Még szemezget a húsával – interjú a Himalája-futó Szőnyi Ferenccel

-

A húsz- és harmincszoros Iron Man klasszisaként Szőnyi Ferenc eddig is felfoghatatlan dimenziókat ostromolt, de legutóbb a Himalájában rátett egy lapáttal. A 333 km-es La Ultra futóverseny még neki is szokatlanul extrém volt, ennyi körmöt eddig sose veszített. Volt, hogy a kísérőinek kellett a szakadéktól megvédeni, de az otthon összerakott precíz taktika mindenen keresztülvitte. Legyőzte az oxigénhiányt, a lerombolt utakat, az 50 fokos hőingadozást, és nyolcéves ultrafutó múlttal bronzérmes lett a világ legkeményebb versenyén.


„A verseny végén ülök az oxigénsátorban, és enyhe delíriumban kezdem magam jól érezni, amikor megjön a doki, és fogdossa a lábamon az izmokat. Mondom neki, mi a probléma? Azt mondja, ő ezt nem érti, hogyhogy nincs semmi bajom?!” – Szőnyi Ferenc a Himalájában lefutott 333 kilométer után döbbentette le az orvost. A távot 66 óra és 21 perc alatt teljesítette 3300 és 5500 méter közötti magasságon, több mint 7000 métert kellett közben emelkednie. A dokinak így magyarázkodott: „Persze, hogy nincs semmi bajom, egyetlenegy izmom, egyetlen egy csontom sem volt túlterhelve, mert betartottam a szabályokat.” Az 51 éves magyar harmadikként ért célba, a dobogósokon kívül csupán egy ember volt képes végigcsinálni a világ legkeményebb versenyeként emlegetett La Ultrát.

A mindössze 43 éves kora óta élsportoló Szőnyi Ferenc nem először sokkolta a környezetét, 2010-ben hússzoros Iron Manen lett világbajnok, 2013-ban pedig harminc napon át harmincszor teljesítette az Iron Mant (3,8 km úszás, 180 km kerékpár és 42 km-es maraton), és lett vb-ezüstérmes. „Azokhoz képest ez egy nagyon rapid dolog. Rövidebb ideig fáj, de nagyon büszke vagyok rá. Magas volt ez a léc: innen a Kisalföldről felkészülni, és megmutatni magam. Kemény játék és veszélyes.”

Másokkal ellentétben neki nem kellett kvalifikálnia, a rendezők hívták meg a különleges hírneve miatt. Bár Európában nem igazán volt lehetősége készülni az ottani oxigénhiányra és a többi extrém körülményre, gondolkodás nélkül igent mondott, és egy idényen át ennek a jegyében edzett és versenyzett. „Jól esett a férfiúi büszkeségemnek, és akkora kihívás volt, ami elől nem lehet kitérni. Emellett az is fontos volt, hogy egy újabb nagy dobással segítem az ultrasport láthatóvá tételét.”


Szemezget a húsával

Ami a verseny keménységét illeti, Szőnyinek szerencséje volt, hogy az orvos a lábujjai helyett az izmaival kezdte a vizsgálódást, mert ott mégiscsak talált volna bajt. „Egyetlen egy dolog volt, amire nem lehetett készülni, az a talajfogás. A 333 kilométer körülbelül négyszázezer lépés. Az négyszázezer mozdulat, négyszázezer érintés, négyszázezer fájdalom.”

Öt körmöt veszített, amire soha nem volt példa, tehát még neki is egyedülállóan extrém volt a verseny. „Az indiai esőzések és földrengés miatt az utak iszonyú állapotban voltak, borzalmasan amortizálták a talpam és a körmeim.” A másik problémával is csak kint szembesült: „A nyomáskülönbség miatt folyamatosan nőtt a lábfejünk. A legnagyobb futócipőm, amit dupla zoknival szoktam használni, szimpla zoknival kinőtte a lábam. Végül a kisujjnál ki kellett vágni, hogy folytatni tudjam.”

Az utolsó éjszaka a sötétben nem látott meg egy hatalmas követ, és a kivágott cipőjével belerúgott. „Lerogytam a földre a fájdalomtól, végül mégis újra elkezdtem futni, de éreztem, hogy nagy a gáz. Aztán egy pihenőpontnál levettük a cipőt a segítőimmel, gyakorlatilag lötyögött a körmöm. Az alatta levő vérömlenyt kiszedtem, és visszaragasztottam az egészet. Ha nem teszem vissza, akkor csak a hús marad ott, az pedig nem jó. Most is itt szemezgetek vele, azóta se vettem le, mert külföldön nem csinál ilyet az ember, és csak nemrég érkeztünk haza Komáromba.”

Volt olyan helyzet is, amikor a baj sokkal nagyobb lehetett volna, ezt azonban ő már nem érzékelte. „Az utolsó 20 kilométerre a két segítőm egyike, Wildhoffer Zsolt beszállt mellém futni, mondván, hadd jöjjön velem, őt is annyira motiválja a befejező szakasz. Azt mondtam, rendben, gyere, toljuk neki, legalább beszélgetünk is közben.



A végén kiderült, hogy egyáltalán nem jókedvében jött, hanem mert látták, hogy mozgásproblémáim vannak, és időnként nehezen tudom követni az utat a szakadék mellett…

Én belülről azt láttam, hogy rendesen futok, ők meg azt, hogy egyre közelebb imbolygok a mélységhez. De nem mondták meg, inkább terelgettek, hadd lássam magam ugyanúgy rendben, és ne törjön meg a hajrám.”


Négyezer méter fölött nem lehet visszajönni

A 333 kilométeren három nap alatt három 5000 méter fölé nyúló csúcsra kellett felfutnia (Khardung La, Worry La és Tanglang La). Közben megküzdött egy mínusz 10 fokban érkező hóviharral, és a nappali 30-40 fokos hőséggel is, de nem a szintkülönbség és a hőingadozás volt a legnagyobb kihívás. „Futottam már olyan hegyi versenyen, ahol 8800 méter volt a szint, az se volt kutya, de itt a levegő oxigéntartalma a megszokottól 50-60 százalékkal volt kevesebb.”

Emiatt komoly feladat volt a frissítés is, az akklimatizációs napokban például egy pohár vizet háromszori nekifutásra tudott meginni. Később sem ment zökkenőmentesen, meg kellett állnia, és kortyonként bevinni a vizet, egy olyan viadalon, ahol literszámra veszítik a folyadékot. „Kulcsfontosságú volt a rendkívül sűrű hidratáció, mert 4000 méter fölött nem lehet visszajönni: ha csak egyszer is dehidratált állapotba kerülsz, onnantól az utad az autóba és az orvosi szobába vezet.”

Ilyen körülmények között ugyanis már senki sem tud annyi vizet pótolni, ami visszahozná. „Hála istennek ez a része nagyon jól sikerült, ami a tapasztalatomnak is köszönhető. Arra például már itthon gyakoroltam, hogy ezúttal nem a szénhidrátokkal telített energiafolyadékok, hanem a zsírégető, alacsony pulzusszámon tartó folyadék adja a pótlást. Tehát szinte csak sima víz és só.”

Az étkezésben is furcsa volt a helyzet a nagy magasság miatt. „Nem nagyon voltam éhes, de ez be is volt kalkulálva, mert azt mondtuk, hogy ez a futás 20 százalékban testfehérjéből fog menni, 60 százalékban testzsírból, és csak ezen felül a bevitelből. Ez csak az én filozófiám volt, sokaktól még nem olvastam, de végül úgy építettük fel, hogy a lehető legkevesebbet egyek. Ha ugyanis az ivás ekkora probléma, akkor az evés és emésztés legalább ekkora tehertétel a szervezetnek.”

Emiatt csak nyugalmi állapotban evett, akkor viszont kiadósat. „Vagyis megálltam, ettem-ittam, feltettem a lábaim, és aludtam egy órát.” Háromszor tudott egy órát pihenni, és egyszer három órát. Az alvási és az étkezési taktikája is bevált, mindössze egyszer hányt napnyugtakor egy laktanya előtt, de az „határozottan jóleső tisztulást adott” neki.

A precíz felkészülés ellenére van, amit másképp csinálna. „A rengeteg por ellen képtelenek voltunk védekezni, a szemünk, a szánk, a fülünk, az alsónadrág is tele volt vele. Ráadásul állandó köhögést, krákogást hozott, és hadd ne részletezzem, milyen váladékot gerjesztett. Amikor 4-5000 méteren amúgy is légszomjjal küzd az ember, egy köhögés azt jelenti, hogy rögtön megállsz. Nemhogy futni, menni se lehet ilyenkor.” A portól végül komoly légcsőgyulladása lett, még az interjú alatt is köhögött. „Biztosan létezik könnyű és hatékony szűrő, legközelebb azzal megyek, mert a sál, amit használtunk, vajmi kevés.”



A végén a magyar zászlóba kapaszkodott

Bár a világ legkeményebb versenyén lett dobogós, ebből nem von le komoly következtetést. „Nem vagyok ettől a világ három legjobb ultrafutója között. Csodabogár lettem, maradjunk ennyiben, bár igazából még most sem fogtam fel, hogy sikerült.” A bravúr másik megközelítése, hogy a négy ember közül, aki meg tudta csinálni a La Ultrát, az egyik magyar.

„Ez nagyon sokat jelentett: a célban a magyar zászlót szorongatni, nagy kapaszkodó volt. Érezni, hogy van velem egy ország, a zászló másik felét emberek tartják. Kellett ez nagyon a végére, de lehet, hogy csak én gondolom így, mert ilyen kis szentimentális vagyok.” Abban viszont biztos, hogy a magyar ultrasport komoly dicséretet érdemel az eredményétől függetlenül. „Igenis kimondhatjuk, hogy ultrahatalom vagyunk. Ha az ultrafutók számát és eredményességet a népességhez viszonyítjuk, Magyarország nagyon elöl van Európában.”

A sikere mellett más is örökre vele marad a La Ultráról: az életében először látott Himalája. „Beláthatatlan, megfoghatatlan, kő borította, homogén felület. Varázslat! Mivel nincs segítsége a szemnek, a végtelent érzékeled benne.” Emiatt is fontos volt neki, hogy fejben végig tiszta maradt, annak ellenére, hogy az ilyen versenyeken sokan megváltozott tudatállapotba kerülnek. „Az ultrafutók szoktak legendákat mesélni, hogy milyen furcsa figurákkal találkoznak a hegyen.



Nekem is voltak csúnya, delíriumos versenyeim, most viszont nagyon boldog vagyok, mert minden szakaszra, épületre, különleges hegyi fodorra, az utolsó hágón az imazászlók lobogására, mindenre tisztán emlékszem.

Ez mind velem lesz, és rengeteg erőt ad.” De ettől is tovább megy, valószínűnek tartja, hogy mindezt meg fogja írni egy könyvben. Közben az is kiderül, hogy korábban elkezdett már egy másik könyvet is. „Az Szőnyi Feriről a sportolóról íródik, de elakadt idő hiányában.”


Így teljesülnek negyven fölött az álmok

Utóbbi könyvében is bőven lesznek érdekes részek, hiszen mindössze nyolc évvel ezelőtt, 43 évesen kezdett el ilyen magas szinten sportolni, és komolyabban mozogni is csak 15 éve, amikor vett egy biciklit. „Teljesen megváltoztatott ez a pár év, ez az a fajta művészet, amit úgy hívnak tanulásnak, hogy nem iskolapad. Azelőtt se egy felesleges ember voltam, törekvően haladtam, mindig voltak céljaim. De ilyen jellegű, ennyire koncentrált személyiségfejlesztésen nem mentem át soha. Negyven fölött azt szokták mondani, hogy az ember ne legyen hiú, ne legyenek ábrándjai, de kiderült számomra az ellenkezője. Egy olyan kincset hozott felszínre ez a sport nevű folyó, ami gyönyörűen csillog itt a parton. Persze jó lenne pénzre váltani, de nem vagyok telhetetlen.”

Családja és szédületes teljesítménye anyagi hátterét korábban építési vállalkozóként, újabban egy étteremmel, illetve szponzorokkal igyekszik fedezni. 51 évesen is fiatal még a sportágban, hiszen mindössze hét éve volt az első ultratriatlon világkupája. Rengeteg terve lehetne, de nem tervezget. „Nem tudok most előre nézni, csordultig van a pohár, megpróbálom szívószállal óvatosan kiiszogatni. Persze vannak álmaim, de az élet hozza majd a lehetőségeket, ha van velem még terve.” Azt mondja, egy ilyen verseny után a regenerálódás legalább három hónap. „De nem a fizikaira állapotra gondolok, hanem a belülről, szívből jövő erőre. Ennek a vitálkapacitásnak kell újratermelődnie ahhoz, hogy az ember újra készen álljon. Ez olyan, mint a számítógépnek a szoftver, vagyis maga a vezérlés, minden azon múlik.”

Az utóbbi időben szintén remekelő Zahorán Ádám szerint az ultrasport egyszerre művészet, sport és pszichológia, semmiképp sem biznisz, és nem klasszikus értelemben vett sport. Mit jelent neki? „Lehet, fáradt vagyok most az utazástól, de csak egyetlen szó jut eszembe, a szabadság.


A futás a szó igaz értelmében vett szabadságot jelenti az Alföldön, a Vértesben, a Gerecsében, a Himalájában. Akár végtelen távolságokon is, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy te vagy ott, és szabad vagy.

Egyszer egy kisgyerek megkérdezte tőlem, ’Bácsi, te mennyit futsz?’, mire azt mondtam, ’Amennyit akarok!’ – ez az én szabadságom.”