Még a szerelmet is meg tudják tervezni – John le Carré regényei

-

A rövidesen befejeződő The Night Manager című minisorozattal párhuzamosan az Agave újra megjelentette a kémirodalom legnagyobb élő alakjának, John le Carrénak a regényét, amelyen a sorozat alapul. Mit tud a tökéletes kém, és mit mond el egy emberről, ha kémként tökéletes? Miként váltja fel a hidegháborút az elemi káosz? Rendet vágunk az életműben, és új szempontokra hívjuk fel a figyelmet.


Legyünk vakmerők: válasszunk egy olyan művet kiindulópontnak, amely – egyetlenként a hatalmas életműben – nem tartozik John le Carré kémregényei közé.

A The Naïve and Sentimental Lover című 1971-ben publikált (magyarul sajnos kiadatlan) regényének címe egyértelműen Friedrich Schiller híres esszéjére utal, amely a naiv és a szentimentális költészet különbségeit próbálja feltárni. Schiller szerint kétféle művész létezik: a naiv, aki maga a természet (ez lenne Goethe), és a szentimentális, aki csak utánozza vagy keresi a természetet (ezt a szerepet önmagának osztja ki Schiller). Le Carré regényének női főszereplője, Helen így jellemzi a szentimentális és a naiv szerető közti különbséget: „Shamus naiv, mert ő valóban éli az életet, és nem csupán imitálja ezt. Te viszont szentimentális vagy. Magad mögött hagytad a természetes állapotot, része vagy a civilizációnak, és kissé romlott lettél. Amit Nietzsche ártatlanságnak nevezett, hát ez az, amit már elvesztettél.”


John le Carré


Aligha kétséges, hogy mindenekelőtt a kémek jelentik az ilyesfajta szentimentális szeretőket Le Carré világában, bár az már kevésbé világos, mi alkotja szeretetük tárgyát. Olykor a haza, máskor a becsvágy, megint máskor önmaguk kiélvezésének lehetősége. Vagy mindezek keveréke, és még sok más. Hogyan lesz valaki kém? – ez lehetne Le Carré művészetének egyik alapkérdése. És a leginkább vészjósló válasza talán ez lehetne: a lelki üresség miatt, pusztán unalomból.


A naiv nők

A naiv alakok ellenben többnyire nők, akik csak a kémvilág perifériáján mozognak a kémek tudatos vagy öntudatlan segítőiként.

Az egyik legplasztikusabban megformált nőalak Ann, a Körönd vezető kémje, George Smiley szerfölött csapodár felesége, vagy Lizzie Worthington, a Hajsza vergődő félkurvája, továbbá Liz, a könyvtárosnő (A kém, aki bejött a hidegről), de idetartozik Jeb is Az éjszakai portásból (új fordításban: Az éjszakai szolgálat), vagy Lippsie az Egy tökéletes kém című remekműből. Ezek a nők nagyon más világban élnek, mint a kémek; róluk elmondhatnánk Schiller híres sorait: „Tiszteld a nőket! ők szövik és fonják / Földi sorsunkba a mennyei rózsát.”

A nők a különféle hideg és forró háborúk által sújtott világ melegebb, derűsebb, emberibb és természetesebb dimenzióját képviselik, a kémek számára elérhetetlen naiv természetet, és tevékenysége summájaként az összes ügynök maga elé suttoghatná Kundera közismert regénycímét: „az élet máshol van”. Az élet e kémeknek vágyképzet csupán; önmaguk teljességét keresik, valódi Énjüket, de csak szerepeket kapnak; ráadásul olyanokat, melyeket nem ők maguk alkotnak önmaguknak, hanem amelyre kiválasztják őket. És a szervezet számára akkor kezdődik a nagy baj, amikor valaki, mint Magnus Pym az Egy tökéletes kém című regényben, úgy dönt, maga veszi kézbe élete szerepeinek sorsát; azt képzeli, hogy ő maga is naiv alak, ezért végre nem pusztán utánozni, de élni is akarja a saját életét. A végeredmény: kudarc.

Pym megtapasztalja, hogy a tükrök labirintusából nincs menekvés, vagy talán csak akkor, ha az összes tükröt összetöri az ember. Ami természetesen lehetetlen, hiszen akkor a saját tükörképe is elpusztul.

A kémek élete talán nem egyéb, mint folyton változó, előre megadott inkognitók sorozata; mindezek olyan útvesztőt alkotnak, melyben a végén már nem lelhetik fel önmagukat. Toby Esterhase, a magyar származású zseniális terepügynök roppant szellemesen jellemzi Smiley-t: „Neki több feje van a kalapja alatt”. És noha ezzel Smiley rendkívüli szellemi képességeire akar célozni, a kép többet jelent, azt is sugallja, hogy Smiley egyidejűleg több személyiséggel, több inkognitóval rendelkezik. És ez nem csupán azt jelenti, hogy valóban legalább három névre szóló és különféle nemzetiségű útlevelet birtokol. Ugyanis mindegyik okmány valósággá vált fiktív személyeket rejt és igazol. Vagyis egy kitalált életet képvisel és dokumentál. Hitelesíti a megköltött személyt, aki Smiley és mégsem az. De persze ahhoz, hogy a képzeletbeli alak valóságosnak hasson, nem elég egy mégoly hiteles okmány. A szereppel valamennyire azonosulni kell.

Vagyis el kell tudni játszani.


Richard Burton A kém, aki bejött a hidegről című regény 1965-ös filmváltozatában


Alakoskodás

Van a régi magyar nyelvben egy szó, mely tökéletesen kifejezi ezt az állapotot. Az alakoskodás egykor azt jelentette, hogy valaki álarcot visel, ugyanakkor a szó magára a színjátszásra mint műfajra is vonatkozott.

A kémkedés leglényege a színészkedés, az alakoskodás. Az első lépés, hogy megalkotják a fürkészésre kijelölt személy „legendáját”, vagyis előtörténetet, azaz, „szaknyelven” szólva, fedősztorit fabrikálnak neki. Mindezt annak érdekében, hogy hiteles alakként jelenjen meg azok közt, akiknek társaságába beépül. Már az első jelentős, 1963-as regényben (A kém, aki bejött a hidegről) alapvető ez a kérdés. Liz, a férfiak undorítóan kíméletlen játszmájába véletlenül belekeveredett naiv könyvtárosnő a regény végén kétségbeesett szarkazmussal kérdi szerelmét, az ügynök Leamast: „Ezek még azt is meg tudják tervezni, hogy szerelmes legyen valaki?” Igen, képesek rá, mondhatja az olvasó. Vagy legalábbis életben tartják, bekalkulálják ezt a lehetőséget is. Hiszen az érzelmileg érintett ember hajlamos rá, hogy vakká váljon, a szerelmes még öncsalások árán, a morális problémák szőnyeg alá söprése révén, vagyis akarata ellenére is eljátssza a neki kínált szerepet. Amelyről nem is tudja, vagy csak a legvégén tudja meg, hogy szerep volt csupán. A tragédia ekkor szinte elkerülhetetlen: Liz és Leamas voltaképpen közös öngyilkosságot követ el, amikor menekülés közben úgy dönt, visszazuhan a berlini fal keleti oldalára.

Ám ha a szerepet tökéletesen játsszuk, másokat is becsaphatunk, olyanokat, akiket nem volt szándékunk félrevezetni. Ez szintén égető morális gond.



A legerőteljesebben ezt a The Little Drummer Girl (magyarul a Kettős szerepben címen jelent meg 1988-ban) című regényben írta meg Le Carré. Most minden korábbinál bonyolultabb a helyzet. Charlie, a kémszínházi amatőrök által beszervezett alkalmazott a való világban ugyanis profi alakoskodó, azaz színésznő. Finom döntés, hogy Le Carré a mindenki által ismert és használt becenevén lépteti föl, amely erősen kétértelmű, hiszen a Charlie vonatkozhat férfira is. (Ekkor kap komoly súlyt az, hogy a regényben többször is szó esik az olyan Shakespeare-darabokról, melyekben a női szereplő férfiként lép fel, e téren a legismertebb dráma a Vízkereszt. És ha belegondolunk, hogy Shakespeare korában a női szerepeket is férfiak játszották, látjuk, mennyire mélyen átgondolta Le Carré ezt a helyzettömeget.)

Charlie – akit az izraeli titkos szolgálat arra a szerepre választott ki, hogy csapdába csalja az egyik legveszélyesebb palesztin terroristát – most abba a helyzetbe találja magát, amelyet Denis Diderot írt meg a Színészparadoxon című csodálatos esszéjében, még 1775-ben. Diderot vakmerően száll szembe a közkeletű vélekedéssel, miszerint a színész alakítása akkor jó, minél erősebben átéli szerepét, minél tökéletesebben azonosul vele. Egy fenét, mondja hetykén Diderot; éppen ellenkezőleg.


Denis Diderot Louis-Michel van Loo 1767-es festményén


Diderot szerint a nagy színész ismérvei a következők: nem lehet érzelmes; hideg és alapos megfigyelő; éles ítélőerővel rendelkezik; képes mindent utánozni; készen áll mindenfajta jellemhez és szerephez. És végül a talán legfontosabb: „Ne legyen semmi érzése, mert akkor nem tudná egyazon szerepet kétszer ugyanazon a hőfokon előadni, kiégne.” Vagyis a színész, amikor játszik, nem lehet önmaga.

„A nagy színész minden és semmi” – állítja Diderot.

És vajon nem így működnek egész életükben a kémek? De Charlie szituációja még komplikáltabb: itt az úgynevezett élet (valójában az izraeli kémszolgálat) által írt drámát kell előadnia, ráadásul úgy, hogy ebben a valóságban minden fikció: hiszen Charlie a valóságos életben még sosem látta Szelimet, az arab fiatalembert, akibe a legendája szerint szerelmes, és akivel sok forró éjszakát töltött együtt, és aki majd elvezeti a zsidó antiterrorista különítményt Szelim „Nagy Testvéréhez”, Halilhoz, aki a valódi célszemély. De Charlie közben beleszeret Beckerbe, a számtalan álnéven élő izraeli ügynökbe, aki ebben a kémvilágszínházban Szelimet, azaz annak képzeletbeli alakját formálja meg. Mi sem természetesebb, hogy a lány nem bír el ekkora érzelmi káosszal, és a sikeres akció végén összeroppan. (Más kérdés, hogy a regény vége mégis valamiféle happy end.)

Ned, Charlie öreg színházi ügynöke tökéletes jellemrajzot ad Charlie-ról, egészen Diderot szellemében:


A fenébe is, hát Charlie színésznő! Nem vehetik komolyan. A színészeknek nincs véleményük, drága barátaim! Csak hangulataik vannak. Szeszélyeik. A színészek a színházon kívül nem mások, mint megannyi üres edény, amely csak arra vár, hogy valaki valamit töltsön bele.

Mintha Leonard Burrt, Jonathan Pine, az éjszakai portás tartóját hallanánk a The Night Manager lapjairól: „Ez legyél, és soha ne az, add magad, de mégse teljes mértékben.” És a szerepre kiszemelt férfi megfogadja a tanácsot: „Jonathan vidáman vett részt önnön eredeti személyazonosságának felszámolásában, s maga gyarapította friss énjét újabb és újabb, a hitelességét fokozó vonásokkal.


A kémkedés önélvezet is.


A tökéletes kém, avagy az üres ember

Nyilvánvaló, hogy erre csak megfelelően tépett vagy kaotikus, önmagával elégedetlen, nem identifikálódott ember képes. A szerep ekkor számára gyönyörűséges fészek, mesés jelmez, hiszen a szerep valóságos létezéssel látja el, és megteremti számára a lehetőséget, hogy mintegy elmenekülhessen önmagából, önmaga elől. A kém – fizetett szabadságon lévő individuum. Aki azt képzeli, hogy önmagát küldi vakációra, miközben mások akaratának van végzetesen alávetve.

Pontosan ilyen figura Magnus Pym az Egy tökéletes kém című, 1986-os regényben. Pym kettős ügynök, aki szélhámos apja profi módon alakoskodó árnyékában él, és a végén, amikor úgy képzeli, felnőtt, már azt sem tudja, kinek ügyködik voltaképpen.


Maga elárult engem, de ami még fontosabb, elárulta önmagát is. Még akkor is hazudik, amikor igazat mond. Pedig van magában hűség és van valódi érzés. De ki iránt, mi iránt? Nem tudom, mi lehet ennek az oka. (...) Pedig van magában erkölcs is. Maga a tökéletes kém. Csak ügye nincsen.

E szavakat a tartótisztje, a sorstól ajándékként kapott barátja, és még ellenségként is apapótléka vágja Magnus Pym arcába. Megfejtve ezzel a regény címét, és talán megírásának indítékát is. Ki a tökéletes kém? Az üres ember, aki soha nem képes azonosulni semmivel, akinek még a különféle szerelmei, sőt a felesége sem egyéb csak egy „fedősztori"; és az identifikálódás képtelensége teremti meg a lehetőségét, hogy a Szolgálat tartalommal töltse meg sivár testét-lelkét. Kate, egyik szerelme így jellemzi Pym életstratégiáját: „Neki nem viszonyai vannak, dehogy. Külön életei vannak. Az ő számára külön-külön bolygókon létezünk.” Magnus Pym a tulajdonságok nélküli kém. De vajon nem éppen ezért tökéletes?


Alec Guiness, 1979

Alec Guiness az Áruló című 1979-es BBC minisorozatban


A regény egy másik, 1974-es remekmű, az Árulás (korábbi magyar címe: Suszter, szabó, baka, kém) párja, talán szatírjátéka. Ott is az árulás volt az ősbűn, de míg abban az áruló, a valóságban a szovjet ügynök, Kim Philby, tragikus vétséget követett el, addig ebben a regényben Pym tragikomikus alak, persze tettének következményei ugyancsak rettenetesek – legfőképp saját magára nézve. De mégsem ítéli meg őt az író, vagy ha igen, más, nem annyira politikai, mint inkább emberi mércével mér – ebben az értelemben nem kémregényről van szó, hanem a kémkedés (szociál)pszichológiájának felülmúlhatatlanul alapos ábrázolásáról. Ráadásul a nem identifikálódott ember megjelenítésére az író tökéletes formát talált a bonyolult, több szempontot egyszerre mozgató elbeszélői technikával: néha nehéz eldönteni, hogy ki beszél, ki írja a szöveget, Pym vagy egyik álarca – Pym még az élete végén keletkezett, szándéka szerint mindent tisztázó, a végletekig őszinte önéletrajzában is alakoskodik. Végtelenül szomorú könyv; számomra Le Carré legmélyebb regénye.


Sátánnal Belzebub ellen

Nyilvánvaló, hogy az emberi problémákkal párban jár a politikai erkölcs kérdésköre. Le Carré természetesen ezzel is számolt. A dilemma első érvényes megfogalmazását a jellemző módon teljesen anonim, az összes regényben csupán a Kontroll fedőnéven felbukkanó angol kémfőnök szájába adja:


A mi munkánk erkölcsös volta egy feltevésen alapul. Nevezetesen: hogy mi soha nem leszünk agresszorok. Éppenséggel mi is követünk el csúnya dolgokat, de mi mindig defenzívában vagyunk. Csúnya dolgokat követünk el, hogy az emberek, itt és másutt, biztonságban érezhessék magukat, és nyugodtan alhassanak. No persze, olykor gonoszságokat is követünk el.

De Kontroll nem öncsaló, hiszen pontosan tudja, hogy a nyugati, demokratikus eszmények állítólagos magasztossága, magasrendű mivolta nem menti a módszerek ocsmányságát. „Nézetem szerint módszert módszerrel, eszményt eszménnyel kell összehasonlítani. Voltaképpen azt mondhatjuk, hogy a háború óta a módszerek – a miénk meg az ellenfeleinké – meglehetősen azonosak. Mi sem lehetünk irgalmasabbak csupán azért, mert a mi kormányunk irányvonala jóindulatúbb.”


John Le Carre

John le Carré


Kontroll szinte azt a dilemmát fogalmazza meg, amelyet Lukács György 1918-ban, A bolsevizmus mint erkölcsi probléma című máig alapvető cikkében: „A bolsevizmus azon a metafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, mint Razumihin mondja a Bűn és bűnhődésben: az igazsághoz keresztülhazudni magunkat.” Lukács szerint a bolsevizmus mintegy „Belsebubbal akarja kiűzni a Sátánt”, és ez lehetetlen, morálisan elfogadhatatlan abszurdum.

Leamas, a berlini fal árnyékában még védi ezt a nézetet, és szenvedélyes mondatokban magyarázza szerelmének, az emberként és állampolgárként is többszörösen becsapott Liznek, hogy Mundt a látszólag kommunista, NDK-beli kémfőnök voltaképpen kettős ügynök, vagyis az a Belzebub, akivel kiűzhető a Sátán: „Mundt az ő emberük, a londoniaké, megadja nekik, amire szükségük van.”

Ez esetben Kontroll játszmája a színtiszta leninizmuson alapul, vagyis azon az elven, hogy az ideiglenes szövetségesek olykor kívánatosak a nagy cél érdekében.


Mit gondolsz, micsodák a kémek: papok, szentek, vértanúk? Azt hitted, Londonban úgy ülnek, mint megannyi szerzetes, grammra mérlegelve a jót meg a rosszat? Megöltem volna Mundtot, ha tehetem. De nem ölhettem meg. Mert úgy hozta az élet, hogy szükség van rá. És azért van rá szükség, hogy a bamba tömeg, akit ti úgy istenítetek, nyugodtan alhasson az ágyikójában. A hétköznapi, a jóllakott emberek védelmére, akik olyanok, mint te meg én, az ő védelmükre kell Mundt, érthető?

Ám Liz ilyen áron nem kér a nyugodt álom adományából: „Amit csinálnak, az sokkal rettentőbb. Megkeresni az emberséget az emberben, bennem meg másban, akit használni akarnak, és ezt az emberséget, másnak az emberségét kovácsolják fegyverré, hogy azzal sebezzenek, azzal öljenek…”

Igaza volt Lukácsnak, nem lehet keresztülhazudni magunkat az igazságig. Hiszen mindig akadnak a Lizhez hasonló naiv lelkek, akik fellázadnak e gondolat ellen.


Világtörténelmi pech: barbárok többé nincsenek

George Smiley így summázza tevékenységét, amikor a hidegháború kora lezárul: „Életem célja az volt, hogy véget vessek annak a korszaknak, amelyben éltem. Tehát, ha a múltam még mindig itt lenne velünk, elmondhatnák rólam, hogy kudarcot vallottam. De ennek a múltnak már vége. Győztünk. Nem mintha ez a győzelem bármit is számítana. Lehet, hogy nem is mi győztünk. Lehet, hogy egyszerűen csak ők vesztettek. És az is lehet, hogy – mivel az ideológiai szembeállás többé már nem korlátoz senkit – a bajok csupán most kezdődnek amúgy isten igazából.”

Smiley örök kétkedő, a kémszínház Hamletje; és hogy mennyire igaza van, azt Le Carré későbbi tevékenysége mutatja be példátlan hitelességgel és tisztánlátással.

Igen, a nyugati demokrácia talán győzött. De hogyan tovább? Hiszen a Szovjetunió összeomlásával, a berlini fal és a vasfüggöny felszámolásával megszűnt az a bizonyos erkölcsi alap, amelyről korábban Kontroll beszélt. Olyan helyzet jött létre, amelyet Konsztantinosz Kavafisz festett le A barbárokra várva című 1904-ben írt versében. Hiszen mi történik akkor, ha arról kapunk hírt, hogy „barbárok többé nincsenek”? A baj nagy, hiszen ellenség híján kik ellen harcolunk a jövőben, vagy kikre várunk, hogy elpusztítsanak minket? E világtörténelmi balszerencse lényegét e tétován cinikus, keserűen aggodalmas zárósorok foglalják össze:


S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?
Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…

És a barbárok nélkül előáll a káosz régebbi állapota, a mindenki harca mindenki ellen.

De mi lesz a szolgálatok munka nélkül maradt embertömegével? Mi lesz a kémszínház működtetőivel, plusz a színészekkel, a rendezőkkel, forgatókönyvírókkal, a sminkesekkel? Többek közt ezzel a problémával néz szembe az 1993-ban megjelent The Night Manager (újabb magyar címén: Éjszakai szolgálat).


John Le Carre, The night manager borító,


A régi gárda egyik viszonylag tisztességes tisztje, Rex Goodhew felteszi a kérdést: kik ezek? Kik szállítják illegálisan a fegyvereket, kik alkotják a magánhadseregeket, honnan van a pénz, és kik közvetítik, kik kezelik a számlákat? Palfrey, a titkos szolgálat korrupt ügyvédje magyarázza el az új szituációt: „Hogy kik ezek? Jó operatív tisztek. A hidegháborúból itt maradt okos emberek, akik most attól félnek, hogy munka nélkül maradnak. Ismerik a piacgazdaságot. A nyolcvanas években voltak a csúcson. Hozzászoktak, hogy rögtön elvegyék, amit lehet, mert senki nem tudja, mikor tört ki a következő háború. Egy munkára álltak rá, és nincs hova menniük. Hatalmuk viszont még van. Azt senki nem ette el tőlük. Csupán az a kérdés, hol használják fel. (...) Most úgy érzik magukat, mint a partra vetett hal. Nincs többé Tatcher. Nincs ágyunk alatt megbúvó vörösök. Valamikor övék volt a világ, aztán egy szép napon arra ébredtek...Valamikor ők voltak a hidegháború legjobb katonái. Övék bolt a legjobb hely a klubban. Nehéz lassítani annak, aki egyszer rákapcsolt.”

És nem is lassítanak. És ha már nincsenek barbárok, meg kell teremteni őket. „Itt vannak például a wozza-wozzák. Szükségük volna néhány játékszere. De persze nálunk is az embargós listán szerepelnek. De ki törődik ezzel, ha pénzt hoznak a kincstárnak? Az egész ügylet pofonegyszerű, hiszen akik részt vesznek benne, azoknak nincs elszámolási kötelezettségük. Előfordult valaha is, hogy egy minisztert felelősségre vontak, mert áthágta az önmaga által megállapított szabályokat? Na ugye. Bombabiztos üzletről van szó.”


John Le Carre

John le Carré a Night Manager bemutatóján a Berlinalén


Kémszínházból valóságshow

Itt jön a képbe Richard Onslow Roper, „a világ legrosszabb embere”, aki feneketlen gonoszságában csak annyit tesz, hogy összehozza a stábot. Roper csupán producer ebben a játékban. Elvei nincsenek, ugyan mit is kezdene velük, hiszen már a végtelenül korrupt kormányok sem rendelkeznek eszményekkel, és számukra Belzebub legfeljebb annyira rémisztő, mint a vasorrú bába egy rajzfilmben. Korántsem véletlen, hogy Petri György a Smiley reggelije című szerepversében a tökéletesen rezignált, a szerep és küldetéses pátosz nélkül maradt Georg Smiley hangján beszéli el a radikálisan megváltozott világállapotot:


Egy „helyi” háborút kirobbantunk

a saját helyi érdekeink védelmében.

Hergelj fel pár száz hülye indiánt,

kicsit lövöldöznek, azt hiszik…

Aztán jön a hadsereg hernyótalpa.

Nem is olyan nagy baj,

egy kicsit éltek.

A külügy elhatárolja magát

(mellesleg tényleg nem emlékezik,

hogy mit is gondol tulajdonképpen,

mert közben a politikai mező

merőben átrendeződött.)

Úgy tűnik, ez a hidegháború utáni John Le Carré legkeserűbb tapasztalata; ezt írta meg A panamai szabó (1996) című regényében szatíraként, és ezt (a mai terrortéboly kellős közepén ismét roppantul aktuális) Az üldözött (2008) című regényben, immár tragédia formájában. A kémszínházból valóságshow lett. Ráadásul csakis bennfenteseknek a bennfentesek által előadva, zárt láncú csatornákon, pénzszerzés gyanánt, puszta önélvezetből. És azt az emberséget, melyről egykor a naiv Liz beszélt, már semmiféle eszme miatt, legfeljebb valami hétköznapi csoda, mondjuk, a meg nem tervezett szerelem révén lehet előhívni az emberekből.

Az összes kém bejött a hidegről.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!