Magyaros, kerületi vérfürdő – Zoltán Gábor könyvheti regénye

Fotó: MTI / Faludi Imre

-

A XII. kerületi nyilasok, hungaristák rémtetteit beszéli el Zoltán Gábor új regénye. Vérlázítóan brutális, sokkoló eszközökkel, olykor a pornográf politikai giccs határvidékén. És úgy véli, a magyar fasizmusnak még nincs vége: „a folytathatatlan folytatódik”.


A kerület foglya

Zoltán Gábor egy pillanatig sem tagadja személyes érintettségét. Veresmajor című, 2013-ban, a Holmi folyóiratban publikált írásában, mely előtanulmány a regényhez, így vall erről:

„Sokára és lassan tudtam meg, mi történt a Városmajorban 1944–45 telén. Az iskolában, ahol a tudást az állami csatorna belém folyatta, nem beszéltek róla. Pedig voltak tanáraim, akiket szerettem, tiszteltem, és akikre most sem emlékszem másként, mint jó pedagógusként. De felidézhető akár csak egyetlen eset, amikor az általános tananyag leadásán túlmenően beszéltek volna az itt végbement dolgokról? Hát nem. 1966-ban kezdtem a Városmajor utcai iskolába járni. 21 évvel 1945 után.
A Maros utca 40.-ben nőttem fel. Mikor tudtam meg, mi történt a 16-os számot viselő épületben? Tízévesen nem tudtam. Húszévesen sem tudtam. Harmincévesen, 1990-ben, talán már tudtam.” Az író folyamatosan lett úgyszólván a kerülete foglya, de csak 2010 táján kezdett bele a levéltári kutatásokba, hogy szilárd történelmi alapokra építse a fikciót. És ez az időpont sem teljesen véletlen:


Ugyanis lehetséges, hogy ha a magyar fasizmus ébredése nem ilyen testközeli élményem, nem fordítom figyelmemet környezetem közelmúltjának történetei felé.

Félreértés ne legyen, Zoltán Gábor a mai magyar fasizmusról beszél: „Így tehát e könyv létrejöttében a kortárs közélet formálóinak is volt szerepük” – zárja a regény utószavát. És egy nemrég adott interjújában még élesebben fogalmaz: „A 2010 után kibontakozó folyamatok, amiket nem én leszek az első, aki fasizmusnak nevez, engem is meglegyintettek, és egyszerűen már nem maradt módom és időm tovább lapítani. Meg kellett néznem, hogy mi van, és ez még sokkal gyötrőbb volt, mint képzeltem. Elolvasni egy korabeli, mondjuk 1946-os újságot, vagy menni visszafelé az időben, és egy harmincas évekbelit, és szembesülni vele, hogy így is lehet beszélni emberekről, az engem tényleg taccsra vágott. Olvassa az ember a napi sajtót, ott van például az a néhány évvel ezelőtti eset, amikor egy magyar európai parlamenti képviselő metélt farkat emleget. Az is valami, de egy ’46-os vagy ’38-as szöveg aztán már tényleg nem akármi. Aztán a kettő interferál, és erősíti egymás hatását, pedig sokan gondolták, hogy ilyesmi soha többé nem mondható ki. Miközben ezeket a szövegeket olvasom, óhatatlanul gondolkodom azon, hogyan volt ez lehetséges, vagy ma hogyan lehetséges, és tulajdonképpen ez maga a munka.”

Eddig mindez elmélet és személyes tapasztalat. Úgyszólván magánügy. De az már más kérdés, hogyan lesz ebből regény.


Páter Kun András. „Ő a mi lelki vezetőnk. A Tizenkétker sámánja. Neki mindent szabad.”


A gonosz banalitása

Rendkívül nehezen. Először is az anyag roppantul ellenálló, szinte gránitkeménységű az irodalmi megformálás számára. Zoltán Gábor műve nem szoros értelemben vett holokausztregény, és maga az író is tiltakozna, ha valaki annak tartaná. Szerinte ugyanis a holokauszt hallatán mindenki a németekre gondol, másrészt ez a fogalom valami nagyszabásúra utal. „Amiről az Orgiában szó van, az ezres nagyságrendben érint embereket, tulajdonképpen egy jelentéktelen mellékepizódja az eseménysornak. Továbbra is a ’44 nyarán vonatokba tuszkolt több százezer ember sorsa a legjelentősebb. Ebben, amiről én próbáltam írni, az a különös, hogy gyakorlatilag a nyilasok saját szomszédai, ismerősei, nem egy esetben a rokonai, iskolatársai voltak a kiszemelt áldozatok, és ami történt, az egy még mindig működő nagyváros közegében történt.” Van ebben a rettenetben valamiféle bensőséges, családias vonás. Ezek a nyilasok nem szörnyetegek, nem démoni gonoszságú megszállottak. Zabrálnak, lopnak, gyilkolnak,


áldozataikat minden elképzelhető módon megalázzák, de közben főzik a pörköltet, szalonnáznak, pálinkáznak, magyar nótákat és Karády-számokat énekelnek, tangóharmonikáznak,

élik a maguk végtelenül pitiáner, kisszerű életét, ugyanazt, amelyet már a háború előtt is folytattak, és amelyet feltehetően a háború után is élni fognak majd. A gonosz banalitása ez, Hannah Arendt híres-hírhedt fogalma, melyet az Eichmann-per végigkövetése után alkotott meg, és amellyel azt akarta kifejezni, hogy maga a gonosztevő banális, és égbekiáltó tetteiben nincs semmi démoniság, semmiféle nagyság.

Maga a főszereplő, Renner, ez a harmincas, nőfaló „vasgyáros” (valójában mindössze egy nagyobb műhely tulajdonosa) ugyancsak maga a megtestesült köznapiság. Előbb zsidóbérenc (felesége és szeretője egyaránt zsidó) keresztényként a nyilasok áldozata, de két nap verés után kiemelik, eleinte csak a sofőrjük, de aztán fegyvert kap, és feltehetően maga sem tudja, hogyan válik órák alatt maga is vadásszá, noha a véres tettektől igyekszik minél távolabb tartani magát. Renner egyáltalán nem ostoba, csak lusta gondolkozni. És Hannah Arendt szerint ez, vagyis a gondolattalanság a gonosz banalitásának egyik legfőbb jellemzője. Renner csak megúszni akarja az egészet. (Persze 1945 után mint „főnyilast elviszik. Az Andrássy út 60.-ban tartják fogva. Az épület ura most nem a pékek, hanem a szabók közül került ki. Egy Péter nevű kommunista.")

Nem így öccse, aki katonaszökevény, és eleinte csak álcázásra használja a hungaristákat, amikor elvegyül soraikban, de később vérbeli vadász lesz. Az életpályája tipikus e korszakban: „sokat látott nyilasok hol fejcsóválva, hol bólogatva nézik a fiatal férfiakat, akiket hétfőn hoztak be és vertek meg katonaszökevényként, amint szerdán már razziára vonulnak, más katonaszökevényeket és zsidókat kajtatnak és vernek, és ahány nő eléjük kerül tizenkettőtől nagyjából negyven évesig, mind a farkuk hegyére tűzik.”


A regény a nyilas helyesírást is parodizálja


Az elbeszélés szólamai

A holokausztirodalom legnagyobb problémája mindig az volt és lesz, hogyan lehet a szinte leírhatatlan szenvedéseket és gonosztetteket mégis leírni, hogyan lehet a már-már ábrázolhatatlant ábrázolni. A magam ízlésének eddig két megoldás bizonyult esztétikailag gyümölcsözőnek, Kertész Imréé és Tadeusz Borowskié. Mindkét esetben a határozott távolságtartás és az egyes szám első személyű megszólalás bizonyult a kiútnak. Kertész kisfiújának semmin se csodálkozó hangja, minden rémséget természetesként átélő magatartása lehetővé tette a szinte ironikus distanciát, amelytől a kortárs olvasók szemében a Sorstalanság stílusa kicsit gúnyolódásnak tűnt, a regény egyik első, egyébként tökéletesen jóindulatú lektora éppen ezért nem javasolta kiadásra a Magvető kiadónál. Borowski én-elbeszélője szügyig merül a borzalmakba, és a Sonderkommando tagjaként ő maga is beáll a tettesek közé. De itt különös módon éppen a forró közelség teremt távolságot: az elbeszélő cinikus módon átveszi a gyilkosok nyelvhasználatát, és éppen ezzel a túlzott, részben önmagát is megrágalmazó elbeszélői hanggal sikerül emberivé és hitelessé tenni az ábrázolhatatlant.

Zoltán Gábor, noha regénye tényleg nem a holokausztról szól, ugyanezzel a művészi gonddal kerül szembe. Bonyolítja írói helyzetét, hogy ezúttal nem egy individuum, hanem egy egész közösség hangját kell megszólaltatnia. Zoltán Gábor okos íróként persze tisztában van a nehézségekkel, ezért kevert technikákat használ. Olykor mi-elbeszélőt alkalmaz (ezt a módszert feltehetően Závada Pál történelmi regényeiből vette át), melyekben egy csoport beszél. Valahogy így: „És gyorsan dolgozunk. Legyünk túl rajta mentül előbb. Valószínű, hogy most többeket nem ért golyó, vagy csak súrolta, de legalább a szegélyről mind lepotyogott a vízbe. Jó! Gyöhet a következő sor! Ezeket legalább mind eltalálják a testvérek. Ha nem is mind fejbe vagy szívbe. És így tovább, de a harmadik sortűznél kiderül, hogy fogytán a lőszer. Rossebb egye meg, alig valaki hozott tartalékot. Na ezt jó, hogy nem látja az Egyker.”


A végén az van, hogy két sortűzre való emberre nincs golyó! Ilyet se baszott még a kerület!

Elég nyilvánvaló, hogy itt a „Tizenkétker” öntudatos hungaristáinak hangját halljuk, melyben szakmai gondok keverednek a vetélytárs I. kerület iránti féltékenységgel.

Ezt az eljárást, mely mintegy belülről mutatja be a közösséget, harmadik személyű objektív hangú, külső nézőpontú , klasszikus elbeszélői tónussal keveri: „Egyetlen petróleumlámpa világítja be a helyiséget, azt közel tartják, hogy jól lehessen látni. A cigány élvezetesen mozgolódik a zsidólány felett, minden izma dolgozik. Egy nyilas odasóz neki az ostorával. Nem durván. Csak ahogy a lónak csapnak oda, vágta. A hatás ezúttal se marad el. A cigány vadul döföli a lányt. A lány visít. A cigány a puszta faszával akkora fájdalmat bír okozni, mint a gumibotos köpülés.” Minél elviselhetetlenebb a történés, annál személytelenebb a hangvétel a regényben. De aztán kiderül, ez látszat. Az idézet utolsó mondatából egyértelmű, hogy ez mégis és megint a mi-tudattal fogalmazó tettesek hangja. A kedélyes, önelégült, a pornográf képzelet által megszállt gyilkosoké.


holokauszt, Zoltán Gábor, Orgia, városmajori vérengzés, nyilaskeresztes párt


A pornográf giccs határai

Talán nem tévedek nagyot, ha úgy érzem, Zoltán Gábor rendkívüli kockázatot vállalt, amikor szabadjára engedte ezt a hangot. Hiszen még az empatikus, és magával a „politikai” szándékkal rokonszenvező olvasóknál is fennállhat a veszély, hogy elviselhetetlennek tartják a borzalmakat, és a sarokba vágják a könyvet. Ám még ennél is ijesztőbben fenyeget az a lehetőség, hogy akadnak olyanok, akik magát a regényt is besorolják a pornográf politikai giccsek halmazába.

Természetesen Zoltán Gábor is számot vetett e lehetőségekkel. Ezért próbálja kicsit „szétírni” a regényt, azaz nem egyenes vonalú meséléssel él, hanem mintegy kirakósként, ide-oda ugrálva az időben töri meg folyton a vértől és mocsoktól iszamós jelenetek sorát. Azt remélve, hogy ezáltal eljön a kijózanodás pillanata az olvasó számára. A szándék világos, de nem minden esetben sikerült megvalósítani. Ráadásul ez a módszer eléggé elmosódottá teszi a figurákat, történetük, motivációik meglehetően kontúrtalanok; a nyilasok arctalan gyilkológépek ebben a panorámában. Hogy mindez nagyjából az írói szándék része, az aligha kétséges. De ekkor a valóban nagy esztétikai kérdés inkább így fest: hogyan lehet giccsel ábrázolni a véres giccset, hogyan lehetne a pornográfia révén bemutatni a borzalmas politikai pornográfiát?

Kicsit az osztrák írónő, Elfriede Jelinek művészi problémája is ez lehetett, aki a Rohonc című, 2008-ban bemutatott drámájában éppen egy ilyen orgiát próbált színpadra vinni, és ez esetben is történelmi események adták a műalkotás alapját: 1945. március végén Rohoncon, egy kastélybeli orgiázás csúcspontjaként kétszáz magyar munkaszolgálatost gyilkolt le a kastély úrnőjének, Margit Bornemisza-Thyssen grófnőnek az irányításával az ott dáridózó 15-20 magas rangú SS-tiszt és náci hivatalok. De Jelinek sokat tesz azért, hogy elidegenítse a szörnyűségeket, nála ugyanis hangsúlyozottan mai ruhába öltözött női és férfi hírnökök adják elő, pontosabban mondják el a rémtetteket; akció, kínzás, gyilkosság stb. nem történik a csupán a szavaktól vérző színpadon.

Zoltán Gábornál a távolságtartás hiánya lesz a leginkább zavaró eleme a könyvnek. Úgy tűnik, legfőbb célja a felrázás volt, honfitársait, azaz minket akar ráébreszteni arra, hogy miféle irtózatos és alig számba vett és feldolgozott vagy bevallott múlt díszletei, áldozatai és bűnösei közt járunk még ma is nap mint nap. Csak a regény legvégén ismerjük meg a kulcsjelenetet, amelyben Rennert arra kényszerítik, hogy egyszerre gyalázza meg a foglyul ejtett két zsidó nőt, a feleségét és a szeretőjét. „A páter üvölt. Folytatódik a folytathatatlan.” A szerzői szándék szerint talán ez a mondat foglalja össze a regény lényegét. A szándék nemes, de úgy vélem, az író a sokkolás folyamatos fenntartásával kissé túllőtt a célon. Ráadásul valami gyűlölet sugárzik a sorokból, ami természetesen érthető, ugyanakkor kicsit civillé, magánjellegűvé teszi az irodalmi szöveget, és sok helyen egyszerűen kioltja azt.

Zoltán Gábor valamiféle öngyógyításnak vagy nevelődésnek fogta fel a regény megírását: „Arra kellett rájönnöm, hogy meglehetősen téves az az elképzelés, hogy a részese vagyok a közösségnek, és alakíthatom. Márai mondta, hogy a társadalom levetette maszkját, és megmutatta igazi arcát.


Ma már kérdéses, hogy Magyarországon van-e társadalom. Én azt hiszem, nincs.

El kellett jutnom a felismeréshez, hogy semmilyen közösségnek nem vagyok a része úgy, hogy alakítani tudnám, és ez végül is felszabadító. Ha tagja lennék egy egyháznak, ha például a zsidóság körébe tartoznék vagy ha baloldali lennék, akkor ezt a könyvet így nem írhattam volna meg. Egy utat bejártam. Amit leírtam, azzal az egyén kapcsolatba léphet, de egy közösség hű tagja számára, azt hiszem, ez kizárt.”

A kiváló pályatárs, Németh Gábor nemrég azt nyilatkozta: „A könyvhétre megjelenik Zoltán Gábor új regénye, az Orgia, amelynek szerintem fel kellene robbantania az egész irodalmi életet.” De szép is lenne. Mert ha így történne, az ékesen bizonyítaná egyebek mellett azt is, hogy igenis létezik még Magyarországon valamiféle társadalom.


holokauszt, Zoltán Gábor, Orgia, városmajori vérengzés, nyilaskeresztes párt

Zoltán Gábor: Orgia. Kalligram Kiadó, 2016, 313 oldal, 3490 Ft