Komp-ország térképésze: Spiró György új esszékötete

Fotó: MTI / Kallos Bea

-

Hetvenedik születésnapja alkalmából maga Spiró György rendezte kötetté 1979 és 2016 között írt esszéit. Elmondjuk, miért rendkívül fontos ma annak az írónak a szellemi tartása, aki örök ellenzékiként a kívülállókat szolgálta és a keleti-európai identitást mutatta fel és akkor is, amikor mindenki a Nyugat felé fordult.


A 70 éves kiváló írót hadd köszöntsem legkedvesebb magyar szerzője, első regénye főhőse, Ady Endre soraival:


Komp-ország, Komp-ország, Komp-ország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.

Unásig idézett szöveg, de Spirón kívül alig akad kortárs szerzőnk, aki úgy istenigazából komolyan vette volna.

Ennek első oka roppant prózai: Spirón kívül szinte egyetlen mai magyar író/irodalmár sem olvas oroszul, szerbül, horvátul, lengyelül és még egyéb egzotikus nyelveken, így nem képes erős szellemi injekciókkal ellensúlyozni az egészségtelenül egyoldalú nyugati hatást. Ez a befolyás némileg francia, minimálisan angol, de legkivált német/osztrák volt már Kazinczy korában is, aki még a Hamletet is a német kiadás alapján fordította. És nem túlzás azt állítani, hogy a 1980-90-es években az osztrák Thomas Bernhard számított a legjelentősebb és legnépszerűbb kortárs magyar szerzőnek. Spiró ebben a gyülekezetben még a ministráns szerepében sem lépett fel.


Ady Endre


Bonyolítja a helyzetet, hogy Ady az akkori, azaz 1905-ös aktuális politikai konstellációnak megfelelően, a Kelet felé kacsingatást egyértelműen valami „betűiszonyos” barbárságnak, szellemi kannibalizmusnak érzékelte, és azonosította a „tatár" Ázsiával:


Tehát újból Európa ellen mentek, lovas magyarok? Az Időre röhögtök, miért legyen másként, mint Szvatopluk után: szent Ázsia nevében törtetni fogtok előre.

Ez érthető volt, hiszen Ady és a már nevében is hitvallást hirdető Nyugat folyóirat éppen azon munkálkodott, hogy megteremtse a modern, felvilágosodott, európai kultúrát, melyről, Ady szerint, azt hazudták, hogy már a miénk:


Ideálisták és gonosztevők összeálltak, álság levegő-köveiből várakat csináltak, teleujjongták a világot, hogy a Kárpátok alatt kiépült Európa.

Ez ábrándnak bizonyult, noha valami kétségkívül megkezdődött ekkoriban. De a reakció nem késett. És Ady úgy érzi, tragédia, hogy most „Komp-ország megindult dühösen Kelet felé újra: egy kis sarka leszakadt a kompnak, ott maradt a nyugati partok táján vagy tízezer emberrel, mi lesz ezekkel? Aranyas felét nem bánjuk, aranyuk partra veti őket valahol Nyugaton, nem kénytelenek érezni, hogy nincs hova menni. Hogy elnyeli őket a magyar társaság, a valóság.”

Ady és társai ennek a tízezer embernek próbáltak teremteni új magyar szellemi világot.

Spiró már más korszak gyermeke. Számára éppen az jelentette a primitívséget már a Kádár-rendszerben és annak bukása után is, hogy kultúránk vészesen egyoldalú, és azt hazudta és hazudja magának, hogy semmi köze Kelethez; a Nyugat része és talán csakis a Nyugat része. Megvolt ennek a politikai mellékjelentése is, hiszen a létező szocializmusban a nyugati demokrácia szállította az ellensúlyt a keleti „népi demokráciákhoz". Ám a nyugati szellem imádata természetesen a provincializmus meghaladását célozta, noha maga sem volt egyéb, mint fordított provincializmus. Hiszen ezzel a magyar kultúra továbbra is bezárkózott az önmaga által önmagának alkotott Felhőkakukkvárába, mit sem tudva a monarchiabeli történelmi-szellemi rokonairól;1945 után pedig úgyszólván a sorstársairól, a csehekről, szlovákokról, lengyelekről, szerbekről, horvátokról, és így tovább. És aztán csodálkozott, hogy a Nyugat valahogy mégsem képes felfedezni, és főként megbecsülni az úgymond européer magyar értékeket.



A révkalauz

Spiró, amikor komolyan veszi Ady metaforáját, erényt kíván csiholni a szükségből: ha szinte sorszerű tény, hogy a komp ide-oda utazik, akkor nézzük meg, mit profitálhatunk ebből az adottságból.

Nézzük meg, mit tanulhatunk a Kelet kultúrájából, ami ebben a korszakban már persze az úgynevezett baráti szocialista országok világát is jelentette. Vagyis elég gyanús terméknek tűnt a Nyugat nevében ellenállók szemében. De Spiró a Nyugatot talán még nagyobb gyanakvással szemlélte. És úgy sejtette, akkor járunk jól, ha elfogadjuk a jó vagy rossz sorsot, vagyis ama fátumot, hogy mi, magyarok leginkább kelet-európaiak vagyunk. Spiró művészként magát is annak tartja, ha nem tévedek. És ezt írja a közép-kelet-európai drámáról szóló könyve első mondataiban: „Ebben a könyvben azokról a drámákról lesz szó, amelyek a felvilágosodás és az első világháború között íródtak lengyelül, csehül, szlovákul, magyarul, románul, szerbül, horvátul, szlovénül és bolgárul. Valószínű, hogy e drámákhoz hasonló műveket a balti nyelveken, ukránul, beloruszul, esetleg törökül és görögül is írtak, nyelvtudásom korlátai miatt azonban ezekkel nem foglalkozhattam.”

Mint Széchenyi, Spiró is az önismeret hiányát tekinti leghatalmasabb gyarlóságunknak. Ez béklyóz és eltakar. És meggátol abban, hogy mások szenvedéseiben, mások, azaz szomszédaink alávetettségében is felismerjük önmagunkat.

Ebben rokonlélekre talált a nagy horvát író, az Adyról 1919-ben nekrológot író Miroslav Krleža személyében, aki állítólag ezt mondta:


Jegyezzétek meg! Ha nem tudtok magyarul, nem is vagytok igazi horvát értelmiségiek.

Láttuk, hogy esszéiben Spiró mindenekelőtt közvetítő, a két kultúra közti révkalauz szerepét tölti be. Egyben felfedező is, aki szinte gyermeki örömmel osztja meg olvasóival a nagy élményt: „találtam egy könyvet, olvassátok el ti is!”

Legkivált a Tadeusz Borowski életéről és művészetéről szóló két esszé ilyen jellegű; nem vitás, hogy Spiró úttörőként hozta be a magyar irodalmi tudatba Borowskit, az úgynevezett holokauszt-irodalom talán legnagyobb íróját. (Ám ez a találkozás csak addig tartott, míg hatott a novellák alapján készült Wajda-film, a Tájkép csata után. Mostanra sajnos Borowski megint az elsüllyedt szerzők egyike lett a magyar irodalmi tudatban. Vagy legfeljebb Kertész Imre előfutára, ami talán még többet árt – mindkét írónak.)


Spiró György, Válogatott esszék, Tadeusz Borowski

Balra Tadeusz Borowski


És Spiró propagálta nagy erővel a minden ízében meghökkentő, későromantikus lengyel drámaírót, Wyspiańskit is, akivel még csak olyan részleges sikert sem aratott, mint Borowskival. Ráadásul egy másik Wajda-film, a Wyspiański drámáját feldolgozó Menyegző nálunk alaposan megbukott. Nem kérdés persze, hogy Wyspiański műveit (és Krleza drámáit) elemezve Spiró kicsit hazabeszélt: „Az eltűnt nagyságot hozza vissza Wyspiański a színpadra, visszahozza a történelem hatalmas dinamizmusát, óriási, szimbolikus képekben fogalmaz, hatalmas szenvedélyeket szít fel – s teszi ezt paradox módon, a drámából minden hajdani drámaiságot kiiktatva.”


Spiró György, Válogatott esszék, Stanislav Wyspianski

Stanisław Wyspiański


Ráadásul szerinte Wyspiański elveti az úgynevezett egyénítést, a testre szabott pszichológiát: „az első és máig legnagyobb mestere a tudatalatti és a kollektív tudatalatti drámai ábrázolásának”. És mindezt a végletekig stilizált módon, a 20. század elejére már levitézlettnek számító verses, olykor egyenesen csengő-bongó rímekkel dúsított formában. De hát éppen ezek a jellemzői Spiró ifjúkori drámai kísérleteinek, melyeket A békecsászár című 1982-es kötete tartalmaz. Ugyanakkor ez a részleges önigazolás nem bántó, elvégre itt esszékről van szó, nem irodalomtörténeti értekezésekről.

Ahogy Samuel Johnson írta nagyjából 250 éve az esszéről: „az elme kötetlen nekilendülése; szabálytalan, kiérleletlen írásmű; nem szabályos és rendezett alkotás”.


Ellenzéki kánonalkotás

Spiró mindig ellenzéki, mindig a fősodorral szembe helyezi el magát és kedvelt szerzőit. Felfedezései oppozíciós jellegűek, nem feltétlenül politikai értelemben. Bár ha valaki szellemileg áll kívül, és onnan ostorozza a befutott nagyságokat, vagyis az aktuális kritika vagy irodalomtörténet kegyeltjeit, az óhatatlanul is politizál, hiszen a politika által is szentesített kánont támadja, vagy legalábbis bomlasztja azt. A kritika rendet rak, ám az esszé inkább azt teszi, amit a Spiró által rühellt Th. W. Adorno írt a komoly művészetről: „káoszt visz a rendbe”.

Így aztán Spiró felfedezettjei többnyire kívülállók, vagy olyanok, akik minden nagyszerűségük ellenére sem kapták meg a méltó elismerést, vagyis megzavarják a rendet, bár termékeny módon. Utóbbiak közé tartozott Kertész Imre is, akiről híres, felfedező esszét írt Spiró 1983-ban (de ez nem került be a válogatásba). A sokat idézett cikket az alábbi mondatok zárták:


Egyébként a Sorstalanság visszhangtalansága lényegében a sikere. Egy annyira zárt, foggal-körömmel az előítéleteibe kapaszkodó irodalomban, mint a magyar, a siker csak a mű másodlagossága mellett beszélt volna. Nincs ez persze másként a nyugat-európai irodalmakban sem, érthető, hogy ott se kell senkinek. (Borowski se tartozik a kultúrköztudatba külföldön.)

Íme, Spiró esszéinek további küldetése: feltárni és közvetíteni a sikertelenek vagy nem eléggé megbecsültek művészetének unikális nagyságát. Kortársait, még a sikereseket is, ilyen fénytörésben láttatja.

Kardos G. György, a kötet egyik főhőse, félreismert nagy író ebben az ábrázolásban. „Sokan ismerték, majdnem ugyanannyian szerették – és mélyen gyászolom mindazokat, akik nem ismerték, és akik már nem ismerhetik meg. Nagy író volt és nagy ember. Sokan a szeretetre méltó, vicceket gyártó és mindenre vicceket idéző pesti linket, a pletykás kisembert, a jó italok, a cigaretta, a szép nők szerelmesét kedvelték benne – maga Kardos is ebbe a szerepbe menekült a saját nagysága elől szemérmességében és riadalmában.”


Kardos G. György


Fejes Endréről aligha állítható a sikertelenség, de persze őt is félreértették, legalábbis Spiró portréjában: „Megpróbálták beleszuszakolni a ‘hivatalos’ irodalomba, megpróbáltak bolsevikot csinálni belőle, hogy ne kelljen a művészetével szembenézniük. A Rozsdatemető megérdemelt itthoni és külföldi olvasói sikere a hazai kritikában kinyírta a szerzőt. Magányosan, klikkeken kívül alkotva eredeti, nagy művet hozott létre anélkül, hogy az irodalomtörténet-írás és a kritika akkori és későbbi moguljaihoz törleszkedett volna, bűnhődnie kellett tehát. Immár három ifjabb nemzedék kritikusai tesznek úgy, mintha a Rozsdatemető nem létezne, s közülük a tekintélyesebbek valószínűleg már őszintén nem olvasták.”


Vágy a szellemi közösségre

Spiró színházi ember, és ebből eredően csillapíthatatlanul valamiféle közösségre vágyik. Erről beszélnek a színházi esszék, a Major Tamásról, Gobbiról, Molnár Gál Péterről megfestett arcképek. És mivel e közösség, elsősorban szellemi értelemben, már ritkán vagy egyáltalán nem teremthető meg, legfeljebb a szabadság kis köreiben, ezért esszéiben próbálja azt létrehozni. Haza a magasban? Nem, inkább nagyon is a földön. A színházi öltözőkben, próbatermekben egyebek mellett. A közösség vágya szeretetvágy is.


Úgy vagyok vele, gondolom, teljesen normális módon, hogy akiket nagyon szeretek, azokat igyekszem összeterelni, szeressék meg egymást.

Ez az érzület táplálja Spiró felfedezéseit, és ez áll túlzásai, nagyot mondásai mögött is. Ezért dohog, sőt fortyog Fejes, Kardos G., Borowski, Kertész, Juhász Ferenc, Hamvas Béla és a többiek érdekében. Spiró spirituális hazafi, patrióta ismeretterjesztő, aki azt szeretné, ha a nemzet a folyamatos önismeret és tanulás révén magára találna a kultúra közösségében. Ha iskolázottan szerezné meg a maga kultúráját. De ezek patetikus szavak. Spiró sokkal egyszerűbben sugallja ezt egykori tanáráról szóló emlékezésében. A könyv Borowskival indul, és Bada tanár portréjával zárul.


Féner Tamás mesélte, hogy 1956. november 6-án Bada tanár úr felhívta telefonon.

– Semmi okát nem látom – mondta –, hogy ne tartsam meg az óráimat. Szóljon a többieknek, hogy holnaptól járjanak be. Másnap Bada tanár úr harmadikos osztálya bent volt a Madách Gimnáziumban, a körúttól néhány lépésre, közel a Nemzeti Színházhoz, ahol még javában lőttek. Közlekedés nem volt, a villamossínek és a kockakövek felszedve. December végéig ez volt az egyetlen osztály, amelyik azon a környéken naponta iskolába járt.

Semmi okát nem látom, hogy ne tiszteljem Bada tanár úr félszáraz pátoszát.


Spiró György: Válogatott esszék. 1979-2016. Magvető kiadó, 2016, 375 oldal, 3490 Ft


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!