Közös fotóval üzent az édesanyja: nem hiszi, hogy nagyapa bántalmazta

-

Júlia 33 éves családanya, kislány korában nagyapja fürdés közben folyamatosan leskelődött utána, egyszer meg is erőszakolta a kislányt.


Milyen szexuális abúzus ért téged gyerekkorodban?

Gyermekkoromban sok időt töltöttem a nagyszülőknél, mert a szüleim sokat dolgoztak. Szinte ők neveltek, iskola után mindig hozzájuk mentem tanulni. Szerettem velük lenni, és egészen felnőttkoromig nem emlékeztem arra, hogy mi történt a délutáni tanulások alatt. Ugyanis nem csak tanultunk a nagypapámmal, hanem mindenféle furcsa emlék is kezdett bevillanni az elmúlt 5 évben. Először fürdőszobai jelenetek ugrottak be, hogy én ott tusoltam, ő ott volt a fürdőszobában, és engem nézett. Aztán ahogy az önismereti feldolgozásban haladtam előre, jöttek vissza a további emlékek. Most már biztosan tudom, hogy 8 és 11 éves korom között többször molesztált, egyszer pedig megerőszakolt engem mondta Júlia az Abcúgnak.

Mi volt az, ami előhozta ezeket az emlékeket?

22 évesen életmódváltásba kezdtem: leraktam a különböző szereket, és különböző önismereti csoportokba kezdtem járni. Ezeken a csoportfoglalkozásokon pedig valahogy mindig ebbe a szexuális abúzusos történetbe akadtam bele. Egyszerűen vissza-visszajöttek emlékképek.

Ekkor még élt a nagypapád?

Nem.

Tehát akkor nincs meg a lehetőség…

Konfrontálódni? Sajnos nincs. Pedig megtenném, nagyon szívesen megtenném.

Mikor és kinek beszéltél először arról, hogy téged gyerekkorodban szexuálisan bántalmaztak?

Amikor kiderült, a csoportban beszéltünk erről többször. Aztán meg megosztottam a férjemmel. Ahogy egyre több részlet jutott az eszembe, fokozatosan tágult azoknak az embereknek a köre, akik előtt felvállaltam. Jó, hogy vannak olyan barátaim, akiknek tudok erről beszélni.

Mi változott azután, hogy rájöttél, mi történt veled gyerekkorodban? Hogy írnád le a különbséget a felismerés előtti és utáni életed között?

Ez az egész önismereti munka azért kezdődött, mert meg akartam érteni, hogy miért volt ilyen zaklatott a kamaszkorom, miért voltak dühkitöréseim, miért fordultam az alkoholhoz, miért vagyok ennyire szorongós. Meg akartam tudni, mitől menekültem ennyire. Mostanra érzem, hogy összeállt a puzzle, megvan az egyik legfontosabb kulcs a viselkedésem megértéséhez. Tudom például, hogy miért irtózok az olyan helyzetektől, amiben kiszolgáltatottnak érzem magam. Nagyon erősen jelentkezik ez a szorongás egészségügyi ellátás során. Amikor anya lettem, és a gyerekekkel orvoshoz kellett mennem, vizsgálat miatt át kellett adnom őket egy idegen kezébe, az például egy ilyen helyzet volt. A várandósság hozott még fel emlékeket, mert az tényleg egy más állapot: a tudatalatti ilyenkor sok mindent átenged, segít a feldolgozásban.

Hogy reagált a családod, amikor szembesítetted őket azzal, hogy mit tett veled a nagyapád kislánykorodban?

Először meg is lepődtem, hogy anyukám milyen jól fogadja. Sosem voltunk kifejezetten szoros kapcsolatban, ennek ellenére nem kérdőjelezte meg az én feltételezésemet, kifejezte a sajnálatát. Pedig nehezítette a helyzetét, hogy az ő édesapjáról beszélünk. Aztán a következő 2 év alatt fokozatosan átfordult a hozzáállása tagadásba. Ezt több gesztussal is kifejezte: a szülői házban például két fényképet rakott ki egymás mellé: egyet rólam, egyet a nagyapámról. Ez egy üzenet volt nekem, hogy nem fogadja el, amit állítok. Akkor meg is szakítottam vele a kapcsolatot, mert ez az a pont, amikor már nincs miről beszélni. Nem ülhetek a szüleimmel a gőzölgő húsleves fölött úgy, hogy nem hisznek nekem egy ilyen horderejű kérdésben.

És édesapád?

Édesapámnak sokáig nem mondtam el, de amikor igen, akkor tőle is csak a tagadást kaptam, és még engem hibáztatott azért, hogy tönkreteszem a családi békét.

Meddig éltél végül is nagyapád közelében?

18 éves koromig, de a vége felé már nem jártam annyit hozzájuk. Aztán meghaltak. 21 éves voltam, amikor a nagypapám meghalt, 22 évesen jött az életmódváltás, amiről beszéltem, aztán a szülői házból is elköltöztem 25 évesen. Ahogy nőtt a távolság, úgy kezdte egyre inkább megengedni a tudatom, hogy emlékezzek a történtekre.

Ha lett volna lehetőséged, felelősségre vonattad volna a nagyapádat?

A mai fejemmel nem félnék az ő felelősségre vonásától. Nem okozna nekem leküzdhetetlen érzéseket. Feljelenteném, odaállnék tanúskodni. Talán csak egy dolog akadályozhatna meg ebben: hogy az igazságszolgáltatási rendszer nem alkalmas arra, hogy a biztonságérzetemet az egész folyamat során garantálja. Nem hiszem, hogy lenne normális kihallgatásom, és olyan közegben tudnám a történetemet elmondani, hogy az ne traumatizáljon újra. Szerintem végig tudnék csinálni egy pert, de a hatalmi helyzetekben feszülten érzem magam.

Hol tartasz most a traumád feldolgozásában?

Most ott tartok, hogy túl vagyok az emlékek begyűjtésén, és megvan a biztonsági háló, ami megtart: a férjem, a barátaim és egy megbízható terapeuta, akikkel beszélhetek erről. Van bennem vágy arra, hogy másokkal is megosszam az emlékeimet – önsegítő csoportban, egyéni terápiában. Közben zajlik egy fejlődési folyamat is, amit magamnak úgy fogalmazok meg, hogy áldozatból túlélő, túlélőből pedig élő leszek a végén. Most a túlélő üzemmódban vagyok, de az a célom, hogy az életet megélni is tudjam, nem csak túlélni.

Lehet ebben valaha kész állapotot elérni?

Azért nincs kész állapot, mert az életben történnek veled olyan dolgok, amik előhozzák a régi traumákat. A gyerekszülés is ilyen volt, mert az egy kontrollálhatatlan folyamat. Beláthatatlan, hogy milyen lesz a lefolyása, hogy fogom magam érezni közben. Ez eleve ijesztő. A magyar egészségügyben ráadásul olyan hatalmi struktúra érvényesül, ami még azokat a nőket is traumatizálhatja, akik korábban nem voltak abúzus áldozatai – hát még a bántalmazottakat. Egy istennő születhetne a szülés alatt, de ha minden oldalról meglopják, akkor áldozatként fog kijönni belőle a nő. Én ezért is szültem a második gyerekemet már otthon, bábákkal.

Úgy tudom, a munkád mellett a szabadidődben önsegítő csoportot szervezel gyermekkori szexuális abúzus áldozatainak, sorstársaidnak. Mi is egy hasonló eseményen találkoztunk. Miért tartod fontosnak, hogy szervezz ilyen csoportokat vagy interjút adj?

Ez a feldolgozás folyamata. Egyrészről, bizonyos idő után már van bennem vágy, hogy másokkal is megosszam a történetemet, amivel ráadásul lehet, hogy valamelyik sorstársamnál éppen elindítom a feldolgozási folyamatot. Másrészről, szeretném, hogy minél többen tudjanak, halljanak arról, hogy igenis létező probléma a gyermekkori szexuális abúzus, mert még mindig iszonyat nagy társadalmi tabu, nem beszélnek róla, sőt, gyakori a kollektív tagadás – lásd egy csomó közelmúltbeli, nyilvánosságra került ügy esetében.