Lehet a lemezborítót önmagában nézni, csak nem érdemes

Fotó: VS.hu / Adrián Zoltán

-

Ha kiakasztunk egy lemezborítót a falra, akkor egy jól sikerült képet, esetleg egy zenei állásfoglalást vagy éppen egy teljes korszakot ragasztunk fel? Miért rajongunk a lemezborítókért, miközben a könyvek fedlapjai általában hidegen hagynak minket? Az ember és a lemezborító intim kapcsolatának titkát kutattuk gyűjtőkkel és egy alkotóval.


Az ötlet a Best Art Vinyl nevű londoni cég budapesti kiállításának apropóján merült fel. A lemezborító-kereteket gyártó cég 2015 szerintük legjobban sikerült borítóit mutatta be. Bár a merítés szemmel láthatóan nem volt nagy – elsősorban népszerű indie-lemezek borítóit láthattuk, abból se sokat –, és a kiállítás csupán jó marketingfogásnak bizonyult a képkeretekhez hasonló termékek reklámozására, a szervezők feldobták nekünk a labdát: mégis mi alapján dől el, hogy egy borító jó vagy sem?


Birtokolni a zenét

A borító – azon kívül, hogy a nagyméretű, 31x31 cm-es négyzetalakjának köszönhetően tökéletesen alkalmas dekorációnak – az elsődleges (bár nem az egyetlen) vizuális élmény, amely az adott zenéhez köthető, így elválaszthatatlan a mögötte lévő tartalomtól. Kürti Kristóf (Dj Suhaid) szerint a lemez alkalmas arra, hogy egy adott zene birtoklását kifejezzük vele. A hangminőség mellett a csomagolás az, amely miatt az emberek újra a hanglemezek felé fordulnak, és a vinyl másodvirágzását éli. Hiszen a streamelés és az online letöltések során egy album vizualitása gyakran lényegtelenné válik.


Az elmúlt hét-nyolc évben újra exponenciálisan nő a lemezeladás, rengeteg az újranyomás, emelkednek is csúnyán az árak" – mondja Kürti. „Ez azért van, mert az emberek nagyon erősen ragaszkodnak a tárgyakhoz, a digitális világ pedig elvette tőlük mindazt, amihez tudnának ragaszkodni. Lásd: a fényképeidet is már szerverek tárolják. Pedig az ember néha kézbe venné a fotókat, és birtokolná a zenét is. De ha az egy winchesteren van, akkor valahogy nem képes befogadni a tényt, hogy attól még az a zene valóban létezik. Ilyen az emberi percepció. Nem tudjuk értelmezni, hogy miként birtoklunk valamit, amit se zsebre nem tehetünk, se a polcra nem pakolhatunk fel, aminek se kiterjedése, se megjelenése nincs. A borítók, a csomagolás ezt a birtoklási vágyat segítik kielégíteni.”


Kürti Kristóf és a lemezgyűjteménye egy része


Ezt a fajta birtoklást a kézzel készített, otthoni megoldások fejezik ki a legszebben, sokkal érzékletesebben, mint az ágy fölé ragasztott Pink Floyd- vagy Beatles-„oltárképek”. Az olyan filctollal, celluxszal, tűzőgéppel, matricákkal megalkotott naiv lemezborítók, amelyekből Kürti Kristófnak egyébként jelentős gyűjteménye van. A bolhapiacokon rendre bele lehet futni bájosabbnál bájosabb próbálkozásokba, ahogy pár évtizeddel korábban néhány lelkes rajongó magáévá tette, mondjuk, Máté Péter vagy Szirmay Márta opera- és jazzénekesnő zenéjét.



Erre Kürti lemezgyűjteményében a leggyönyörűbb kísérletet egy olyan anonim alkotótól láthatjuk, aki nem pusztán új borítókat varázsolt Karády Katalin dalaihoz, hanem a kedvenc számait összeválogatva képes volt – valószínűleg jó hungarotonos kapcsolatainak köszönhetően – új lemezeket is karcoltatni. Mert míg a tömeges gyártásban készült lemezeket nyomták, addig az egyedi darabokat más technikával, a kevésbé strapabíró karcolással készítették.


A Karádynak szívekkel hódoló névtelen művész tulajdonképpen a válogatáskazik elődjét teremtette meg:



Nemcsak informál, véleményt is mond

Bármilyen szubjektíven és érzelmesen is viszonyulunk azonban hozzá, megvannak a jó lemezborító paraméterei, szakmai szemmel meg lehet ítélni, hogy egy borító minőségi-e vagy sem, működik-e vagy sem. Nem véletlen, hogy az egykori magyar lemezgyár, a Hungaroton is díjazta a progresszív borítókat, és a Grammyn is mind a mai napig arany gramofont ér a jó csomagolás.


Pálfi György László tervezőgrafikus, aki több Edda-, KFT-, Hofi Géza- és Hobo-lemez arculatát alkotta meg, azt mondja, rögtön látszik, ha rossz a tervezés. Elrontott a dizájn, ha a borító indokolatlanul giccses, vagy ha nem passzol a zenéhez. Szerinte elvárás, hogy egy borító pontosan ugyanolyan minőségű legyen, mint amilyen a zene, és illusztrálnia kell azt a momentumot, amitől az adott zenét különlegesnek tartják.


A Macska az úton című lemez borítójának fotózása


„A tervezőnek jól kell ismernie a lemez kvalitásait, a zene kulturális nívóját. Ne csináljon senki Miles Davis-borítót, ha nem ismeri elég jól a zenéjét, az embert. Nincs más dolga a tervezőnek, mint műfajpárhuzamosan, ugyanazon a szinten, mint amilyen szinten a zene van, megalkotni egy vizuális véleményt. Fontos, hogy a hozzáadott grafika ugyanolyan egyedi legyen, mint amilyen egyediség van a tartalomban. Rossz az a borító, ami érezhetően idegen a zenétől.”

Pálfi szerint nem véletlen, hogy míg a hanglemezborítóknál ennyire fontos az egyediség, addig a könyvborítóknál – egy-két kortárs szerzőt leszámítva – már kevésbé az. A könyv fedlapja, gerince ugyanis csak informál, jelez, míg a lemezborító magyarázatot is kell hogy adjon a zenére: „A magyarázás és a megfogalmazott vélemény nagyon fontos kritériumok egy albumnál, míg egy könyvnél nem. Egy könyvborítónak decensnek és kulturáltnak kell lennie, nincs szükségünk Thomas Mann arcképére, vagy a sajátosan lerajzolt Józsefre és testvéreire ahhoz, hogy megvegyük a könyvet”.


A Dés László vezette Dimenzió instrumentális zenét játszó együttes borítóját Pálfi György László és Hegedűs György készítette


"Én nem tudom, mit akarok, de kibaszott kemény legyen"

Pálfi a lemezborító-tervezés legszebb időszakában dolgozott, akkor, amikor még valóban kézműves munkának számított a vizuál megalkotása, és nem számítógépen tervezték a borítókat. Pálfi ragasztott, vágott, fotózott, kézírással írt, festett, rajzolt, sőt különböző vegyszerekkel még fémet is mart ahhoz, hogy különösen kreatív tokokat gyárthasson a zenekaroknak.

Legtöbbször rábízták az arculat kitalálását, ő azonban mielőtt belevágott volna a munkába, előbb leült a zenésszel, a megrendelővel beszélgetni. „Ki kell ugrasztani a megrendelőt a bokorból, mert általában elsőre úgysem tudja elmondani, hogy mit akar. Szóval sok jelzőt kell vele mondatni. Nem arról kérdezem, hogy milyen borítót képzel el, hanem, hogy saját magát milyennek gondolja. Milyen autókat, nőket, könyveket szeret, mert úgyis ezekből szublimál aztán az élmény a muzsikájában. Igaz, az Edda első lemezéhez kaptam egy kis instrukciót, aminek a hatására végül egy fémlapot roncsoltam szét kémiai úton. Az ötlet onnan jött, hogy 1980-ban Pataki Attila állt az Edda borítóját is fényképező Hegedűs Gyuri barátom konyhájában, és egyszer csak azt mondta: »én nem tudom, mit akarok, de kibaszott kemény legyen«. Rávágtam, hogy jó, akkor veszek egy vaslemezt a MÉH-ben. Ez lett belőle.”



A jazz sztárjai és a kemény valóság

A borító adott esetben nemcsak a zenéről mond el valamit, hanem arról a korról is, amelyben született. Interjúalanyaink szerint egy borító, túllépve konkrét funkcióján, képes egy teljes zenei szféráról is mesélni.


Kürti szerint a legigényesebb, legszebb borítók jazzelőadók albumaihoz készültek. „Általában egy zenész portréját tették a borítóra, ami érthető, hiszen a jazz eléggé szólóközpontú, a szólót meg egyetlen ember csinálja, úgyhogy egy adott arccal lehetett a lemezt eladni, és így lehetett a legegyszerűbben sztárt csinálni egy zenészből. A két nagy kiadó, a Blue Note és az Impulse is nagyon figyelt arra, hogy szuper borítókat csináljanak.”

A műfaj egy hatalmas vizuális úttörőt tudhat a magáénak. A 2006-ban elhunyt Burt Goldblatt a zenetörténet legfontosabb grafikustervezőjének számít, az ötvenes években ő forradalmasította a jazzlemezek kinézetét. A zenészeket szokatlan szemszögből mutatta a rajzain vagy fotóin, sokszor a hangszerekre fókuszált, és a hol energikus, hol inkább film noiros hangulatú képein a jazzt egy iszonyatosan menő és modern dolognak tüntette fel. Képi világa még mindig frissnek tűnik, hatása mind a mai napig érezhető.


Lemezborítók, Burt Goldblatt

Burt Goldblatt alkotása


Forradalminak számított a hatvanas évek formavilága is. A pszichedelikus zene fénykorában a borítókon az indák, az elfolyó betűk, a nonfiguratív, színes minták burjánzottak el.


„Az volt a trend, hogy minél több drogot fogyasztottak, annál több mindent engedtek meg maguknak a borítókon” – mondja Kürti.„A japánok is átvették a pszichedelikus zenéket, ugyanakkor az is érződik az ekkoriban készült borítóikon, hogy egy kicsit kimértebbek, jófiúsabbak voltak nyugati kortársaiknál. Felvették az indián ruhát, de nem csináltak annyira beteg dolgokat. Mintha csak azt mondanák: beleszívtunk, de nem tüdőztük le.”


Lemezgyüjtő, DJ, Lemzborító, lemzek, Kürti Kristóf

Lengyel, német és amerikai pszichedélia


Kürti szerint a hetvenes években újabb stílusbeli változásokról beszélhetünk, ekkor került rá a borítókra sok egyéb mellett a kemény valóság, a „realness” is. Azaz a csóróság, az utca, a szemét is megjelenik, ahogy a formátum popularizálódott, és kereskedelmileg egyre nyitottabb lett lefelé is.. „Négerek állnak az utcán a kuka mellett. Ilyen képet nem nagyon láthattunk még a hatvanas években, ehhez képest a hetvenes években elszaporodtak az ilyen fotók. Ezzel akarták eladni a lemezt a srácoknak, akik aztán tényleg egész nap az utcán voltak. Ráadásul ekkoriban lett divat a fekete gyökerek felvállalása is, ez már egy őszintébb hozzáállás volt”.


Lemezgyüjtő, DJ, Lemzborító, lemzek, Kürti Kristóf

Realness


A nadrág domborodott

A hatvanas-hetvenes évek képi világát meghatározó lemezek közül nem hagyhatjuk ki Andy Warhol munkáit sem. Warhol a popartos banánnal a világ egyik leghíresebb lemezborítójává tette a The Velvet Underground & Nico csomagolását 1967-ben, és a Rolling Stones '71-es Sticky Fingers című albumának Grammy-díjas koncepciója is Warhol nevéhez fűződik. Igaz, a férfi csípőről készült fotót már a Factory egy másik művésze, Billy Name készítette. Egy-egy eredeti darab mindkét borítóból nagyon sokat érne most, nemcsak azért, mert Warholról van szó, hanem azért is, mert az első kiadások még interaktívak is voltak: a banánnak a héját, a félreérthetetlenül domborodó nadrágnak a sliccét lehetett lehúzni.

A nyolcvanas évek a szintén szenvedélyes lemezgyűjtő Bodó Márton (Dj Bodoo) szerint azonban „színhányás volt”, össze-vissza színekkel, betűtípusok, formák kavalkádjával próbálták meg ekkor eladni az albumokat. Ugyanakkor a hetvenes-nyolcvanas években alkotott a Hipgnosis dizájnművészcsoport is (Storm Thorgerson, Aubrey Powell, Peter Christopherson), ami a progresszív, sokszor szürreális világával a korszak olyan zenekarainak arculatát határozta meg, mint a Pink Floyd, a Genesis, vagy a Led Zeppelin (itt lehet nézelődni a Hipgnosis-alkotások között).


Pink Floyd: Ummagumma


Bodó viszont a kilencvenes évek borítóit nagyra tartja, legfőképpen azért, mert ez az utolsó korszak, amikor még nem került előtérbe a digitális technika, például a photoshop. „Két borítót emelnék ki. Egyrészt az egyik legklasszikusabb darab ebből az időszakból a Super Discount francia house-válogatás. A 90-es évek volt szerintem a kortárs elektronikus zene legforróbb melegágya, és ez egy nagyon előremutató lemez, szerintem ezt az imidzs is tükrözi. A dizájn minimalista: a fekete-fehér, 45 fokban axonometrikusan megdöntött felirat mögött egy sima sárga háttér van.”


A másik jelképes borítót a Nirvana Nevermind albumához csinálták a vízben úszó babával és a csaliként belengetett pénzzel: „Emblematikus, mert a fotó még filmre készült, analóg módon, és szerintem a betűtípus is nagyon azt az évtizedet tükrözi”.



Lehet tehát a borító egy fotóba sűrített teljes évtized, vagy trendet meghatározó csomagolás, lehet díjnyertes, és lehet művészi állásfoglalás is, de valójában csak a vásárlás pillanatáig számít. Ahogy Bodó is mondja: „Jó példa erre, hogy ha New Yorkban bemész egy lemezboltba, akkor nagy valószínűséggel a kirakott 800 hanglemezből egyet sem fogsz ismerni. Ilyenkor – ahogy én is tettem – a borítókra hagyatkozol. Abba hallgatsz bele, amelyiknek tetszik a kinézete, de ha rossz a zene, akkor csak a borító miatt nem fogod megvenni.”


Hasonlóképp: míg egy borító akkor jó Pálfi szerint, ha passzol a zenéhez, addig valójában a zenének édes mindegy, hogy milyen takarása van. Vagy, ahogy Kürti megfogalmazza: „Van egy nagyon ocsmány borítóm, és mégis megdobban a szívem, mikor meglátom, csak azért, mert van a lemezen egy loop, amit nagyon szeretek. Lehet a borítót önmagában nézni, meg értelmezni, csak nem érdemes”.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!