Kollár-Klemencz László: Imádtam a lószar szagát is

Fotó: VS.hu / Mudra László

-

Kollár-Klemencz László most ötvenéves, ennek apropóján meglátogattuk dömörkapui tanyáján. Lételeme a közép-európai bambulás, a fúrásnál is jobban szeret magáról a fúrásról képzelegni, és volt tíz éve, amikor a barkácsáruház volt a mindene. De mesélt a következő szólólemezéről, az új Kistehén-lemezről, a kilencvenes évek Amerikájáról és arról az űrről, amit a magyar popkultúra kelt benne.


Van hat lovad, egy szamarad, legalább négy kecskéd, libáid és kutyáid, a tanyád pedig még épülőfélben. Hogy fér össze a gazdálkodó Kollár-Klemencz László élete a frontember Kollár-Klemencz László életével?

Úgy, hogy nálunk nincs nyaralás, nincs szabadság, nincs hétvége se, mert minden nap hétvége, meg minden nap hétköznap is. Tulajdonképpen nagyon jól megfér egymás mellett a kettő, a zene és a gazdálkodás, nem is tudnám már az egyiket a másik nélkül csinálni. Mindig is idegenkedtem attól, hogy egy dologgal foglalkozzam, hogy kimondjam: akkor én ez és ez vagyok. Picit ugyan többet dolgozom most, nincs mese, be kell vállalni, hogy reggel hétkor a nagy hidegben, ónos esőben is megeteted a lovakat, de ez összességében nagyon sokat ad nekem.

Mióta vagy ennyire elkötelezett a tanyasi élet iránt?

Vidéken nőttem fel, 16 éves koromig autószerelő akartam lenni, utána pedig agronómus, és igazából mindig is úgy képzeltem az életemet, hogy vidéken fogok élni. Imádtam gyerekként is a lovakat, sokszor én hajthattam a kocsit, és imádtam a lószarszagot is. A szüleim első generációs pestiek, ki is voltam eleinte akadva, amikor felköltöztünk a fővárosba. Fiatalon Pest nekem csak az iskolát jelentette, úgyhogy alig vártam a vidéken töltött nyarakat, mert akkor kezdődött számomra az élet, a gyerekkor, ami aztán szeptemberben mindig véget ért. Azóta megszerettem ugyan Budapestet, de pár éve lehetőségem lett kiköltözni a városból.



Ez a korral is jár, nem? Azt látom magam körül, hogy egy bizonyos életkor fölött sokan váltanak belvárosról vidékre.

Inkább azt gondolom, hogy a barkácsolás, az építkezés iránti vágy jár a korral. Szerintem minden férfiből előjön egy idő után az építő kód. Van ennek egy szép latin neve, de nem jut eszembe. Ez abban a pillanatban válik nyilvánvalóvá számodra, amikor a gimnázium után tíz-húsz évvel összefutsz az OBI-ban egy volt fiú osztálytársaddal, aki nézegeti a fúrókat, és el van tőlük szállva. Nekem is volt egy jó tízéves periódusom, amikor az OBI volt nekem a minden, úgy mentem oda, mintha legalábbis templomba jártam volna. Pedig abszolút nem vagyok egy ezermester. Sőt, egy idő után iszonyúan feldühítenek a tárgyak, mert sokszor inkább elképzelni szeretem, ahogy fúrok, jó rágondolni az alkotási folyamatra. De amikor egész nap fúrsz, és már a századik lukat csinálod, az azért annyira nem izgalmas. Persze, van egy furcsa, hosszú távú flow-ja ennek; hogy ma leraksz ennyi és ennyi téglát, aztán holnap hozzáépítesz, és ebből egyszer tényleg lesz egy ház vagy egy tyúkól. Ezt a flow-t munka közben nehéz elkapni, de ha ráérzel, akkor gyönyörű. Erre olyan harminc fölött kezdtem ráeszmélni.

A tavaly megjelent novellásköteted főhőse Toszka, aki tulajdonképpen az alteregód, ő is vidéken él. Rögtön a könyv elején van egy történet, amelyben Toszka lemegy Szigligetre, és megpróbál nomád körülmények között, „szerényen élni”, de végül egyáltalán nem jön össze neki. Ezzel egy kicsit a városi életből való saját kivonulásodon is ironizálsz?

Az alaphelyzet velem is megtörtént, egyszer azt gondoltam, hogy jó lenne most már valahogy kikapcsolni és elhallgatni, és lehúztam én is Szigligetre, azt viszont egyáltalán nem nevezném szerénynek, ahogy most élek, hiszen például rengeteg munkát testálok önmagamra.

Toszka vágyott szerénysége másfajta volt. Vannak dolgok, amik szimpatikusak számomra, ugyanakkor nehezen elérhetők. Nagyon szimpatikus például a nővérek szegénységfogadalma. Hogy ebben a világban, ahol alapvetően semmilyen rendszer nem támogatja azt a gondolatot, hogy te szegény akarj lenni, szegénységet fogadnak. Manapság minden ezzel szembemegy, és szinte rákényszerítenek, hogy ne legyél szegény, mert kell az adód, és szükség van a vásárlóerődre. Azt hiszem, ezt értettem szerénység alatt a könyvben, de be kell látnom, hogy ez a puritán gondolat hiába vonzó, nagyon nehéz megvalósítani. A gyerekeimre például nem erőltethetek puritán életet, mert az önzőség lenne a részemről. Törekszem a puritánságra, például nem használunk gázt, geotermikus energiával fűtünk, de azért, mondjuk, a lányom angolnyelv-vizsgáját valamiből mégiscsak be kell fizetni.



Fogsz még írni könyvet?

Tervezem, igen. Ha rajtam múlik, akkor megint valami novellás könyv lesz, mert az életembe ezeket a másfél-kétórás intenzív periódusokat tudom a legjobban beilleszteni, ami alatt megszülethet egy novella. Valószínűleg viszem tovább a főhőst is, gyűrök még egy kicsit Toszkán.

Elég sok mindent csinálsz egyszerre. A könyv és a Kistehén mellett több szólólemezt is készítettél, tagja vagy a Budapest Bárnak, a Rájátszásban költőkkel együtt zenélsz, verseket zenésítesz meg. Mi a következő projekt?

Május 17-én bemutatjuk a Müpában az új szólóanyagomat Rengeteg címmel. Ezúttal nem Erdős Virág verseinek feldolgozásai lesznek az albumon, hanem kizárólag saját szerzemények.

Ez már a harmadik ilyen projekted. Miben nyújt mást vagy többet egy szólóalbum elkészítése a kistehenes munkákhoz képest?

Az első szólóalbumom 2008-ban az Egy ember a fán volt, de eredetileg nem annak szántam. Csak éppen télen készítettem, és kizárólag olyan dalok kerültek rá, amelyek nagyon személyeseket lettek, nem is nagyon lehetett azokat előadni egy Kistehén-koncerten. Egy Kistehén-koncerten teljesen másfajta katarzis történik, másfelé húzzuk a közönséget. Kifelé szólnak a számok, hangosak, erősek, dinamikusak, robbanás történik a koncerten, amire szükségem van, de nem csak erre. Kell valami, amit személyesebben is elő lehet adni, aminél jobban kell, hogy figyeljenek az emberek, ahol minden pici rezdülést érezni lehet. Ezt a Kistehén-koncerteken nem találom meg, mert ott mennek az egók, mindenki tolja előre magát a színpadon. Egy szólóalbum estjén viszont mindenki szerény, és valahol egészen belülről nyílnak meg a dolgok és finomságok. A Rengeteg alá ráadásul gyakorlatilag összeállt egy cigány kamarazenekar is, egy bőgős, egy brácsás és egy csellós. A Budapest Bárnál nagyon megszerettem a cigány zenészekkel való munkát, mert ők úgy szocializálódtak, hogy a szólistát emelik ki és párnázzák körül. Akkora élmény egy szólistának így zenélni! A Rengetegben rajtuk kívül még én zenélek, a Kistehénből átjött egy zongora, és némely dalban kiegészül a csapat Bujdosó Jánossal.



Akkor a Kistehén most takarékon van?

Egyáltalán nem, szeptemberben valószínűleg jön a következő Kistehén-lemez is. Most először fordul velem elő, hogy totál együtt írjuk a többiekkel az összes dalt. Eddig általában én írtam a zenét itthon, most viszont együtt ülünk le, esetleg hoz valaki otthonról egy kis alapot, de tényleg csak egy szösszenetet. Ebben a felállásban már hatodik éve vagyunk együtt, érezzük egymást, így most már csak az a kérdés, hogy ebből a kicsi szösszenetből mi újat tudunk együtt kihozni.

Március 18-án születésnapi Kistehén-koncert lesz a hajón, és abból a szempontból eléggé különleges lesz, hogy néhány szám erejéig felelevenítitek a korábbi zenekaraidat, a Boannt és az Andersent is. Milyen érzés ezeket újra elővenni?

Eredetileg csak egy szimpla Kistehén-est lett volna ez, de rájöttem, hogy az annyira nem izgat, hogy minden harmadik szám után elmondjam: 50 éves vagyok. Ezért megbeszéltük a többiekkel, hogy ha minden régi tag benne van, akkor összehozzuk azokat a nagyobb formációkat, amikben zenéltem. Szerencsére nagyon könnyű volt az embereket összeszedni, valahol szerintem már mindenki várta, hogy egyszer csak legyen egy revival.



A Boann előtt is volt egyébként egy jazz-zenekarom a József Attila Gimnázium néhány őrült tanítványával, köztük Péterfy Gergővel, aki most ugyan ír, de akkor még gitározott, viszont nem nagyon koncerteztünk. A Boann volt az első, amely zeneileg nagyon meghatározó az életemben, mert egy kísérletező, progresszív dolog volt, noha nem adtunk ki soha lemezt. Ekkor költöztek Budapestre az amerikaiak, Davidék (David Bornstein), akik a Gasoline nevű bandát alkották. A Boannal együtt léptünk fel velük az Almássy téren, és annyira megtetszettünk egymásnak Daviddel, hogy kitaláltuk, csinálunk egy közös zenekart. Igazából a Boann végét az Andersen születése jelentette.

Mi az, ami ennyire megfogott az új társaságban?

Belecsöppentem David által egy erősen függő amerikai popkultúrába. Az amerikaiak olyanok voltak, akik nagyon szerették a saját kultúrájuk részleteit. Istenként tisztelték Kerouacot, Bukowskit és Burroughst, gyakorlatilag mindennap olvastak tőlük valamit, folyamatos hátteret biztosítottak nekik ezek az írók a hétköznapokban. Egy San Franciscó-i képzőművészeti egyetemről jöttek azért, hogy itt leszokjanak, mert a kinti életükben eléggé jelen volt a heroin, tulajdonképpen a kábítószer annak a kultúrának az alapját képezte, amelyet képviseltek.



Úgy tudom, hogy meghatározóak voltak számodra azok az élmények, amelyeket az Andersen amerikai turnéján szereztél. Mi maradt meg a kilencvenes évek Kaliforniájából?

Sok mindent ott láttam először. Például azt, hogy Amerikában egy jó könyvkiadó – ugyanúgy, mint egy jó lemezkiadó – kultikus dolog. Ma itthon ezzel szemben a zenekiadásban semmi ilyesmi nincs, a könyvkiadásban talán még valami. Kint az egész rock-, popkultúrának komoly gyökerei vannak, és ezt jó volt megtapasztalni akkor, amikor itthon éppen semmi kézzel fogható értéke nem volt a bakelitlemeznek. Ezzel szemben San Franciscóban délelőttönként deszkával szépen elgurulnak a fejek a lemezboltba, és kávézgatva, lejőve kicsit az éjszakáról, simán el tudnak tölteni egy ilyen helyen órákat lemezhallgatással és -válogatással. Azt is kint láttam először, hogy léteznek nagyon jó tévétalkshow-k, amikre rá lehet cuppanni, mert vannak köztük okos, minőségi műsorok. Ez nekünk nagyon furcsa volt akkor, ‘93–94-ben, mert olyan kultúrából jöttünk, ahol ezeket helyből elutasítottuk. Itthon egy-két emberről voltunk meggyőződve, hogy az biztosan nem mond hülyeséget, Göncz Árpádról vagy mondjuk Vitrayról.

David Bornstein végül 1997-ben túladagolásban meghalt, az Andersen pedig végleg befejezte pályafutását. Nem akartátok más felállásban azt folytatni, amit akkor itthon elkezdtetek?

David halála után évekre abbahagytam a zenélést. Kicsit úgy voltam vele, hogy ha Daviddel ez nem megy tovább, akkor én másba nem akarok belefogni. Próbáltunk külföldre menni egy darabig, volt is egy ajánlatunk Los Angelesből, ami miatt újra ki is mentünk, de az végül nem jött össze. Lógó orral hazajöttünk, és nem akartunk az akkori magyar zenei valóságba belesüppedni. Akkoriban a Kispál Wartburggal járta az országot, és én ezt az életet nem akartam, nem itt akartam kibontakozni. Az Andersen jó volt, de az a „popkulturálatlanság”, ami körülvette, már nem volt annyira csábító. Akadt ugyan egy-két undergroundnak számító zenekar, de azok el voltak határolva mindentől. Azt éreztem, hogy az itthoni popkultúra sekélyes, és szerintem a mai napig az. Nem tudott itthon olyan irányba fordulni, mint Amerikában. Csak, hogy egyet mondjak: kint több művészeti ág, képzőművészek csoportosulnak a zene köré. Ez itthon nem igazán van meg, a popkultúrának a szofisztikált, tartalmas rétege hiányzik Magyarországon.


Kollár-Klemencz László interjú


Később a Kistehénnel is turnéztatok az USA-ban. Ha ennyire lenyűgözött Amerika, itthon pedig annyira kilátástalan volt a helyzet, akkor miért maradtál itthon?

Magáért csak a kultúráért nem akartam volna kint maradni, mert elég erős a kötődésem ehhez a közép-európai bambuláshoz. Nem tudtam volna elképzelni, hogy egy teljesen más kultúrában éljek. Ide kötnek a gyökereim, méghozzá rettentő erősen. Egyszer utaztunk New Yorkban a metrón, és volt egy pasi, aki teljesen máshogy ült, máshogy nézett, mint a többiek, és megjegyeztem annak, akivel utaztam, hogy az a férfi biztosan közép-európai. Volt egy megfoghatatlan, időtlen tekintet az arcán, amit nagyon szeretek. A közép-európaiságot abszolút értékként élem át. Hrabalt, Menzelt, az időtlen állapotokat, amikor az emberek fészkelődnek a sör körül – nekem az gyönyörű. Nem tudom, hol van még ilyen attitűd a világon máshol. Itthoni ez a szürke tompaság, ami mégis tele van életszeretettel. Enélkül nem tudnék létezni.

A zenélés nélküli időszak után a Szájbergyerek nagyot változtatott az életeden, újabb lökést adott a zenei karrierednek. Nem zavar, hogy még mindig sokan ezzel azonosítanak?

Akkor egy kicsit megutáltam a dalt, amikor a sikere láttán a kiadónk a következő albumnál azt mondta, hogy csak akkor adja ki a lemezt, ha van rajta „valami Szájbergyerek”. Most már viszont úgy fogom fel, hogy az az életem egy fontos része. Már túltettem magam rajta, sokan pedig még nem, de ez már az ő gondjuk. Nagyon aktív vagyok, sok mindent csinálok, és azért az nagyon durva, amikor az újságíró megkérdezi, hogy „Laci, hát mit csinálsz, évek óta el vagy tűnve, nem hallok rólad semmit. Hát neked volt egy tök jó időszakod!” Ilyenkor honnan kezdjem neki ezt mesélni? Hogyan magyarázzam el, hogy a siker nem határozza meg az életemet, boldogságomat, közérzetemet, barátaimat, egyáltalán semmit? Egyébkén nem zavar, ha a mainstream kultúra még mindig a Szájbergyerekkel azonosít, mivel a mainstream nem érdekel, mert úgysem veszek benne részt. A mainstream nem hallgat olyan rádiót, ahol engem lehet hallani, nem olvas olyan újságot, vagy nem jár olyan könyvesboltba, ahol engem lehet olvasni. Olyan országban élünk, ahol a két kultúrának úgysincs semmi rálátása a másikra, kár foglalkoznom vele.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!