, ami remek alkalmat adott a szurkolóknak, hogy még nevetségesebbé tegyék a klubot: „Fizessétek be a villanyszámlát!” – skandálták.

De hogy lehet az, hogy nincs pénz annál a klubnál, amelynek az értékét 1,2 milliárd euróra becsülik, és ezzel a világ 10 legértékesebb futballklubja között feszít, és, amelyiknek – az aktuális Forbes-lista szerint – a világ 141. leggazdagabb embere, Silvio Berlusconi a tulajdonosa?


Inzaghi vezetésével szezonzárásra a csapat teljesen szétesett


Azt sem tudjuk, hogy kié a klub

Faramuci helyzet, de a kutya éppen itt, Berlusconi kertjében van elásva. A többszörös olasz miniszterelnök, politikai túlélőművész, ungabunga bajnok és médiacézár mostanában jobbnak látja nem invesztálni a klubba. Hiába a gigantikus méretű Fininvest (amibe a Milan mellett beletartozik a Mediaset televíziós társaság, a Mondadori kiadó és a Mediolanum bank és biztosító is), Berlusconi tanácsadói újabban úgy látják jónak, ha Berlusconi nem önti a pénzt a fociba, mert az inkább viszi, semmint hozza a népszerűséget, és azzal együtt a szavazatokat.

Ráadásul a Fininvest is megroppant az utóbbi években, hogy életben tartsák, egy részét el kellett adniuk az amerikai Bloomberg vállalatnak. Az sem segít, hogy Berlusconi ellen folyamatosan eljárások zajlanak, sikkasztás, pénzmosás vagy éppen zsarolás miatt.

Egyetlen megoldás maradt: 29 év után – legalább részben – el kell adni a klubot. A Berlusconi család – apa és lányai, Marina és Barbara – úgy döntöttek, hogy megbízzák azt a Lazard nevű céget, hogy keressen vevőt a klub kisebbségi tulajdonosának szerepére, amelyik éppen a városi rivális ugyancsak nagy hatalmú elnökének, Massimo Morattinak is a segítségére volt, amikor az eladta az Inter részvényeinek 70 százalékát egy indonéz konzorciumnak.

A Lazard jó munkát végzett: a szerencsés vevő, a thaiföldi Bee Taechaubol a Milan 48 százalékáért 450 milliót fizetett, és még abba is belement, hogy csak a pénzt adja, de az irányítás Berlusconiék kezében maradjon. Az mondjuk kérdéses, hogy valójában ki is a vevő, mert ha hinni lehet a Forbes magazinnak (és általában lehet), akkor Mr. Bee vagyona „csupán” 8,2 millió euróra rúg.

Spekulációk szerint a thai üzletember csupán egy stróman, és az üzlet hátterében abu-dzabi (miután az Emirates a mezszponzor, ez nem lenne különösebben meglepő) és kínai bankok állnak, valamint a névtelenségbe burkolózó üzletemberek által tulajdonolt Doyen Sports, a mai futball egyik különleges képződménye.

A cég ugyan olyan futballistákat menedzsel, mint Radamel Falcao, Alvaro Negredeo, Alvaro Morata, Steven Defour vagy José Antonio Reyes, főként azonban kevésbé tőkeerős kluboknak ad kölcsön pénzt, hogy azok drágább játékosokat tudjanak venni, így válva versenyképessé a nagymenőkkel.


A thaiföldi Bee Taechaubol a Milan 48%-áért 450 milliót fizetett


Tervek már vannak

A Milan drukkerei most azt gondolhatják, nekik aztán édes mindegy, ki fizeti a cechet, ha a csapat nem kap ki Sassuolóban, és netán felfurakszik a dobogóra. Ez azonban már az új edző, a minap kinevezett Szinisa Mihajlovics feladata lesz, akivel 2017. június 30-ig szóló szerződést kötött a klub, 2,5 millió eurós éves fizetéssel. Az olcsójános megoldások után ez már olyan summa, amiből arra lehet következtetni, hogy a Milannak vannak tervei az új idényre, sőt a távolabbi jövőre nézve is.

A Milannál ugyanis megunták az Interrel közös albérletet, és saját stadiont akarnak, amiből pénzt is lehet csinálni, ahogy azt a Juventus teszi. A Portello városrészben felhúzandó 48 ezer férőhelyes stadion oktatási, kulturális és szórakoztató központ is lesz, azaz egy igazi pénznyerő gép, amire a neve is garancia: AC Milan Emirates Stadium. A beruházás 125 millió euróba (38,75 milliárd forintba) kerül, és 2020-ra készülhet el.

Persze addig sem lehet holmi 10. helyekkel kiszúrni a szurkolók szemét. Augusztus 31-ig, az átigazolási szezon végéig kiderül, hogy mennyire komolyak az újjáépítési tervek, és kell-e újra számolnia Európának az AC Milannal?

Az utóbbi napok fejleményei mindenesetre biztatóak lehetnek a szurkolók számára, a klub ugyanis megállapodott az olasz válogatott Andrea Bertolaccival (AS Roma), illetve a kolumbiai válogatott Carlos Baccával, és szerződést hosszabbított a holland válogatott Nigel de Jonggal.