Magyar volt-e Zsigmond Vilmos?

Forrás: Cannes Film Festival

-

A Close Encounters with Vilmos Zsigmond című, Cannes-ban bemutatott dokumentumfilm sok újdonságot csak azoknak tartogat, akik szinte semmit sem tudnak az Oscar-díjas operatőrről, viszont elvitathatatlan erénye, hogy megszólaltat olyan filmes legendákat, akik már nincsenek vagy nem sokáig lesznek velünk.


A cannes-i filmfesztivál Classics elnevezésű szekciójában bemutatott Close Encounters with Vilmos Zsigmondot nézve az első negyedórában azt hittem, teljesen felesleges volt beülnöm a filmre, és így fog érezni mindenki, aki látta a januárban elhunyt Zsigmond Vilmosról (tavalyi interjúnk) és Kovács Lászlóról szóló, remek No Subtitles Necessary: Laszlo & Vilmos című dokumentumfilmet, vagy akár csak elolvasta a neten Zsigmond Vilmos életrajzát. Pierre Filmon rendezése ugyanis a kötelező alapokkal kezdődik: Zsigmond beleszeret a fotózásba, az 56-os forradalomban filmeznek Kováccsal, Ausztriába menekülnek, nehéz első évek az USA-ban, stb. Ezer helyen hallott, látott és olvasott sztorik, és később is kapunk még ilyeneket bőven.


Zsigmond Vilmos


De aztán beszivárognak a megszólalók: Peter Fonda elkezd sztorizni arról, hogyan magyarázta el Zsigmondnak, hogy milyen világítást szeretne az első saját rendezésében, közben remekül utánozza az operatőr jellegzetes hanghordozását. Olyan legendák bukkannak fel, mint az azóta szintén elhunyt operatőr, Haskell Wexler, a Gyilkos túra rendezője, John Boorman, vagy a háromszoros Oscar-díjas operatőr, Vittorio Storaro. Öröm őket hallgatni, ráadásul akad köztük, aki nemcsak beszélő fejként szerepel: néhányat közülük sikerült összehozni Zsigmonddal egy beszélgetésre, körben ülnek, dumálgatnak, és amikor Zsigmond Wexler szemébe mondja, hogy neki köszönheti a karrierjét, az minimum megható, de inkább filmtörténeti jelentőségű.


John Boorman


Onnantól kezd igazán érdekessé válni a dolog, hogy a kronológiában megérkezünk az új Hollywood hajnalára, a 70-es évek elejére, ami Zsigmond karrierjének legfontosabb évtizede volt. Innentől sorban végigmegy a film az operatőr legfontosabb filmjein, hol a rendező (Boorman, Jerry Schatzberg, Mark Rydell stb.), hol maga Zsigmond mesél a forgatásokhoz fűződő emlékeiről. Valószínűleg nincs olyan filmrajongó, aki ne hallotta volna még a sztorit arról, hogy Zsigmond hogyan felejtette el beszédében megköszönni a Harmadik típusú találkozásokért kapott Oscar-díját Steven Spielbergnek, ahogy az is elég ismert, hogy Robert Altman McCabe és Mrs. Millerjéből ki akarták rúgni, mert a stúdió nem értette, hogy mi a francot művel.


Bette Midler és Zsigmond Vilmos A rózsa forgatásán


Viszont biztosan mindenki számára lesz pár olyan anekdota, amit még nem hallott, én például nagyon bírtam a történetet arról, hogyan gondolta újra a Madárijesztő képi világát Zsigmond a forgatás előtt és hogy miért ugrott be egy cameóra a Maverickbe. De az is szuper, amikor John Travolta elmeséli, miért viharzott el egyik nap Brian De Palma Halál a hídonjának a forgatásáról. És örömteli az is, hogy szóba kerülnek Zsigmondnak olyan kevésbé ünnepelt és ritkábban emlegetett munkái is, mint például a Sztálin című tévéfilm vagy A rózsa Bette Midlerrel.


Zsigmond Vilmos Budapesten


Amitől viszont fontos filmmé és filmes emlékké válik a Close Encounters, az valóban a puszta tény, hogy a 70-es évek amerikai filmjének olyan meghatározó alakjai szólalnak meg benne, akik vagy már nincsenek velünk, vagy feltehetően nem sokáig lesznek. Emellett megható, hogy a 2014 és '16 közt forgatott film egy törékeny, mondatait néha már nehezen befejező Zsigmondot mutat be, akiből ugyanakkor melegség és nyugalom sugárzik. Cukin mesél hol a Gellért fürdőben, hol a Big Sur-i jacuzzijában, és bájos, hogy egyik nap azt mondja, inkább amerikainak érzi magát, mint magyarnak, de másnap a dunai panorámától elérzékenyülve egy kicsit elbizonytalanodik ezzel kapcsolatban.


Böbe a minareten – Zsigmond Vilmos fotója


Egy dolog azonban ugyanúgy hiányzik ebből a filmből, mint a korábbi Zsigmond-dokumentumokból: a személyesség egy mélyebb szintje. Amerikai felesége ugyan elmondja a közhelyet, hogy azért nehéz egy filmessel élni, mert az ő számukra mindig a film az első, de kollégái nagyon kevés személyes dolgot mesélnek Zsigmondról, gyerekeiről és első feleségéről Böbéről – akiről a fenti, gyönyörű képet csinálta – pedig egyáltalán nem esik szó. Nyilván a nagyon érzékeny, de zárkózott embernek tűnő Zsigmond döntése volt ez, de picit azért sajnálom. Viszont azt sosem fogom elfelejteni, amikor tavaly tárlatvezetést tartott budapesti fotókiállításán, és azt azért sokatmondóan elejtette, hogy a Böbés képe a kedvence a sajátjai közül.