Kit zavar Justin Bieber új frizurája?

Fotó: Getty Images / Frazer Harrison

-

Miért főbenjáró bűn jól szituált fehér fiatalként rasztahajat viselni vagy indián fejdíszben bulizni? Mitől lesz ez kulturális kisajátítás? És az tényleg rossz dolog?


Justin Bieber, a népszerű popénekes 2016. április 4-én súlyos hibát követett el: új frizurát csináltatott magának, és az erről készült fotót meg is osztotta az Instagramján. Rövidesen záporozni is kezdtek a kommentek, ám többségük nem azt a nyilvánvaló tényt tette szóvá, hogy Bieber ezzel a szőke rasztafrizurával pont úgy néz ki, mint az ezredforduló nagy slágere, a Freestyler klipjében a kissrác, hanem fel voltak háborodva. Nem esztétikai alapon, hanem azért, mert az interneten létező legnagyobb bűnök egyikét követte el: a kulturális kisajátítást.

„Az emberek azért dühösek, mert amikor feketék viselik így a hajukat, drogosnak és fésületlennek bélyegzik őket, de amikor olyanok teszik ezt, mint Bieber, egyből ez lesz a legújabb trend” – írta egyikük, és a fiatal fekete színésznő, Zendaya esetét hozta fel, akit a rasztái miatt kezdtek ki a médiában a tavalyi Oscar-díjátadón.



Ugyancsak a rasztafrizura (angolul dreadlocks) okozott problémát egy héttel korábban: akkor a San Franciscó-i egyetemről került fel a netre egy rövid videó, melyen egy rasztát viselő, fekete diáklány támadt rá a szintén rasztahajú, ám fehér Cory Goldsteinre, mondván, ez a frizura kizárólag az ő kultúrájáé. Amikor aztán Goldstein a részéről befejezettnek nyilvánította volna a vitát, a nő megpróbálta megakadályozni az elvonulásban, de hiába. Az elsőre piszlicsárénak tűnő ügyet azonban gyorsan felkapta a média, és ez is bejárta a világsajtót. A kulturális kisajátítás ugyanis hálás téma, és ez csak az elmúlt két hét termése, de egy-két évet visszamenve az időben még számos hasonló példákat találhatunk. Bármennyire röhejesnek is tűnhet ez Magyarországról, érdemes kibontani, pontosan mi is a bajuk ezeknek az embereknek mások hajviseletével.


Ki sajátít ki micsodát?

A kulturális kisajátítás (eredetileg cultural appropriation) nem új fogalom, már régóta használják a társadalomtudományok, de a mainstreambe egyértelműen ebben az évtizedben került be. Alapjában véve nem is feltétlenül pejoratív fogalom, hiszen egymásra ható kultúráknál elkerülhetetlen, hogy az egyik kultúra képviselői használni kezdik a másikénak egyes elemeit. Gondot ebben akkor szokás látni, ha a többségi kultúra sajátítja ki a kisebbségit, pláne, ha az az eredeti kontextusától megfosztva jelenik meg puszta divathóbortként.

Példákat az egész világból lehetne hozni, de nem véletlen, hogy szinte az összes, nagy port felverő eset Amerikában történik. Egyrészt az ottani joggyakorlat eleve érzékenyebb a legabszurdabb esetekre is, és gyakorlatilag arra trenírozza a polgárokat, hogy bátran fejezzék ki, ha valamiért sértve érzik magukat. Ez nemcsak pereskedésben nyilvánulhat meg, hanem bármilyen más önérzetes fellépésben, Európából nézve sokszor megmosolyogtató ügyekben is. Másrészt Amerikában az utóbbi években – nem csak a fehér rendőr által agyonlőtt Michael Brown és az eset miatt kitört fergusoni zavargások miatt – ismét rendkívül érzékennyé vált a kisebbségi téma. Rendszeresek a rasszizmusról, faji diszkriminációról, feketéket sújtó hatósági erőszakról szóló cikkek a médiában, és ez még így is marad vélhetően sokáig.

Ezekhez képest egy frizura nyilván csekélység, sőt. De innét nézve sokszor még az sem lehet világos, hogy pontosan min is vannak kiakadva a kulturális kisajátítást emlegetők. Az egyik legérthetőbb magyarázatot erre az az Amandla Stenberg adta, aki az Éhezők viadala első részében játszotta a Rue nevű fekete kislányt, és aki azóta társadalmi aktivistaként is ismertté vált. A még most is csak 17 éves Stenberg tavaly egy videóban próbálta elmagyarázni, mi lehet a baj azzal, ha Katy Perry afrofonatban (cornrows) viseli haját.



Stenberg szerint a haj mindig is fontos része volt a fekete kultúrának és identitásnak, és az eredendően fekete műfajok (hiphop, R&B) előadói viseltek afrofonatot. Amikor azonban a hiphop kultúra a mainstream részévé vált, egyre több fehér előadó kezdte átvenni az afrofonatot vagy éppen arany fogékszert, tehát az addig a hiphopra/R&B-re jellemző külsőségeket. Ezeket aztán felfedezte magának a divatvilág is, és rövidesen a trendi fehér fiatalok is rákaptak ezekre, mint menő nagyvárosi divathóbortra, miközben Miley Cyrus lenyúlta a feketéktől a twerkinget, továbbá ő és Taylor Swift is nagy seggű fekete háttértáncosok előtt vonaglottak a klipjeikben. Sőt, a hiphop elismert új sztárjai fehérek lettek: Macklemore és Iggy Azalea, miközben azonban jött a már említett fergusoni eset, és kiújult a vita az intézményi rasszizmusról, Iggy Azalea viszont csendben maradt, azaz csak a kellemes részt vette át a fekete kultúrából.

Stenberg is elismeri, hogy elég elmosódott a határ a kultúrák egymásra hatása és a kulturális kisajátítás között, de ő úgy határozná meg az utóbbi fogalmát: amikor az átvétel rasszista sztereotípiákat táplál, esetleg cool és ironikus/vicces divatkiegészítő lesz belőle, mint mondjuk a Riff Raff nevű, parodisztikus hatást keltő rappernél. Az is kisajátítás szerinte, amikor a kisajátító nincs is tisztában az átvett elem kulturális jelentőségével: a fekete eredetű zenék mind a feketék polgárjogi küzdelmét dokumentálták a bluestól a jazzen és a soulon át a hiphopig, egész mást jelentenek a feketék számára, mint az ebből divatot teremtő fehéreknek. Ezért nem tetszik sokaknak, ha egy fehér sztár afrofonattal parádézik az új klipjében. „Mi lenne, ha a feketéket is ugyanannyira szeretnék Amerikában, mint amennyire a fekete kultúrát?” – teszi fel a kérdést a végén Amandla Stenberg.


Riff Raff


Egy másik magyarázat kiemeli, hogy miközben számos munkahelyen bizonyítottan hátrányt jelent az afrofonat/rasztafrizura egy állásinterjún, addig egy ilyen okból visszautasított fekete könnyen szembesülhet azzal, hogy a tévében egy fehér popsztár ugyanezzel a frizurával próbál divatosnak és trendinek tűnni.

Más kérdés, hogy mennyire jogosan formálnak igényt a feketék a rasztafrizurára, amikor számos, teljesen különböző kultúrákban ismerték az ókori Egyiptomtól kezdve a vikingeken át az ausztrál őslakosokig, és igen, több afrikai törzsben is. Végül a múlt században az etiópiai rasztafárik tették ismertté világszerte, és a dreadlock elnevezés is tőlük ered: számukra a rasztafrizura az elnyomó Babilonnal (vagyis a fehér gyarmatosító hatalommal) szembeni kiállás jele. Épp ezért – mint az alábbi videó is rávilágít – a fehér rasztákon maximum nevetni érdemes, semmint terrorizálni őket.



Vizes lepedő vagy társadalmi igazságosság

A CNN meg is kérdezte a Feminista Jones néven ismert, fekete aktivista bloggert, viselhetnek-e fehér emberek rasztafrizurát? Ő arra jutott, hogy végül is miért ne: „Amikor nekem volt ilyen hajam, én sem spirituális okokból hordtam, hanem mert jól nézett ki.” És hogy mikortól lesz kulturális kisajátítás a rasztahajból? „Amikor privilegizált, hatalommal rendelkező emberek döntenek úgy, hogy menőségként hitelesítenek olyan szokást vagy hagyományokat, melyek miatt az elnyomott népcsoportot hátrányok érték, azzal komoly problémák vannak” – mondta a remek nevű Feminista Jones. Egy másik megkérdezett, Jamia Wilson pedig azt a tanácsot adta a rasztafrizurával kacérkodó fehéreknek, hogy fontolják meg a kontextust, és legyenek tisztában azzal, mit jelenthet az más népcsoportoknak.

Nem mindenki ennyire józan azonban, mint a fenti vélemények, így csinált a kulturális kisajátításból a radikális szociális aktivizmus olyan vizes lepedőt, amely igazi hívószóvá vált az interneten a trollok számára, valahogy úgy, ahogy száz éve a bolsevikok dobálóztak a kizsákmányolással és az osztályharccal. És ennek a mentalitásnak az eredménye a fentebb ismertetett San Franciscó-i eset is.


Privilegizált fehér nő bindivel a Coachellán


Pedig normális esetben érthető, ha a hindu nőket zavarja, ha Vanessa Hudgens vezetésével bindiben (a homlok közepén viselt pont) buliznak a Coachella fesztiválon. Az is, ha egyeseket sért, hogy ugyancsak felső-középosztálybeli fehér lányok indián harci fejdíszben fesztiváloznak, melynek a viselését annak idején ki kellett érdemelni egy törzsben: két éve egy kanadai fesztivál be is tiltotta a népszerű bulikelléket, és azóta több másik rendezvény is követte a példát. Ez innét nézve megint csak a túlzásba vitt politikai korrektség iskolapéldájának tűnhet, viszont ha beletesszük a másik serpenyőbe az őslakos indiánok elmúlt kétszáz évét, beleértve azt is, hogy 1924-ig nem lehettek teljes jogú amerikai állampolgárok, és még negyven éve sincs, hogy szabadon gyakorolhatják a vallásukat, lehet, hogy ez nem is tűnik akkora áldozatnak.

Nehéz tehát megtalálni a határt, mettől csap át a kulturális kisajátítás elleni fellépés indokolatlan hisztériába (gondoljuk az Ottawában betiltott jógakurzusra), mikortól lesz kontraproduktív az önjelölt társadalmi rendőrök online ámokfutása. Főleg azért, mert 2016-ban már régóta nem beszélhetünk homogén kulturális közegekről, és nem csak Amerikában nem. Sőt egy, az Atlanticben tavaly ősszel megjelent cikk szerint a kulturális kisajátítás alapjában véve pozitív dolog, és fontos a kultúrák közötti normális párbeszéd, csak az alábbiakat kell elkerülni: ne játsszunk rá a rasszista sztereotípiákra, figyeljünk oda a kontextusra, ne csináljunk bulikelléket a mások számára szent tárgyakból, és ne csak a nekünk tetsző elemeket szemelgessük ki egy másik kultúrából. Ha ezekre ügyel valaki, akkor tényleg csak annyi kifogás merülhet fel, hogy fehér embernek a rasztafrizura vagy az afrofonat általában röhejesen áll. Igen, még Justin Biebernek is.