Legszívesebben belerúgnánk, de közben szánjuk is a menekültet

Fotó: VS.hu / Hirling Bálint

-

Egy eleve frusztrált magyar társadalomra szakadt rá a menekültválság, amely minél jobban elhúzódik, annál könnyebben válthat ki drasztikus, akár pogromszerű reakciókat – mondja Síklaki István szociálpszichológus, a Corvinus Egyetem tanára. Interjú.


Egy Európa jelentős részét érintő tragédia zajlik szó szerint a szemünk láttára, akár most Röszkénél, akár korábban a Keleti pályaudvaron. Ettől függetlenül még azok is, akik együtt éreznek a menekültekkel, nyilván közben élik a maguk szokásos életét, szórakozni járnak a családjukkal, összejönnek a haverokkal egy sörre. Hogyan tudja ezt a kettősséget a tudatunk feldolgozni?

Jó kérdés, valószínűleg itt is ugyanaz a mechanizmus játszódik le sokaknál, mint amikor egy balesetnél is inkább maradunk passzív szemlélők, mint hogy aktívan belépjünk a helyzetbe: segítsen más, vannak rá elegen, miért pont én, még a végén hibázok, és akkor én kerülök bajba – a tudatalattink nagyon szépen el tudja rendezni a dolgokat. Főleg, ha látom, hogy azért sok az önkéntes, sok a rendőr, vannak hivatalok is – csinálják ők. Ez kétségtelenül egy passzív, de nem mondhatnám, hogy nem normális viselkedésmód ilyen helyzetben.

Mennyire látja szélsőségesnek a helyzetre adott reakciókat?

Mint minden feszült helyzetben, megjelenik a két szélső álláspont. Egyrészt – már bocsánat – feljön a szar a felszínre, másrészt kiderül, kik azok, akik hajlandóak segíteni. De eleve van egy kettősség a magyar társadalomban: emlékezzünk csak vissza, már a menekültválság előtt is voltak ügyek, amik felzaklattak jó pár embert. A devizahiteles-mentés visszásságai, az, hogy sokan nem kaptak valódi segítséget, vagy éppen a Quaestor-ügy beígért, de elmaradt kártalanítása. Eleve olyan helyzetben talált minket a menekültválság, amikor sokan már egyébként is komoly egzisztenciális bizonytalanságot éreztek, ilyen helyzetben pedig szeretünk xenofóbok lenni, és kivetíteni valakire a frusztrációinkat.


Eleve frusztrált állapotban szakadt rá a magyar társadalomra a menekültválság


Egyszerűen így működik a személyiség, még ha közben nagyon sokakból, amikor látják szerencsétleneket, különösen a gyerekeket, persze óhatatlanul előtör az empátia. Ez az ambivalencia szerintem a passzív állampolgároktól kezdve végighúzódik az önkénteseken és a rendőrön át egészen László Petráig: van egy berzenkedés, idegenkedés a helyzettől – erre játszott rá a kormány a menekültellenes kampánnyal –, de közben együttérzés is van, főleg a családok, gyerekek iránt. Én ezt legutóbb egy kis puli kutyával éltem át: hogy idegesít, idegesít, de még csak bele sem rúghatok, a rohadt életbe, mert olyan aranyos. Valami ilyesmi van a menekültekkel is: legszívesebben belerúgnék, mert idejön, felforgatja az életemet, de közben meg szánom is.

„Sajnálom őket, de haragszom rájuk, mert leszedték a barackomat” – ezt egy horgosi kistermelő mondta, akinek a gyümölcsösét megdézsmálták. Ez akkor a normális reakció?

Igen, ez. Csak az a baj, hogy ha a feszültség, amit ez az ambivalencia kelt, tartósan fennmarad, akkor egy idő után az összes indulatom rájuk zúdul, és akkor fogom azt követelni, hogy csináljanak már velük valamit, vigyék innen őket, bárhogy, csak gyorsan.

Ez a pont mikor jöhet el?

Ezt most ember meg nem mondja. De az biztos, hogy minél tovább tart, annál feszültebb lesz a helyzet, és annál könnyebben válthat ki drasztikus, akár pogromszerű reakciókat egy rémhír is.

A kormányzati plakátkampány mennyiben rontotta a helyzetet ön szerint?

Szerintem annyira otromba és átlátszó volt, hogy nagy tömegben nem befolyásolta az embereket se pró, se kontra. Aki tapsolt neki, az úgyis tapsol mindennek, amit a kormány mond. Egy kis provokációra jó volt, de az üzenetet magát nem sokan vették komolyan.

A pártok támogatottsága sem változott jelentősen, pedig minden párt megpróbált viszonyulni a helyzethez, és erősen kommunikálni az ügyben. Mégsem hozott, és nem is vitt szavazatokat a jelek szerint a menekültkérdés.

Szerintem ezt nem kötik pártokhoz az emberek, így a preferenciáikat sem befolyásolta. Ha valakihez, legfeljebb Orbán Viktorhoz kötik, de az ő megítélése is eléggé berögzült már ahhoz, hogy ez változtasson rajta.


Minél tovább tart a válság, annál jobban erősödhet az áldozatok hibáztatása


Az mennyire normális, hogy akár Röszkén, akár a Keletinél megjelentek a katasztrófaturisták is? Köztük sokan valóban éppen nálunk nyaraló külföldiek, akik ott fotózzák magukat a tömeg előtt.

Ez normális ilyen helyzetben. Ha egy balesetet látunk a szemközti sávban, akkor is lelassítunk, és odanézünk. Ez sokakban biztosan bizsergető érzést kelt, de evolúciós oka is van: tudnom kell, mi történt a másikkal, miért került bajba, hátha tanulok majd belőle. (Ennek hátteréről ebben a cikkünkben olvashat bővebben.)

A németeknél a jelek szerint szélsőségesebbek a reakciók: úgy tűnik, több az önkéntes, széles körű a „Refugees welcome!”, a „No one is illegal!” kampány, de jelen van a fizikai erőszak is, az utcai támadások, a menekültszállók felgyújtása. Mi befolyásolja, hogy egy társadalom hogy reagál erre a helyzetre?

Erre a német esetben szerintem az a válasz, hogy már évtizedek óta nagy számú, más kultúrájú emberrel élnek együtt, volt ideje kifejlődni mindkét magatartásformának. Nálunk ilyen tapasztalatok nem voltak. Másrészt a volt keletnémet tartományokban hagyományosan jóval erősebb a táptalaja a fasiszta mentalitásnak, mint nálunk. Most is azt látjuk, hogy azokon a helyeken tényleg komoly atrocitások vannak, nálunk pedig odamegy egy tucat Hatvannégy vármegyés a Keletibe, ami szerencsére összességében egy vicc.

Szélsőségesen kettészakadt a magyar társadalom a menekültválság megítélésében?

Csak a szélsőségek. A nagy többségben maradt ez a passzív kettősség, amiről beszéltem.


Nem szakadt szét extrém módon a magyar társadalom menekültügyben


Attól a menekülttől milyen reakciókra számíthatunk, aki élete kockáztatásával gyalogol ide 2500 kilométert, és most úgy érzi, az utolsó pillanatban lecsapják a sorompót az orra előtt?

Hazudnék, ha azt mondanám, bele tudom élni magam a helyzetükbe. Pszichológusként csak spekulációim vannak. Amikor elszánták magukat erre az útra, biztosan már egy „minden mindegy” állapotba kerültek, és nem azért jöttek így, mert egyszerűen csak jobban akarnak élni. Gondoljunk csak bele: mi itt, az EU-ban is tudjuk, hogy a német, osztrák fizetések mennyivel jobbak a miénknél, mi legálisan, minden kockázat nélkül mehetnénk, mégis a legtöbben maradnak, még ha panaszkodnak is, hogy milyen rosszul élnek. Ki gyalogolna közülük 2500 kilométert a gyerekével? Szerintem amíg oda nem érnek, ahová szeretnének, és azt nem mondhatják, hogy „ezt megúsztuk”, addig próbálkozni fognak, mindegy, milyen akadályokkal kerülnek szembe.

Van az a vélekedés is, hogy ha most esetleg idejönnek, és nem engedjük őket tovább oda, ahová letelepedni szeretnének – akár az EU által előterjesztett kvótarendszer alapján –, akkor majd jól megutálják a Nyugatot, és beállnak terroristának. Ez mennyire valós veszély ön szerint?

Azok, akik ideértek, és befogadják őket valamilyen formában, szerintem kis túlzással örülnek, hogy luk van a fenekükön, és kapnak munkát. Az első generáció minden bevándorlás esetében beilleszkedni akar, nem hiszem, hogy közülük sokan terroristává válnának csak azért, mert valami végül nem teljesen úgy történt, ahogy szerették volna.

Mi a helyzet a gyerekekkel? Egy kisgyerek, aki ezt végigélte, aki napokat töltött a Keleti aluljárójában, hogy fogja feldolgozni az átélteket?

Vegyük figyelembe, hogy minden bizonnyal már messze nem konszolidált körülmények közül indulnak el a családdal. Vagyis a gyerek is veszélyt érez otthon, tudja, hogy onnan menekülni kell. Ehhez képest, ha viszonylag rendben átérnek ide, akkor az egy gyerek számára inkább egy kaland. Persze csak akkor, ha a szüleivel marad, és nem éri őt vagy a szülőt direkt atrocitás, például hogy véresre verik az apját a szeme láttára. Ebben az esetben nem marad tartós lelki következménye egy ilyen útnak, ha egyszer rendezett körülmények közé kerül.

Még a kormányban is durva jelenetekre számítanak a határon annak lezárása után. Ha tényleg azt látjuk majd a tévében, hogy a magyar rendőrség, katonaság nőket, gyerekeket vízágyúzik, oszlat könnygázzal, az mennyiben fordíthat a hazai közhangulaton?

Ezt is nehéz kiszámítani, de szerintem tovább polarizálná a véleményeket. Aki eddig inkább szimpatizált a menekültekkel, annak nyilván sok lesz, amit lát, aki viszont eddig is őket hibáztatta, az azt mondja, a katonáink és rendőreink miattatok kerültek ilyen helyzetbe. Mert különben saját magát is szembesítenie kellene azzal, hogy nem jó dolog az, amit a saját hatóságaink csinálnak.