Meg tudod oldani, George!

Fotó: Hulton Archive / Chris Ware

-

Mik a leghíresebb példák a 90 éves korában elhunyt Sir George Martin produceri zsenijére? Nyolc Beatles-dal, mely az ötödik Beatle hathatós közreműködésével lett olyan, amilyennek ma ismerjük.


„Az ötödik Beatle” címet már több emberre aggatták rá, mint ahányan valóban játszottak a Beatlesben. Mindjárt ott van a menedzser, Brian Epstein, aki nélkül lehet, hogy Liverpoolon kívülre el sem jutott volna a zenekar híre. Aztán Stuart Sutcliffe, aki tényleg szó szerint az ötödik Beatle volt basszusgitárosként a hamburgi időszakban (Paul McCartney akkor még szólógitáron játszott), és aki tragikusan fiatalon meghalt, mielőtt a Beatles befutott volna. Az amerikai billentyűs, Billy Preston 1969-ben lett az ötödik Beatle, és tényleg zenélt is az együttesben, de csak a két utolsó albumon játszott. Maga George Martin szerint a zenekar mindenesét és későbbi menedzserét, Neil Aspinallt illeti a cím, viszont nemigen lehet vita arról, hogy a Beatles zenéjére Martin mindenkinél nagyobb hatással volt. Nemcsak azért, mert játszott is számos dalban, de az ötletei és hozzájárulásai nélkül rengeteg klasszikus dalt egészen más formában ismernénk.


Please Please Me (1963)

„Uraim, most vették fel az első listavezető dalukat” – mondta a producer, miután a Beatles 1962. november 26-án kijött a stúdióból. A Please Please Me-t már két hónappal korábban, a Love Me Do-session keretében is felvette egyszer a zenekar, de Martin nem volt vele elégedett. Lassúnak találta, és a hangszerelése sem tetszett neki, ezért novemberben újra nekifutottak. Addigra Lennon és McCartney a tanácsainak megfelelően felgyorsították és némiképp leegyszerűsítették a dalt, amely Martin szerint eredetileg túlságosan olyan volt, mint egy Roy Orbison-utánérzés, az energikusabbnak és frissebbnek ható új verzióra viszont igazán nem lehetett panasza. „Egy kicsit szégyelltük is magunkat, hogy Martin érzett rá a helyes tempóra, és nem mi” – emlékezett vissza McCartney.

Bár a Beatles-tagok és George Martin az idők folyamán jó baráti viszonyba is kerültek egymással, eleinte érthetően idegenkedtek a náluk jó másfél évtizeddel idősebb, klasszikusan képzett zenésztől, aki mellesleg londoni is volt, nem pedig egy lenézett északi iparvárosból jött. Igaz, akkor még nem tudták, hogy Martin is szegény családból származik, és csak a haditengerészetnél szedte fel ezt az előkelő, arisztokratikus modort meg azt az úri eleganciát, amely sok mindenkit megtévesztett a családi hátterét illetően. Viszont általában igaza volt, így a Please Please Me esetében is, amely tényleg a Beatles első nagy slágere lett, és a tagok innentől kezdve már tudták, érdemes megfogadni a tanácsait.



A Hard Day’s Night (1964)

Amellett, hogy Martin játszik is a dalban (egy felgyorsított zongoraszólót), az igazi hozzájárulása a szám legelején és a legvégén hallható. A nyitóakkord nemcsak az A Hard Day’s Night, de az egész Beatles-életmű egyik meghatározó pillanata: azonnal felismerhető róla a dal, mielőtt ténylegesen elkezdenék játszani. „Tudtuk, hogy ezzel a dallal indul majd az azonos című film és a filmzenelemez is, úgyhogy egy különösen erős és emlékezetes indítást szerettünk volna. Ez az éles gitárakkord volt a tökéletes nyitás” – mondta erről Martin, aki szerint Lennon találta meg ezt az akkordot, szinte véletlenül, de még így is volt vele munkája Martinnak elég. Ezen az egy nyamvadt akkordon aztán évtizedeken át vitatkoztak a rajongók, mire George Harrison elárulta a helyes megoldást, legalábbis azt, amit ő játszott. Ugyanis nem csak ő játszotta ezt az akkordot: Lennon gitárja, McCartney basszusa és Martin zongorája is hallható, sőt, ha figyelünk, még Ringo Starr pergője és cintányérja is. Nem valószínű, hogy addig lett volna egyetlen akkord, amibe ennyi energiát feccöltek volna, mint ebbe.

A Beatles addigi dalainak rendes befejezésük volt, és még nem volt divat a fokozatosan elhalkuló fade-out, amellyel az A Hard Day’s Night véget ér. A dalok indítása és befejezése eleinte nem izgatta Lennonékat, ezért ezekkel általában Martin foglalkozott. „Ez is filmzenés megoldás: hangsúlyoztam nekik, hogy a dalnak meg kell felelnie ezeknek a követelményeknek, vagyis ne érjen hirtelen véget, hanem vezessen át a következő jelenetbe” – mondta erről Martin, és ennek megfelelően a dal végén még Harrison fokozatosan elcsendesülő, arpeggiós akkordjai hallhatók. Az elismert producereknek Phil Spectortól Brian Enóig mind sajátos, védjegyszerű hangzásuk van, Martin viszont pont azért nagy, mert nagyszerűen idomult a zenekarhoz.



Yesterday (1965)

A felületes szemlélő akár azt is hihetné, hogy a profi George Martin szerepe kimerült abban, hogy terelgesse Lennon és McCartney ösztönös zsenijét, akik az idő múltával maguk is fejlődtek annyit, hogy elboldoguljanak nélküle. Ehhez képest minél jobban kitágult a Beatles univerzuma a kezdeti nyers rock and rollhoz képest, annál nagyobb szerep hárult a producerre. McCartney szerzeménye, a Yesterday volt az első, amelyben egyéb zenészek is játszottak a tagokon és Martinon kívül, méghozzá mindjárt egy teljes vonósnégyes. A dal érezhetően más stílust képviselt, mint a Beatles addigi dalai, ezért beletelt egy kis időbe, míg felvették, főleg, hogy komoly véleménykülönbség volt a producer és a dal szerzője között, de végül McCartney engedett, és most, Martin halálának hírére ezt az esetet elevenítette fel:

„A többiek azt javasolták, hogy csak egy akusztikus gitárral kísérve énekeljem el a dalt. Miután feljátszottam, George Martin azt mondta: Paul, szerintem vonósnégyessel kellene felvenni ezt a dalt. Ó, ne, George, mi egy rock and roll együttes vagyunk, szerintem ez nem jó ötlet – válaszoltam. Ő egy nagy producer gyengéd modorában csak annyit mondott erre: Hadd tegyünk egy próbát, és ha nem jó, akkor használjuk a te szóló verziódat. Fogta az akkordjaimat, amiket mutattam neki, és a kottákat kirakta a zongorára: a cselló egy oktávval lejjebb, az első hegedű pedig egy oktávval feljebb, megmutatva a vonósnégyes szólamait. Amikor felvettük a vonósnégyesrészeket az Abbey Roadon, annyira fantasztikus volt látni, hogy mennyire működik az ötlete, hogy utána hetekig erről beszéltem mindenkinek” – írta Paul McCartney, hozzátéve, hogy az is Martint igazolta, hogy a Yesterday minden idők egyik legtöbbször feldolgozott felvétele lett.



In My Life (1965)

Ennek a dalnak talán a legfantasztikusabb része a zongoraszóló, amely egy az egyben csembalónak hangzik, és természetesen Martint dicséri. Eredetileg Lennon ötlete volt, hogy Martin „játsszon valami barokkosat”, de jobban nem fejtette ki, Martin pedig gyorsan írt egy Bachot idéző darabot, amíg a többiek teáztak. Először Hammond orgonával próbálkozott, de nem volt elégedett az eredménnyel, a következő ötlete pedig a zongora volt, azonban nem tudta olyan gyorsan feljátszani, ahogy azt kellett volna.

A producer ezért ügyes stúdiótrükkhöz folyamodott: a dalt egy oktávval mélyebben és lelassítva játszotta fel, a szalagot pedig a kétszeresére gyorsítva kapta meg azt a csembalószerű hangzást, amit keresett. A dal természetesen nemcsak emiatt lett az egyik leghíresebb Beatles-szerzemény: Lennon személyes szövege és az egész dal nosztalgikus hangulata már önmagában páratlan volt, de Martin barokkos szólója egészen új utakat nyitott meg a popzene előtt, és nem csak azért, mert divatba hozta a pszichedelikus popban a csembalót.



Eleanor Rigby (1966)

A Revolver című lemezen a Beatles már végképp elszakadt a gitároktól és a merseybeattől, és egyre messzebb tolták a könnyűzene addig ismert határait. A Yesterdaynél Paul McCartney még féltette a zenekar rock and roll-hitelét a vonósnégyestől, de az Eleanor Rigbynél ilyesmiről már szó sem volt. Ebben a dalban már egyáltalán nem játszik hangszeren a Beatles egyik tagja sem, kizárólag szimfonikus kíséret hallható a dalban, egész konkrétan egy „vonósnyolcas”, és itt McCartney már egyáltalán nem tiltakozott, sőt, mivel épp Vivaldi-tripen volt, eleve ezzel a szándékkal írta a számot.

Maga a végrehajtás viszont természetesen Martinra hárult, és ő már nem is Vivaldi, hanem Bernard Herrmann hatására állította össze a vonóskíséretet, aki többek között a Psycho című film zenéjét is írta. Sőt, az ő ötlete volt a dal végén az „Ah! Look at all the lonely people!” és az „All the lonely people” énekrészek egyesítése, mivel rájött, hogy a dallamok ellenpontozzák egymást. Az Eleanor Rigby annyira szokatlan volt mind zenéjében, mind szövegében (egy popdal magányról és halálról?!), hogy tényleg forradalmi hatású dalról van szó, és itt bizony a producer is ott állt a többiek mellett a barikádon.



Yellow Submarine (1966)

Ezt a dalt sokan a Beatles legbugyutább szerzeményének tartják, talán igazságtalanul, de ez úgyis ízlés dolga (bár mégis milyen mélységet várnak egy gyerekdaltól?). Az viszont már nem lehet vitás, hogy a dalnak a rendkívül fülbemászó refrénje mellett a különféle tengeralattjáró-effektek és a popdalokban addig ritkán hallható zajok adják az igazi báját. Ez pedig George Martin múltjának köszönhető, ő ugyanis korábban olyan népszerű angol humoristák lemezein működött közre, mint Spike Milligan és Peter Sellers, és ott felelt a különböző vicces háttérzajokért.

Ezekhez nyúlt újra, amikor a sárga tengeralattjárót kellett érzékeltetni a háttérben, és egymást követik a különféle effektek, melyeket gyakran maguk Lennonék állítottak elő, némi segítséggel. Sípok, dudák, különféle filmes hangeffektek ugyanúgy hallhatók, mint fémdézsához dörzsölt láncok. Sőt, még egy pénztárgép is. Egyébként az azonos című film zenéjét is Martin jegyzi: a kimondottan filmzenés részeket ő komponálta, néha beleszőve korábbi Beatles-dalokat is.



Strawberry Fields Forever (1967)

„Meg tudod oldani, George” – mondta kedvesen John Lennon, amikor magára hagyta a stúdióban Martint és a hangmérnökét, Geoff Emericket azzal a hálátlan feladattal, hogy igazítsák egymáshoz a Strawberry Fields Forever zenei alapjának két különféle verzióját. Martin nem véletlenül ódzkodott a feladattól, hiszen két, különböző tempóban és hangnemben íródott felvételt kellett egymáshoz illeszteni úgy, hogy közben még Lennon énekéhez is passzolniuk kellett. Az eredmény talán Martin munkásságának a csúcsa lett, a Strawberry Fields Forever tényleg az egyik legnagyobb bravúrja, melyben egyébként Emericknek is nagy szerepe volt.

A dalhoz először Lennon hagyományosabb kíséretet képzelt el, de nem volt elégedett az eredménnyel, ezért megkérte Martint, hogy írjon hozzá zenekari kíséretet, amit ő meg is tett, négy trombitával és három csellóval. Közben született egy másik alap is, Mellotronnal, gitárral, dobbal, zongorával és a citera indiai verziójával, a swarmandellel. Lennonnak mindkettő tetszett, és ekkor kérte meg Martint a lehetetlenre. Ő és Emerick szabályosan összevágták a zenéket úgy, hogy stimmeljenek, a többit pedig a már többször is alkalmazott lassítás-gyorsítás módszerével oldották meg, így tényleg egyszerre hallható a dalban a kétféle zenei alap. Ugye, hogy tényleg meg tudta oldani?



A Day In The Life (1967)

Lehetett vajon még fokozni a Strawberry Fields Forevert? Igen, lehetett. A Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band album legmerészebb darabjában Martinnak ismét fontos feladat jutott: ezúttal nem két tök különböző kísérőzenét kellett egymás mellé rendelni, hanem két tök más dalrészlet összekötése volt a feladat, de mindezt egy számon belül. Az A Day In The Life Lennon és McCartney külön-külön írott versszakaiból tevődött össze, melyek más hangnemben is íródtak, mindenképpen valami trükkre volt szükség ahhoz, hogy egy számban szólaljon meg mind a kettő.

Martin ezt végül egy disszonáns crescendóban találta meg, melyet egy negyvenfős szimfonikus zenekar szólaltatott meg. Ez volt a híd Lennon és McCartney versszakai között, de a dal lezárásában újra Martin ötletére volt szükség, és a második zenekari crescendo után három zongora és Martin harmóniuma tartja ki negyven másodpercen át ugyanazt az akkordot. Ehhez egyre hangosabbra kellett venni a felvételt, így a végén már a stúdió zajai (lapozás és székhúzás) is hallatszanak. Ezt a befejezést méltán szokták odatenni az A Hard Day’s Night nyitóakkordjához, de még fontosabb, hogy ezzel a dallal ágyazott meg a Beatles a többrészes, összetett szerzeményeknek a popzenében.



Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!