Lehet-e délután háromnegyed 2-kor farkasszemet nézni?

Fotó: Getty Images / Alex Livesey

-

Mindent előre kell hozni szombaton. Még előbbi kávé, még korábbi pirítós, még egy kávé, még előbbi piacozás, ebéd semmi, gyorsabb első sör. Ha a múlt heti óraátállítást is beszámítjuk, ez már nem is egy, hanem két óra. Mindez egy rohadt futballmeccs miatt. Délután háromnegyed 2-kor Arsenal–Liverpool.


Az mekkora dolog, hogy a Liverpool futballcsapata meg a hivatalos delegáció a John Lennon repülőtéren száll be a repülőgépbe! Nincs még egy olyan futball csapat a világon, aminek a tagjai elmondhatják: mi a John Lennon repülőtérről szállunk fel, bárhova megyünk is. És oda is térünk vissza bárhonnan. Ha akarunk, elmegyünk a saját Tate Modernünkbe, a saját Jamie Oliver-éttermünkbe, a saját kikötőnkben etetjük a sirályokat, a saját zenekarainkat hallgatjuk, ennyi. Meg van egy jó futballcsapatunk is a világ legjobb közönségével. Az élet Liverpoolban egyszerű, és nem tűnik unalmasnak.



„Jó napot, Mr. Balotelli, kérem az útlevelét. Illetve dehogy, dehogy, elég lesz a beszállókártyája, megmutatná? Sőt, tudja mit, azt se, dehogy kérem.” Mr. Balotelli természetesen nem szól egy szót sem, nem is mosolyodik el, hanem arra gondol, miben mesterkedik majd az a kis köcsög Coquelin, aki be lett tanítva az új Flamininek. Ha minden szarul alakul, be fogom törni az orrát, ahhoz mostanában úgyis hozzá van szokva. A kisasszony túlmegy minden határon: „Sok sikert, nyerünk, ugye?” Balotelli elereszti a füle mellett, „majd pont ennek a ribancnak fogom elmondani, hogy mi lesz az eredmény, amikor még én sem tudom”. Balotelli ezt az egészet az eddig befejezett életművéért vissza fogja kapni az Arsenal általában közömbös drukkereitől. A Highburyn jobban visszakapta volna, de azért az Emiratesben sem lesz rossz.


Az Arsenal-szurkolók egy egész idényt kénytelenek várni azért, hogy egyszer egy szezonban közösen kiereszthessék a hangjukat, ehhez pedig mindenképpen Balotelli kell. Az igazán kínos persze az lenne, ha gólt szerezne – mondjuk szabadrúgásból, amihez kétségkívül ért –, mert az a nem kívánatos szintre emelné a Liverpoollal kapcsolatos, egyébként nem mérhető frusztráltságunkat.

Balotelli bizonyos helyzetekben egyébként akár el is mosolyodik. Valaki átküldte nekem a Liverpool néhány labdarúgójának bohóckodását egy mutatványossal (cserébe megkapták azt, amikor Cazorla és Monreal egy teniszlabdával elég sokáig passzolgat): a YouTube- sztár srác őrületesen rúgja a szabadokat, és ezt hajlandó volt bemutatni néhány ráérő liverpooli játékosnak, köztük Balotellinek, akinek annyira tetszett, hogy a specialista ép bőrrel távozhatott.



Egyszer még a Highburyben kimentem egy Arsenal–Liverpool-mérkőzésre. A teljes igazság az, hogy kimentem, bár nem volt jegyem, de abban reménykedtem, hátha valaki megszán, felajánlja a haverja jegyét, aki nem tudott eljönni, esetleg ha mégsem, belógok, mint a frankfurti Rolling Stones-koncertre. Mivel aznap az összes haver eljött, a belógás meg sehogy se ment, nézelődtem a stadion körül. Egyszer csak ütemes, egyre erősödő és tempósabb tapsot hallottam. A rendőrlovak elkezdtek fészkelődni, a rendőrök megigazították a sisakjukat, leeresztették a plexi szemüvegüket, kicsit feljebb emelkedtek a nyeregben, aztán visszacsusszantak „pihenj!” helyzetbe, miután konstatálták, mi váltotta ki a nyugtalanságot. A stadion egyik kapuja felé megérkezett talán húsz röhögcsélő ,16 év körüli srác, köztük egy páran olyan standard hajjal, hogy még Kevin Keagan is könnyen lehet belőlük, valamint vörös, rövid zakóban, a vele harmonizáló szürke pantallóban. Mivel a zakójukon a Liverpool címerét viselték – nyilván pár órával korábban játszottak az ifinkkel –, egyenesen az Arsenal-szurkolók felé sétáltak, így elvileg a Highbury alatt húzódó csatornarendszerben kellett volna végezniük, ám nem ez történt.


A tömeg, miközben nem hagyta abba a tapsolást, szétnyílt, a srácok meg közöttük elhaladva szépen továbbgyalogoltak a kapu felé. Ennyit a vendégszeretetünkről meg minden másról, amiről a futball nem szokott szólni.


Az megvan, hogy Amszterdamban egy kofisopban összeverekszik két angol meg három liverpooli szurkoló azon, hogy ki nem tud jobban angolul? Ha nincs meg, leírja Irvine Welsh a Mocsokban, el lehet olvasni, az egész nem tart egy focimeccsidőnél tovább. Nem is értem, honnan jön ez a liverpooli drukkerozás, miért nem Millwall FC-szurkolók vannak exponálva, vagy Glasgow Rangers-drukkerek, végül is Welsh motivációs rendszeréből ez következne. Máskülönben a verekedés nem végződik túl jól a Liverpool-drukkereknek, de egy könyvnek nincs sok értelme, meccsnapokon legalább nincs. Az első Arsenal–Liverpool-mérkőzéseket még a múlt században kell keresni, azóta ki nem mondott klasszikusnak számít. Az eredmények, ahogy a futballban az ilyen nagy hagyományú mérkőzéseken gyakori, változóak, ebből nem lehet a mai formára semmilyen következtetést levonni, de előfordul, hogy szakemberek áthúznak valamit a múltból, és ma érvényesnek tekinthető következtetésekre jutnak. Aktuálisan ennél egyszerűbb a helyzet. A tabella – a megugró Chelsea után – a 2–6. helyen szoros, ennél szorosabb nem is lehetne. Az Arsenal jól kezdte az idényt, aztán szokás szerint visszaesett, majd újra beindult; a Liverpool pocsékul kezdett, amit nyilván az indokol, hogy az előző bajnokságot banális körülmények között veszítette el.


Liverpool v Manchester United - Premier League


Gerrard megbotlott a felezővonalnál a labdában, elvették tőle, besétáltak. Most nem lesz Gerrard, de a tét sem akkora, hogy egy labdára lépés számítana. Olyan sem lesz, hogy mint nem régen, Arshavin négy gólt szerez, mert Arshavin most Szentpéterváron nem szerez egy meccsen négy gólt. Azonos erőviszonyok, két jó támadósor mindkét oldalon, de mi otthon vagyunk, a Liverpool pedig vesztesen hazarepül a John Lennon repülőtérre, ahol senki nem lesz kíváncsi Balotelli beszállókártyájára.


You’ll Never Walk Alone.

Ligeti Nagy Tamás

— Kapcsolat

Elmondom inkább, mi az a hajszál, amely keresztbe áll a dilemma és a döntés között. Egy ilyen elhullajtott emberi alkatrész olyasmi, mint a reggel elveszített hámréteg, az ember talán zuhanyozás közben igen, utána soha többet nem gondol rá. Volt egy pillanat, amikor akár Liverpool-szurkoló is lehettem volna, mert a Liverpoolnak régebben jobb híre volt, mint az Arsenalnak, a Chelsea meg egyáltalán nem számított. A Liverpool közelebb járt a mitológiához, és éppen a Ferencváros segítette őket kicsit távolabb a privát legendagyűjteményemtől. Akkoriban a P szektor körül őgyelegtem, tetszett nagyon, hogy az angol futballisták a nyakukat körülölelő keskeny, gumiként viselkedő textildarabot viseltek, és nem tetszett, hogy a magyaroknál éppen a csipkedressz volt a menő, vagy ha az nem, a V alakú kivágás. Azt is bírtam, hogy az angolokon a nadrág olyan passzent volt, amilyennek lennie kell, a mieinken meg túl szoros vagy nem túl jól laza.


Ezek apróságok, de amikor az ember külföldi csapatot választ, van jelentősége. Mert az világos, egy-két külföldi csapatnak lenni kell talonban, főként ami a téli szünet alatti lapjárást illeti, de arra is jó, ha valamiért már nem felel meg a hazai.

A pillanat valamiért elillant, előbb, mint hogy a kiszeretés megtörtént, én Ray Kennedy sok gólja és George barkója miatt Londonba költöztettem a saját rajongói klubomat. Azóta sem sokat csalódtam, ám ha mégis, abból éltem, hogy nem haltam bele, és most újra itt állunk, farkasszemet nézünk egymással.


Liverpool v Arsenal - Premier League


A kérdés persze az, hogy lehet-e délután 2-kor farkasszemet nézni bárkivel. Ez az időpont nem tűnik emberellenesnek a pékek, a fodrászok és még sok normális munkából élő ember számára, akik ilyenkor indulnak haza megenni a medvehagymalevest és a májjal töltött pulykamellet. Régen persze ez se pont így volt.


Óraállítás se volt, interkom se, de ha a Volán SC és a Kazincbarcika 1-kor kezdett, apám 11-kor bekanalazta a húslevest, kézzel kivett a sistergő zsírból egy szelet rántott húst, fél 12-kor már a Bartosik kocsmában kikérte a négy hosszúlépést, fél órával a kezdő sípszó előtt a lelátón ült.

Akkor még, ugyanúgy mint Angliában mindig, az órákat és az ebédet a mániákhoz igazították, a kora délutáni meccskezdés a normális tevékenységek közül való volt. A nagy hatalmú ligát nem érdekli, hogy mindent egy órával előbbre kell hozni. Az első kávét (meccsidő szerint: 7-ről 6-ra). A könnyű reggelit (m. i. sz.: 7), az első minden mást, ami esetleg bekövetkezhet, mert mégiscsak szombat van, ám erről nem beszélünk. 9-kor irány a piac, az első szint, ahol mindenki ismerős, de ez nem jelenti azt, hogy szurkoló, ha pedig mégis, nem biztos, hogy Arsenal-szurkoló. ½ 10 kor (meccsidő szerint) megjön Dani első sms-e. Nincs ebben semmi furcsa, az előbb vett Marika néninél 20 tojást, akár meg is beszélhettük volna. Az sms-ben az áll: mi lesz ma? A kérdés természetesen arra vonatkozik, nyerünk vagy vesztünk, a döntetlen kizárt, az ugyanis nem eredmény, hanem maga a kérdés, amire nincs válasz. Ilyenkor azt szoktam viccesen visszaírni, hogy: ezzel a csapattal? Szeretem kínozni a szurkoló haverjaimat, őt különösen, mert van bennem egy kis tüske azóta, hogy nem mert lejönni a Monaco–Arsenal-visszavágóra, ha lejött volna, biztosan továbbjutunk. A Realnak és a francia válogatottnak drukkoló dunavarsányi zöldséges srác standjánál látom, hogy megkapta, és ír. Ez jön: nyerünk?


Ilyenkor mindig beugrik, hogy anyukám, aki egy kicsit nem értett a futballhoz, jobban tette, hogy kimaradt ebből.

Mit nem lehet ezen érteni? Pontosabban, mit kell ezen érteni? Egy órával korábban úgyis megtörténik minden, délután háromra/négyre, ki mit mér, túl leszünk rajta, és 47 óra múlva bárhogy alakult is, feltámadunk.


(Az Arsenal–Liverpool angol bajnokit a DigiSport 1 közvetíti. A beharangozót a Liverpool-szurkoló szemszögéből itt olvashatják.)