Megírta a nagy magyar macsóeposzt

Fotó: Vs.hu / Hirling Bálint

-

Milyen egy férfitestbe született nő? Bartis Attila legújabb regénye remekmű vagy csak fekete giccs? Mi az a „hamistudat” Háy Jánosnál? Mit tud a tökéletes szexuális segédeszköz? Van olyan, hogy női író? Miért bezzegelünk állandóan a skandinávokkal? Milyen egy Bereményi-vers Cseh Tamás zenéje nélkül? Maga alá temet-e a Verslavina? Csak akit érdekelnek a válaszok, az olvasson tovább.


„Imádtam beteg lenni. A részvétért, amit ilyenkor kapni lehetett.” Talán már ebből az egy mondatból érezhető, hogy a férfitestbe született nő, a szórakoztatóiparban Marlon Xtravaganza néven elhíresült transzszexuális életművész egyáltalán nem olyan extravagáns, mint amit művészneve sugall. Legalábbis az érzései semmiképpen sem azok. És ez ennek az önéletrajzi regénynek a legnagyobb erőssége: hogy minden kétséget kizáróan egyértelművé és átélhetővé teszi ezt. Hogy melyek a fontos dolgok, ha meg akarunk ítélni egy embert, és melyek nem azok. Hogy a két kategória közül hova tartoznak mondjuk a nemi szervek meg az ágybeli partnerek.




Az egyes szám 1. személyben írt memoár legelsősorban a személyessége és az őszintesége miatt működik; ez az, ami miatt nem zavaróak az amúgy sokszor meglehetősen leegyszerűsítő gondolatok a világ nagy dolgairól vagy épp a politikáról, társadalomról. Mert a Transziregény elsősorban nem a transzszexualitást mint olyat írja körül, és nem is az élet rejtelmeinek megfejtését vállalja magára, hanem érzékenyen bemutat egy érdekes, összetett személyiséget, és csak ezen a sajátos szűrőn keresztül enged bepillantást a sorolt témákba. Az elbeszélő éleslátó önkritikája és a szöveg kendőzetlen vallomásossága egészen különlegessé és szerethetővé teszi a regényt, mivel így az nem egy beképzelt alak melldöngetése, hanem egy ezer rossz döntést hozó, sebesült lelkű emberé, akinek hosszú évtizedeibe telik szembenéznie a sérüléseivel, és végül – megtörve bár, de feladva nem – megtalálnia önmagát.


Miközben a történet szintjén azért nagyon is extravagáns a szöveg. Olyan világba vezet el aranyszínű, rongyrázós, idővel biztosan rommá tört Mercedeseken, ahová a legtöbb olvasónak sosem volt és sosem lesz bejárása, és úgy száguldozik oda-vissza az elképzelhetetlen gazdagság és a totális nincstelenség között, mint egy zárlatos hullámvasút.

Ha akadnak is esetlenségei, ha a stílusa nem is feltétlenül egy babérkoszorús szépírót juttat at eszünkbe (a szerző az ő közeli ismerőse, László Erika), a Transziregény akkor is magával ragadó olvasmány. Az elbeszélője hajlandó meztelenre vetkőzni az olvasó előtt, de ezt nem az éjszakai bárokban vagy néhány órára kivehető szobákban teszi meg: olyan nyíltan mutatja meg magát nekünk, ahogyan csak a legközelebbi ismerőseink szokták. De a legközelebbi ismerőseink általában hat élet alatt sem gyűjtenek össze ennyi, regénybe illő tapasztalatot az élet sötét és csak néha gyertyafényes oldaláról. (KB)


Bartis Attila: A vége

Azt gondoltam, biztos nincs igaza Dunajcsik Mátyásnak, amikor egy interjúban megmondta a tutit Bartis Attila A vége című új regényéről: „Ki írta meg, hogy nem más, mint egy utánlövés az »arrogáns seggfej sajnáltatja magát« témájára, ami tizennégy évvel ezelőtt, A nyugalom kétszáz oldalán még újszerű és mellbevágó volt, másfél évtizeddel később és háromszor olyan hosszan viszont már nem több, mint kínos, fekete giccs? Remekművet kiáltani sokkal egyszerűbb.”



Igazat kell adnom Dunajcsiknak. Először is a hossza. Egyetlen nyomós érv sem szól a 600 oldal mellett. Bár Bartis remek író, saját nyelve és világot teremtő ereje van (ízlés dolga, hogy tetszik-e, vagy sem), mégis mindenkinek jobb lett volna, ha minimum egy nővel és pár mikrotörténettel kevesebbet állít csatasorba. Mert bármilyen ügyesen is tartja kézben, majd varrja el a szálakat, az egyre terebélyesedő történethalmaz maga alá temeti a sok megnyitott dimenziót.

Bartis mindent el akart mondani apáról, fiúról, nőről, férfiről, a művészlétről, a hétköznapokról, a Kádár-rendszerről, a zsidókról, a cigányokról, az istenről vagy inkább annak hiányáról, a kutyákról, a giccsről, Trianonról, a háborúról, ’56-ról.


Arról, hogy Jézus Krisztus volt az első fényképész.

Bartis rengeteget gondolkodik (vigyázat, lételméleti regény!) pontosabban gondolkodtatja főhősét, Szabad Andrást, akinél ellenszenvesebb műmájerrel ritkán találkoztam magyar regény lapjain. Olyan arrogáns, narcisztikus és flegma egyszerre, hogy néha kedvem lett volna felpofozni. Nem lennék nő ebben a regényben, az biztos. Ahogy Szabad András a nőkkel bánik, az kész merénylet a genderelmélettel szemben. Miközben amúgy liberális minden fontos kérdésben, túlgesztikulált szereleméhségében nem jut túl a „nő baszva jó” primitivizmusán, és a szerelmet a birtoklásvágy pattanásos kamaszbetegségévé degradálja. Az úgynevezett szerelmi szálak nyálasak, mint a csiga nyomvonala.

Szóval Bartis nagyot alkotott. Megírta a nagy magyar macsóeposzt, amelyben a szenvedély szenvelgés, a szenvedés nyafogás, és teátrális gesztusgyűjtemény a szerelem.

Az ilyen mondatok mellé meg legszívesebben hányászacskót mellékelnék: „…az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban”.

Kínos, fekete giccs. De most már vége. (KJ)


Háy János: Ország, város, fiú, lány

Kit érdekel néhány úti beszámoló pár olyan városból, ahová még csak nem is olyan nehéz akárkinek eljutni? A kérdés csak akkor lenne jogos, ha nem Háy Jánosról beszélnénk. Mert Háynál az út csak apropó csupa olyan közhelyesen hangzó dologra, ami miatt az irodalomnak (is) értelme van: önmagunk és a bennünket körülvevő világ jobb megismerésére, saját perspektívánk tágítására, a társadalmakat működtető folyamatok és az emberi viselkedés megértésére. Háy nem azért ír talán leginkább esszének nevezhető szövegeket az utazásairól – vagy inkább novellákat, amelyek minden stiláris és formai különlegességükben magukon viselik a szerző kézjegyét, ismerősen, de egyre kiérleltebben –, hogy kis színes érdekességeket osszon meg az olvasóval az úti céljairól.


könyvillusztráció, Háy János


Az Ország, város, fiú, lány tétje sokkal inkább az, hogy az elbeszélő – és vele az olvasó – a megszokott közegéből kizökkenve elkezdje máshogyan látni saját magát és azt, ahonnan érkezett, kicsit, mint az egész világot felülről szemlélő Gézagyerek a drámában. És ugyanezt fordítva: hogy a messziről jött ember perspektívájából állapítson meg igazságokat a világról. A hatalmas Oroszországról Háy például azt írja:


Itt tanultam meg reálisan látni a saját hazámat, hogy mennyit jelent magyarnak lenni.

A lázálmoktól, hogy a mi kultúránknál magasabb kultúra nem létezik, hogy mi vagyunk és voltunk Európa védőbástyája, ezektől a gyerekkoromban lenyűgöző meséktől végleg eltávolodtam, s olyannak láttam a hazámat, amilyen. Kicsinek, amit nem kell szégyellni. Azt hiszem, az életkudarcok java visszavezethető a rossz szemléleti pozícióhoz, amikor az ember hamistudattal hamisképzeteket hisz el magáról, s mindemiatt illúziók karmai között vergődik, s képtelen azt elérni, amire a saját képességei lehetővé tennék.”

Ez a „hamistudat” és ennek az ellentéte feszítik végig a kötetet, az elbeszélő folyamatos megérteni vágyását: hogy a lehető leginkább a teljességében ismerje meg mindazt, ami körülveszi.

A kötet szemléleti pozíciójának ugyanakkor megvan az a veszélye, hogy az elkerülhetetlen általánosítások túlontúl vitathatónak tűnnek: mint például a svájciakra vonatkozó állítás, hogy az ő életük legmélyebb eseménye a síelésen kívül a házasság lenne, mert akkor létrejön a felek közti vagyonközösség. Persze általánosítások nélkül, mindent túldifferenciálva lehetetlen lenne következtetéseket levonni, a vita pedig korántsem tragédia, sőt: anélkül talán kifüstölne a kötet, mint a magára hagyott, hajnali tűzrakás. És az Ország, város… nem is csak szociálpszichológiailag érdekes, de az emberi történetek révén is, sőt formailag is. Pont, mint egy jó regény. (KB)


Chuck Palahniuk: Beautiful You

Chuck Palahniuk, a Harcosok klubja vagy a Fulladás (Cigányút) szerzőjének magyar kiadástörténete maga is az író rémtörténeteihez illő tragédia: az életművet kronologikusan követő sorozat a 2002-ben írt Altatónál megszakadt, majd megjelent még magyarul egy novelláskötet, aztán kimaradt egy csomó regény, majd a jelenhez ugrottunk. De bár ne tettük volna: Palahniuk mostanában olyan regényeket ír, amelyekről nemcsak azt nehéz elhinni, hogy ugyanaz a szerző írta, aki a hajdani mesterműveket, de még azt is, hogy ügyefogyott, idegesítő írójuk egyáltalán olvasott valaha Palahniuket (lásd a már kétrészesre hízott, szinte olvashatatlanul szószátyár és semmitmondó pokolbéli sorozatot, a Kárhozottat és a Halálraítéltet).


könyvillusztráció, beautiful you


Innen nézve az eredetileg 2014-ben, és nálunk is példás gyorsasággal megjelent Beautiful You kifejezetten pozitív csalódás. Végre újra van egy tisztességesen kitalált és végigvezetett történet: egy különc milliárdos olyan tökéletes szexuális segédeszközöket talál fel, hogy a nőknek már semmi kedvük a játékszerekhez képest összehasonlíthatatlanul kevésbé kielégítő férfiakkal bármilyen módon is érintkezni. Ebben pedig megvan a sajátos szemszögű társadalomrajz és némi szociálpszichológiai elmélkedés lehetősége – amiben Palahniuk mindig annyira jó volt.

De úgy tűnik, ami elmúlt, az végleg elmúlt, még akkor is, ha az a valami Chuck Palahniuk vitathatatlan tehetsége. Mert az ígéret ígéret marad: az izgalomfüggőség mint a világot átható és meghatározó jelenség, a társadalmi fejlődés és a női szexualitás összefüggései csak egy-egy mondat szintjén jelennek meg.

Palahniuk pedig a maradék pár száz oldalon pont azt teszi, amit regényének szereplői: maszturbál.

Ezt tette már a Kárhozottban is, ami gyakorlatilag nem volt más, mint újabb és újabb ötletek felsorolása arról, mi minden is lehet a Pokolban az Elvesztegetett Sperma Hatalmas Óceánjától a Kései Abortuszok Mocsaráig, mindenféle dramaturgia vagy lélektan nélkül. És nagyobbrészt a Beautiful You is megmarad ezen a szinten, a tudományos igény és a gyönyörszerzés módjainak kevéssé komolyan vehető, egy idő után inkább már csak fáradtan polgárpukkasztó leírásánál. Igaz, itt közben legalább megoldódik a konfliktus a világot meghódítani akaró dildómágnással kapcsolatban, de ez csekély kéj. Ha a korai művek voltak a mindent elsöprő, lábzsibbasztó orgazmusok, akkor a Beautiful You csak a Kínából rendelt, olcsó, hideg, műanyag vibrátor. (KB)


Dorothe Nors: Karateütés

Nem tudom, mi van ezekkel a skandinávokkal. Ontják magukból a jobbnál jobb írókat. A jólét is képes írót faragni az emberből, nem csak a világfájdalom? A skandináv jelzőt mostanában főleg a krimivel társítjuk, de úgy látszik, arrafelé karizmatikus nyomozó és pszichopata tömeggyilkos nélkül is képesek valami ütőset összehozni.


könyvillusztráció, Karate ütés


Karateütés, ez a címe Dorothe Nors dán író(nő) novelláskötetének. Azért teszem zárójelbe a nőt, mert Magyarországon még mindig jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy kinek mi van a lába között, hogy gerendát cipelő vállal vagy gyereket szülő csípővel született-e. Az irodalmunk is elég hímsoviniszta, prózában például máig nehezebben tudnak érvényesülni a nők, mint az alfahímek. És hát mennyi nő van a parlamentben? Na, melyik kezünkön kezdjünk el számolni?

Egy szövegnek nincs neme. Érzékenysége van, függetlenül attól, hogy nő vagy férfi írta. Pont.

Dorothe Nors fekete öves író. A 15 novella mindegyike betalál. Az egyik gyomorszájba vág, a másik fejbe rúg. Hogy mégsem törik csont, és nem reped a hasfal, az azért van, mert az ütést az író a test előtt egy centivel megállítja. Hozzánk se ér, úgy okoz fájdalmat.

Tömör, kemény, letisztult mondatokkal dolgozik. Megvan az a képessége, hogy az első mondatával azonnal berántson a történetbe. Minden esetben megtalálja azt a szöget, nézőpontot, pillanatot, ahonnan azonnal érdekeltté tesz, hogy beleolvassam magam a sztoriba. Legközelebbi szellemi rokona Raymond Carver. Aki őt szereti, Dorothe Norsot is imádni fogja. (KJ)


Lena Andersson: Jogtalan elbirtoklás

„A nőt Ester Nilssonnak hívták. Költő és esszéista, harmincegy éves korára nyolc sűrűn teleírt könyvecskét tudhatott maga mögött. Egyesek szerint makacs, mások szerint játékos, a legtöbbek azonban még csak soha nem is hallották a hírét.”


könyvillusztráció, Jogtalan Elbitorlás


Megint egy skandináv író(nő). Történetesen stockholmi, ahol még egy jó albérletért is évekig kell sorban állni. Azt gondolnám, ma már egyre nehezebb megírni egy szerelem történetét. Lena Anderssonnak valószínűleg azért sikerült, mert szikével a kezében úgy tekint a szerelemre, mint kórboncnok az élettelen testre.

Akkurátusan felvágja, megvizsgálja az agyat, a szívet, a gyomor tartalmát, a májat, a lépet. Amit keres, az nem megragadható. De valamikor ott volt, pumpálta a szívet, mozgatta a végtagokat, ragyogást gyújtott a szemekben.

A csavar akkor jön, amikor Nilsson megtalálja a lelket. Akkor azt hisszük, mégis csak egy szokványos történettel van dolgunk. Egy reménytelen szerelem történetével. Mire elérünk az utolsó lapokig, már egészen biztosak lehetünk abban, hogy egyedül vagyunk. Mintha csak Bartis Attilának üzenné a svéd szerző: semmi sincs, ami kiűzheti belőlünk a magányt. Egyedül vagyunk. A szerelem érzését azért adták az istenek, hogy elviselhetőbbé tegyék az örökkévaló egyedüllétet.

Létezik-e az önbecsapáson kívül más? (KJ)


Renée Knight: Cáfolat

Nem tudom, melyik a rosszabb, a fülszöveg vagy a filmelőzetes. Nálam általában egyik sem működik, a legritkább esetben keltik fel az érdeklődésemet. Akkor már inkább az első mondat vagy egy jó nyitókép. Ez most a legritkább eset esete. Elolvastam a fülszöveget, és azt mondtam magamban: váo, ez akár jó is lehet.


könyvillusztráció, Cáfolat


Catherine Ravenscroft elismert dokumentumfilm-rendező kényelmes házasságban él. Egy nap ismeretlen könyvet talál az éjjeliszekrényén. Lövése nincs, hogy kerülhetett oda A vadidegen című regény. Beleolvas, és csakhamar rájön, ez nem kitalált történet. Ez az ő sötét tikának a sztorija. A házassága egy csapásra kényelmetlenné válik.

Renée Knight első regényét a skandináv krimiírók is megirigyelhetnék. A két szálon futó cselekményt ügyesen vezeti, mindkettő izgalmas, ami csak fokozódik, amikor a kettő találkozik és egybefonódik.

Fenntartani a figyelmet és a belső remegést, na, ez a művészet. A regény kétharmadáig Knight csak sejteti, hogy azért a profin megírt, bár viszonylag szokványos sztori egyszer majd gellert kap valahol. A csavar olyan bravúros, hogy bennakad a lélegzetem. Ha egy mondattal is többet elárulnék, az más spoiler lenne.

Legfeljebb annyit, hogy Roboz Gábor igényes-leleményes fordítása csak tovább fokozza az étvágyat. (KJ)


Bereményi Géza: Versek

Versek – nem ez a legfantáziadúsabb cím egy verseskötetnek. Mondhatni, eléggé prózai. A látszat azonban néha csal, Bereményi Géza esetében például a legkevésbé sem az ötlethiányról, inkább egy heroikus és kissé dacos irodalmi műtét elvégzéséről tanúskodik, melynek során évtizedek óta dúdolt sorokat próbál sebészi pontossággal leválasztani sziámi ikreikről, a Cseh Tamás-dalokról.


A kényes kísérlet végül ugyan kudarcba fullad, ám sok érdekes tanulsággal jár.

Rácsodálkozhatunk például, hogy egészen fantasztikus, komplett nemzedékeket magukkal ragadó dalszövegek mennyire esetlenné és modorossá válhatnak, ha kirúgjuk alóluk a zenét. De arra is, hogy valójában ez nem is történhet meg, hiszen a dallamok észrevétlenül visszakúsznak a sorok közé, alá és fölé: Cseh Tamás menthetetlenül ott dúdol a fejünkben fojtott hangján, és közben sokatmondóan hunyorog.


Könyvillusztráció, Bereményi Géza, Versek


„Játsszuk újra el, hogy semmiről sem tudunk, / Tegyünk újra úgy, hogy semmiről sem tudunk” – olvashatjuk a kötet ars poeticáját a Desiré tangójában, de hiába kacsintunk össze Bereményivel a játék kedvéért, ha közben ezt is csak az eredeti dallamra tudjuk mormolni.

Ez a kudarc nem vesz el semmit Bereményi érdemeiből, de világossá teszi, hogy a címmel ellentétben ezek zömében nem versek, hanem dalszövegek – és annak baromi jók. Olvasás közben végig az a meghatározás járt a fejemben, amit egy saját rockbandát alapító ír költő mondott nekem mindenféle belga sörök fölött ülve: „Míg a dalnak szüksége van zenére, hogy igazán működjön, a vers felépíti magának a saját zenéjét.” (JM)


Verslavina

Először az interneten söpört végig a Verslavina. A hógolyót Szabó T. Anna dobta el a Facebook-oldalán költőtársának, Lackfi Jánosnak címezve: A férfi, ha negyven. Lackfi, aki 24 ezer követővel és napi négy-öt poszttal valószínűleg a legintenzívebb életet éli a virtuális térben, csípőből visszadobta a hólabdát: A nőci, ha negyven. A verspingpong seperc alatt megfertőzte a netet, magával sodort nőcit és férfit, boldog-boldogtalant, költőt, amatőr versfaragót és sok-sok olvasót.

Amikor az Athenaeum – alaposan leválogatva a termést – kötetbe rendezte a legjobbnak tartott verseket, nem tudtam fanyalgás nélkül kezembe venni a keszeg kis könyvet. Hogy néz ki? Kész grafikai és tipográfiai bűntény. A borító tankönyvszagú, ósdi és közhelyes, bár lehet, hogy a retro feeling felidézése volt a célja. Annak viszont esetlen. Egy fokkal jobb, ha leveszem a borítót, a fehér alapon piros betűk visznek bele némi vizuális izgalmat. Na, nem sokat.


könyvillusztráció, Vers lavina


A lapok szamárfül-imitációja végképp szánalmas.

Ahogy egy buliban mindig csak két ember tud valóban beszélgetni, úgy beszélget Szabó T. és Lackfi a kötet első harmadát kitöltő versdobálózásban, a többiek verszajában. Az ötlet nem nő túl az ötletgazdákon. A legtöbb szövegnek feladatteljesítés-, rutin- vagy utánlövésszaga van. A legtöbb csak szállingózik és elolvad hamar, nincs miből hógolyót gyúrni a végén, amely elindíthatna bármiféle lavinát. Olyat biztos nem, amely maga alá temetne. (KJ)