Meghalt Gato Barbieri dzsessz-szaxofonos

-

83 éves korában elhunyt Leandro „Gato” Barbieri latin dzsessz-szaxofonos, aki Az utolsó tangó Párizsban című Marlon Brando-film Grammy-díjas zenéjét komponálta, és több mint hét évtizeden át tartó zenei pályafutásának állomásait több tucatnyi album őrzi.


Barbieri, aki nemrég szívbillentyűműtéten esett át, szombaton halt meg tüdőgyulladás következtében egy New York-i kórházban – mondta el felesége, Laura Barbieri. „A zene misztérium volt Gato számára, valahányszor játszott, új élményekkel telt el, és azt akarta, hogy a közönsége is ezt érezze” – mesélte felesége Barbieriről.


Az argentin származású zenész 1967 és 1982 között mintegy 35 lemezt készített. Rendszeresen turnézott, de a későbbiekben már csak négy albuma jelent meg, köztük 1997-ben a Que Pasa című, amely a Billboard kortárs dzsesszlemezeinek toplistáján a második lett. Bár 2013 óta erősen megromlott az egészsége, továbbra is havonta fellépett a New York-i Blue Note dzsesszklubban megszokott fekete fedora kalapjában. Utoljára tavaly novemberben játszott a klubban.

Tavaly Latin Grammy-életműdíjat kapott zenei munkásságáért. Grammy-díját a legjobb hangszeres zene kategóriában 1973-ban Az utolsó tangó Párizsban című film zenéjéért vehette át. A film rendezője, Bernardo Bertolucci azért kérte fel Barbierit a filmzene megkomponálására, mert tetszett neki egyedi, érzéki, erőteljes tenorszaxofon-hangzása.



Tizenkét évesen vett a kezébe először hangszert, amikor meghallotta Charlie Parkert zenélni. Először klarinétozni tanult, de mikor 1947-ben Buenos Airesbe költözött, altszaxofonon kezdett játszani. Az ötvenes években ragadt rá az El Gato (a Macska) becenév, arról, ahogy a klubok között cikázott szaxofonjával.

A hatvanas években Róma és New York között osztotta meg idejét, szerepet játszott az Ornette Coleman inspirálta szabaddzsessz-forradalomban, és sokat dolgozott együtt a trombitás Don Cherryvel, de Carla Bleyjel és Mike Mantlerrel is fellépett.

A latin-amerikai ritmusok, harmóniák és dallamok a hatvanas évek végére teljesítették ki jellegzetes zenéjét, amely már a The Third World (1969) és az El Pampero (1971) című albumain is hallható. További fontos lemezei között szerepel a Last Tango (1972) és a Caliente (1976) is.