Márpedig holnaptól kajakozni fogsz!

-

Több mint három éve él kint feleségével Kínában Kosztyán József, és próbálja fellendíteni a helyi kajakot. Egy százmilliós tartomány válogatottját vezeti, de a kínai edzők nemhogy tanulnának tőlük, nem is szívesen látják őket. Kínában van, hogy 14 évesen kezdenek el kajakozni a gyerekek úgy, hogy előtte tíz fekvőtámaszt sem nyomtak le egész életükben, de a rendszer nem hagy nekik más lehetőséget, egyik napról a másikra kötelező lesz sportolniuk.


Kosztyán József három és fél évvel ezelőtt, tavasszal pályázott meg egy vezetőedzői állást Kínában, elment az állásinterjúra, a kínaiak azonban hónapokig nem jelentkeztek, így letett az ázsiai munkáról. „Három-négy hónappal később szóltak, hogy engem választottak, csomagolhatok és utazhatok a Shangdong tartományban lévő Rizhaóba. Az első évben ifi válogatott vezetőedző voltam, egy évvel ezelőtt neveztek ki a tartományi felnőtt férfi és női sprintválogatott élére” – meséli a VS.hu-nak Kosztyán, aki decemberben lesz 30 éves. A tartomány, amelynek élén dolgozik, másfélszer akkora, mit Magyarország, viszont közel 100 millióan lakják. Mióta ő vezeti a tartományi válogatottat, minden versenyen az ő csoportja a legeredményesebb.


Kína keleti partján, Rizhaóban élnek:


Kosztyán előtte itthon is edzősködött, legjobb eredményeit Karsai Gergellyel érte el, aki az irányításával U23-as magyar bajnok volt K-1 200 méteren, a felnőttek között pedig 2011-ben ugyanebben a számban bronzérmet nyert. A szakember Kínába a feleségével együtt költözött ki, mint mondja, nélküle nem bírta volna eddig az ottani körülményeket.


Felesége (balról a harmadik) a női válogatott technikai edzője


„A feleségem előbb az asszisztensem volt, majd technikai edző lett a kínai női válogatottnál. Először nem igazán tudtuk, hogy mire számíthatunk, persze próbáltunk felkészülni, de a kulturális különbségek miatt nem lehet.


Ők kultúrának, mi kulturálatlanságnak hívjuk azt, ami ott van. Csak az tiszta, amit látsz.

A sövény nagyon szépen le van vágva, de mögötte csupa szemét minden, és ez egész Kínára jellemző, a higiénia, mint olyan, szinte nem is létezik. Egy tengerparti városban élünk, ami ott kis városnak számít, kétmillióan lakják. Éppen ezért a tömeg miatt nem túl toleránsak az emberek. Alapvetően barátságosabbak, mint az európaiak, mosolyognak, nincs bennük rosszindulat, de itt nincs olyan, hogy a fiatal átadja a helyet az idősebbnek a buszon, vagy előre engedik a nőket az ajtónál. Eltaposnak, felrúgnak.”


Kosztyán a belvárosban


Komoly gondot okozott Kosztyánéknak az is, hogy az európai szokásokból szinte semmi nem szivárog be az ilyen „kisebb” kínai városokba, nincsenek pubok, szórakozóhelyek, ahol ki lehetne kapcsolódni, nincsenek európai éttermek vagy európai ruhaüzletek, mindenhol csak a kínai cuccok köszönnek vissza.

Ami a kajak-kenut illeti, a központi evezős park szépen meg van csinálva egy mesterséges tengeröbölben, profi konditeremmel, ám a városon kívüli víztározón felhúzott edzőközpontban sokszor balkáni körülmények uralkodnak.


A rosszabb állapotban lévő edzőközpont


A sportiskolai rendszer is teljesen másképp van felépítve, 14 éves korukig iskolába járnak a gyerekek, és aki nem ér el egy bizonyos tanulmányi átlagot, az nem tanul tovább, hanem beadják valahova sportolni. „Nem úgy van, mint nálunk, hogy leviszi a szülő a gyereket, aztán eldöntik, hogy akarja-e csinálni. Kínában a testnevelőtanár rámutat valakire, és azt mondja neki, hogy márpedig holnaptól kajakozni fogsz. Az nem jelent gondot, hogy életében tíz fekvőtámaszt sem nyomott le a gyerek. Van olyan 14 éves, aki életében nem hallott még a kajak-kenuról,


pénteken még iskolában volt, hétfőtől pedig máris a bentlakásos rendszerben találja magát, napi két edzéssel, napi háromszori menzaszerű étkezéssel.

Kosztyán szerint éppen ezért komoly szakmai hiányosságok vannak a kínai kajak-kenuban, hat-hét évvel le vannak maradva a versenyzők, hiányzik a gyerekekből az a fajta játékosság, aminek köszönhetően megszeretik a kajak-kenut, márpedig szerinte ahhoz, hogy valaki nemzetközi szintű sportoló legyen, kell, hogy szeresse azt, amit csinál. Kínában irgalmatlan mennyiséggel próbálják meg kompenzálni a minőségbeli hiányosságokat, úgy gondolják, hogy ha sokat eveznek, akkor majd jobbak lesznek.


Túl sokat eveznek, és egész évben vízen vannak


„Ők egész évben eveznek, ezt nem tartom jónak, mivel a kajak-kenu szezonális sport. Magyarországon a téli alapozás alatt kiéheznek a tavaszi vízre szállásra a versenyzők, és ilyenkor van egy robbanásszerű fejlődés nálunk, Kínában ez is elmarad. Szerencsére a vezetőség rájött, hogy be kell hozni olyan módszereket, amivel az európaiak dolgoznak, ezért hívtak engem is, plusz a 200-asoknál van egy bolgár edző is. Ugyanakkor Kínában teljesen más a politikai rendszer, sokszor csukott fülekre talál az ember, ezért százszázalékosan soha nem fogadnak be egy külföldit. Ez egy teljesen más világ, el vannak szigetelve más kultúráktól, zárkózottak és a kínai edzőkollégák ahelyett, hogy jegyzettömbbel jönnének mellettünk, és tanulnának, sokszor feszegetik a határokat, makacsul azt gondolják, hogy ők mindent jól csinálnak, és nem kellenek ide külföldi edzők.


Persze ezt nem mondják nekünk, de utólag mindig kiderülnek a turpisságok.

Pedig vannak tehetséges versenyzőik, de összességében súlyos másodpercekkel vannak lemaradva a világtól” – utalt Kosztyán arra, hogy a kínaiaknak eddig összesen két olimpiai aranyérmük van kajak-kenuban.


Vannak tehetséges kínai kajakosok, csak rossz a kiválasztás


Kosztyán mesélt arról is, hogy három éve van kint, de eddig egy valamirevaló tolmácsot nem tudtak mellé keríteni, ezért is megy nehezen a munka. Általában egyetemista gyakornokokat küldenek mellé, akik alig tudnak angolul, a kajakos szakkifejezéseket pedig pláne nem tudják. Márpedig a sprinttávos edzéseken sokszor azonnal el kellene, hogy jusson az információ a versenyzőkhöz ahhoz, hogy tudjanak javítani a mozgásukon. Esténként ezért általában ő szokott rögtönzött angol órákat tartani a kajakosoknak, illetve próbál minél több kínai szakkifejezést elsajátítani. „Mondom nekik valahogy, az én gyenge kiejtésemmel, vagy megértik, vagy nem.”


Családi ház Rizhaóban


Sokszor éri a kínaiakat az a vád, hogy egy-egy olimpia előtt egyszer csak előkerül olyan sportolójuk, akiről korábban semmit nem lehetett hallani, aztán el is tűnik a süllyesztőben. Ilyen volt például a londoni olimpián Je Siven, aki úgy nyerte meg világcsúccsal a női 400 méteres vegyes úszást, hogy az utolsó 50 méteren jobb részidőt ment, mint a szám férfi győztese, Ryan Lochte. Erre szokták mondani, hogy laboratóriumban állítják elő Kínában a sportolókat egy-egy olimpia előtt. Kosztyán ezt nem tudja megerősíteni, bár cáfolni sem.

„Már csak azért sem tudom megerősíteni, mert


nagyon figyelnek a kínaiak arra, hogy ezekről a laboráns körülményekről mi, külföldi edzők ne szerezzünk semmilyen tudomást.

A Kínai Nemzeti Játékok fontosabb az olimpiánál

Az ugyanakkor tény, hogy a puhább szocializmus azért még mindig él itt, rengeteg pénzt költenek arra, hogy megmutassák a sportban is, hogy ők mennyire kiemelkedőek. Viszont a kínaiaknak sokkal fontosabb az úgynevezett China Games, a Kínai Nemzeti Játékok, amely ugyanúgy négyévente van, mint az olimpia, mindig az olimpia után egy évvel. Ugyanúgy minden sportág képviselteti magát, saját kabalafigurája van az eseménynek, olyan, mint egy miniolimpia. Sőt, aki ott győz, az jóval több pénzt kap, mint aki olimpiai bajnok lesz, ezért ők főleg erre készülnek. Viszont ott csak a kínaiakat jutalmazzák, ha az én versenyzőm megnyeri a China Games-t, akkor én utána nem kapok pénzt.”


Sokáig nem tudna kint élni


Kosztyánék most hazajöttek, mivel a feleségével babát várnak. A csapat elutazik a vietnami határhoz egy esőerdőbe edzőtáborozni, a magyar házaspár felmérte, hogy a legközelebbi kórház másfél órára van onnan, ezért biztonságosabbnak látták, ha hazajönnek, amíg a pici meg nem születik. „Az én csoportom valószínűleg jön majd edzőtáborozni Magyarországra, mi pedig csak tavasszal utazunk vissza, akkor már visszük a babát is.”


Feleségével babát várnak


Hogy a sok nehézség ellenére miért térnek vissza? Nem feltétlenül a pénz miatt, hiszen messze nem keresnek annyit, amennyit az ember gondolna. „A többi külföldi edző sokszor megmosolyogja a fizetésünket. Körülbelül annyit keresünk, mint Magyarországon a legjobb 5-10 edző, csak itthon nagyon nehéz érvényesülni. Emellett komoly szakmai kihívás kint dolgozni, néhány kínai versenyzőben nagyon komoly potenciál van, kifejezetten kimagasló teljesítményű kajakosaik vannak, nekünk pedig az a dolgunk, hogy kihozzuk belőlük a maximumot. Hogy meddig maradunk? Biztosan nem életünk végéig. Azt szokták mondani, hogy aki a Távol-Keletet európaiként megszereti az mindig vissza fog járni, aki nem szereti meg egyből, az sosem tudja majd megszokni. Én az utóbbi kategóriába tartozom.”