Meghalt a szex a zenében

-

Nyilvánvalóan zseni volt, minden idők egyik legnagyobb előadója, és egyben sokszor irritálóan bolond is. Lehet, hogy Prince a kilencvenes évek közepe után kifejezetten gyenge zenéket készített, de addig zenébe foglalta mindazt, amit a szexről tudni kell.


Tegnap este éppen elfoglalt voltam, amikor láttam, hogy hívnak. Akkor már tudtam, miért keresnek, és azt is, hogy mivel fogom kezdeni ezt az írást. Ezzel a videóval.

Ezen a 2009-es felvételen a Daft Punk zsenibb fele (mindkettő zseni), Thomas Bangalter az Ed Banger kiadó fejének, Busy P-nek a 2009-es születésnapján teszi fel Prince-től a Raspberry Beretet és elszabadul a pokol.



Évekkel később egy budapesti second hand lemezboltban, a filléres lemezek között megtaláltam Prince-től az Around The World in a Day lemezt, amin rajta van a Raspberry Beret: 500 forintért. Még rá is kérdeztem az eladónál, hogy komolyan gondolja-e, hogy ennyibe kerül, de ő legyintett, nem érdekli, nem szereti Prince-t. Hibbantnak tartottam, mert csak ez az egyetlen szám simán megérne több ezret is.

És nem is ez Prince legjobb albuma, illetve aligha van legjobb albuma. A Sign ’O’ The Timest leszámítva, a legtöbb lemez – egy-két-három nagyon jó számon kívül – többségében inkább középszerű dalokat tartalmaz; Prince pedig a kilencvenes évek közepe után kifejezetten gyenge zenéket készített. Addig viszont zenébe foglalta mindazt, amit a szexről tudni kell.



Prince Roger Nelson 1958-ban született Minneapolisban, anyja jazzénekes volt, apja zongorázott és egy jazz-zenekarban játszott. Korai zenéjére a legnagyobb hatást egyértelműen a Sly and the Family Stone, Stevie Wonder, James Brown, az Earth, Wind & Fire és Jimmy Hendrix tette, de legnagyobb szexslágerei mögül állandóan kikacsint George Clinton Funkadelic/Parliamentjének detroiti funkja is.


Aligha volt olyan hangszer, amelyen nem tudott játszani, gitárjátékát pedig szokás a legnagyobbak között emlegetni. A legenda szerint az első öt albumának mindegyik számát egyedül játszotta fel a lemezre. Szeretett botrányt okozni. Az 1983-as James Brownnal és Michael Jacksonnal közös legendás fellépését bedrogozva trollkodta szét, az 1985-ös American Music Awardson élete egyik legbunkóbb alakítását nyújtotta, és hát amúgy sem volt egy kedves ember.

Gyűlölte kiadóját, a Warner Brothers (később több lépésben le is szakadt róluk a Paisley Park kiadójával). Rühellte az internetet is, majdnem minden Youtube-ra felkerült számát azonnal leszedette. Ezért 2013-ban az internetes kultúra terjedését és korlátozhatatlanságát hirdető Electronic Frontier Foundationtől Rapsberry Beret Lifetime Aggrievement díjat kapott, ami egyfajta Arany Málnának is felfogható.

Sokszor volt erőszakos, és a kétezres évek elejétől egyre több őrültséget csinált. Például azért nem volt hajlandó a csípőcsontműtétre, mert a Jehova tanúi tagjainak tiltott a vérátömlesztéssel járó operáció. Többször maga is bekopogott egyébként idegen házakba, hogy terjessze az igét. Mindez azonban nem számít sokat.




Nem tudom, mikor kezdtem el ikonként tekinteni Prince-re. Az első találkozásom vele az MTV-n lehetett, talán a bugyuta Batdance klipje volt, amiből a még nyomorultabb „Batman, hány fogad van? Hetven! Ha kiverem, egy sem” mondóka is származik (legalábbis azt hiszem). Ezt utáltam. Ahogy utáltam, hogy Prince furán borotválkozik, csúnya ruhákat hord, egészségtelenül vékony. Ez a kilencvenes évek elején lehetett (a szám 1989-es), én alig voltam 8-10 éves, és a kilencvenes évek elején még DJ Bobóért és a Rapülőkért rajongtam. Aztán jött a Gold 1995-ben, amit nagyon szerettem. De sem a Batdance-nek, sem a Goldnak nem sok köze volt ahhoz a Prince-hez, akibe később halálosan belezúgtam.

Nem hiszem, hogy más zenéket szeretnék tőle, mint mások, vagy mások lennének karrierje csúcsai: a Kiss, a Cream, az Erotic City, a Sing ’O The Times, a Little Red Corvette, az Alphabet St., a U Got The Look, a Purple Rain, az America, a The Most Beautiful Girl In The World, a Sexy Motherfucker (lásd a hommage-t a Daft Punkkal végre csúcsra jutó Romanthonytól a Bring U Up-ban), a Get Off, a 1999 és a kevésbé ismert, house-nak is simán beillő Loveleft Loveright.

Írt slágert másoknak is, a Vanity 6-nek a Nasty Girlt, Sheila E-nek a Love Bizarre-t és talán kevesen tudják, hogy Sinéad O’Connortól világhírűvé vált Nothing Compares 2 U eredetijét is Prince írta a The Family nevű zenekarnak. O’Connorral aztán jól össze is veszett.

Nyilvánvalóan zseni, minden idők egyik legnagyobb előadója és egyben sokszor irritálóan hülye is volt. Viszont ezekről a számokról az jut az eszembe, hogy biztosan velük akarnék csajozni. Ha a lányt nem érdekelné Prince, akkor onnantól kezdve értelmetlennek is tartanék minden más próbálkozást.