Meghalt Kuba egykori ura, Fidel Castro

Fotó: AFP / ADALBERTO ROQUE

-

Életének kilencvenedik évében elhunyt Fidel Castro, a kubai forradalom „atyja”. A halálhírt fivére, Raúl Castro kubai elnök jelentette be, aki nyolc évvel ezelőtt vette át az ország vezetését bátyjától.


Fidel Castro Havannába hunyt el helyi idő szerint péntek éjszaka. „A kubai forradalom főparancsnoka éjszaka 22.29 órakor meghalt” – jelentette be Raúl Castro a National állami tévében.

Gazdag kubai cukornád-ültetvényes törvénytelen fiaként 1927. augusztus 13-án született Oriente tartományban, a Mayarí város közeli Biranban. Születési évét később 1926-ra változtatta, hogy előbb felvegyék a gimnáziumba, és azóta hivatalosan ezt a dátumot tartják számon. Középiskoláit a jezsuitáknál végezte, majd 1950-ben a havannai egyetemen jogi diplomát szerzett. Castro három éven át praktizált, később elnyerte a jogtudományok doktora fokozatot is. 1948-ban megnősült, első házassága hét évig tartott. Második feleségét 1980-ban vette el, összesen öt fia és két leánya született.

Fulgencio Batista 1952. december 10-ei katonai puccsa után, amely kiszolgáltatta az országot az Egyesült Államoknak, Castro társaival az államcsínyt megbélyegző beadványt írt a legfelső bíróságnak. A rendszer megdöntésének reményével 1953. július 26-án mintegy száz társával megostromolta a Moncada-laktanyát. A kudarcba fulladt akció után 15 év börtönre ítélték és Pinos szigetére száműzték. Két év múlva a nemzetközi tiltakozás hatására kegyelmet kapott, és Mexikóba mehetett.

Castro 1956. december 2-án a Granma nevű hajón 82 forradalmárral visszatért Kubába. Az Oriente tartományban partra szálló csapat megsemmisítő vereséget szenvedett a kormányerőktől, de Castro néhány társával bevette magát a Sierra Maestra hegységbe, és gerillaháborúba kezdett. A nép támogatását élvezve egyre nagyobb sikereket arattak, s kétévi harc után megdöntötték Batista uralmát: a „Comandante” (parancsnok) 1959. január elsején „szakállasai” élén bevonult Havannába.

Fidel Castro 1959-től egészen 2008-ig Kuba első emberének számított: ő volt a fegyveres erők főparancsnoka és a miniszterelnök, 1961-ben ő lett a Kubai Szocialista Forradalom Egységpártja (1965-től Kubai Kommunista Párt) első titkára, 1976-ban az államfő és miniszterelnök. Vezetésével földosztást és szövetkezetesítést, nagyarányú államosításokat hajtottak végre. Castro 1961 decemberében bejelentette: Kuba a marxista-leninista útra lépett.

Az államosítások miatt kiéleződött a viszony az Egyesült Államokkal, amely 1961 januárjában megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, április 15-én pedig bombázta a kubai fővárost. Két nap múlva a Disznó-öbölnél 1300 kubai emigráns amerikai támogatással partraszállást kísérelt meg, de a támadás három nap alatt összeomlott. 1962 februárjában Washington kereskedelmi embargót rendelt el Kuba ellen, válaszul Castro Moszkva támogatását kérte, és a szovjetek rakétákat telepítettek Kubába. A két szuperhatalomnak a világot az atomháború szélére sodró konfliktusa 1962 őszén békésen oldódott meg, Kuba pedig egyre jobban a Szovjetunióhoz és a kommunista ideológiához kötődött. Az Egyesült Államok bő évtizeddel később, 1975-ben lazított a szigetországgal szembeni embargón, 1978-tól lehetővé vált az emigránsok hazalátogatása, a családok egyesítése, 2014 decemberében pedig bejelentették, hogy Kuba és az Egyesült Államok a viszony normalizálására készül.

Kubában Castro alatt a szocialista gazdálkodás jegyében bevezették a gazdaság központi irányítását, a fő exporttermék cukrot a szovjet tömb vásárolta meg. Kuba kilépett az Amerikai Államok Szervezetéből, 1972-ben tagja lett a KGST-nek, és mind aktívabbá vált az el nem kötelezett országok csoportjában. 1975-ben katonailag is segítette az angolai felszabadító mozgalmat, 1977-ben pedig az etiópiai forradalmat.

A szocialista világrendszer 1989-es összeomlása után Kuba elszigetelődött ugyan, de a „Líder Maximo” (legfőbb vezető) belső ellenzéke nem tudott felülkerekedni. Castro továbbra is korlátlan hatalmú vezetőként állt országának élén, jelszava nem változott: „Szocializmus vagy halál”. A szovjet támogatás elmaradása miatti ellátási válságot ügyesen kezelte: az ellenzéket szigorúan kordában tartva korlátozott gazdasági reformokat vezetett be. Megengedte a dollár birtoklását magánszemélyeknek, elfogadta a magánvállalkozást, tűrte a külföldi tőke ellenőrzött behatolását.

Castro a valós vagy vélt ellenfeleivel keményen bánt el: több tízezerre teszik a megkínzott vagy kivégzett ellenzékiek és ellenállók számát, sokakat bebörtönöztek, újabb tízezrek lélekvesztőkön Floridába menekülve vesztették életüket. Hatalma azonban nem csak a félelmen alapult: legendás volt meggyőzőereje, gyengéje volt viszont saját tévedhetetlenségébe vetett hite. Gyakran jelent meg a nyilvánosság előtt, és még idős korában is többórás beszédeket tartott. Castro a Guinness-rekordok könyvébe is bekerült mint az az ember, akit a leggyakrabban akartak meggyilkolni. 1959-es hatalomra jutása óta állítólag 638 gyilkossági kísérletet követtek el ellene.

2006. július 31-én jelentették be, hogy Castro súlyos gyomorműtéten esett át, ezért „ideiglenesen" átadta tisztségeit öccsének, a nála öt évvel fiatalabb Raúlnak, aki 2008. február 19-én lett hivatalosan az államtanács és a minisztertanács elnöke. Fidel lemondott főparancsnoki tisztéről is. Utolsó posztját, a kommunista párt első titkári tisztségét 2011. április 18-án kényszerült feladni, e hivatalban is öccse követte. 2012 februárjában tette közzé visszaemlékezéseit: a több mint ezer oldal hosszú, kétkötetes könyv, melynek Az idő gerillája címet adták, a diktátor gyerekkorától a kubai forradalomig és a hatalomátvételig követi végig az eseményeket.

A kubai vezetőnek 2012 őszén már halálhírét keltették, állítólag agyvérzést kapott, ám ekkor fotókkal bizonyították, hogy még él. Egészségi állapota miatt nem voltak gyakoriak a nyilvános szereplései (legutoljára augusztus közepén, a kilencvenediknek tekintett születésnapja alkalmából rendezett ünnepségeken lehetett őt látni), de szakértők szerint nagy szerepe volt az amerikai–kubai kapcsolatok közelmúltbeli rendezésében.