Kincses Gyula: Meg tudtam szokni Pestet, a sajátomnak érzem, szeretem.

Kincses Gyula

egészségpolitológus, fotográfus


Barátaim tudják, hogy amikor valami találkozási helyről van szó és Budát ajánlják, azt szoktam válaszolni: én alföldi gyerek vagyok, aki nem nagyon merészkedik a Dunántúlra.

De tényleg. És mint a nagy előd: „tán csodállak, ámde nem szeretlek”. Ettől még örömmel megyek túrázni a Tátrába, vagy csak Dobogókőre, hiszen azért a zordon az alapvetően szép és lenyűgöző, de ez kirándulás, nem pedig az otthonosság. Megvan a respekt, a „felnézés”, mert mégiscsak a Vár, a Gellérthegy, és persze maga a Gellért, Ménesi út, az Átrium meg a Budai hegyek, de a távolságtartás kölcsönös. Valami rátarti kivagyiság jön át, amelyik nem befogadó, és főleg nem szolidáris. (Ő Buda, és akinek ez nem tetszik, az csinálja utána…) Ha valaki tudja, hogy mekkora a születéskor várható élettartam különbsége a II. és a VIII. kerület között, az érti, hogy miről beszélek. És akkor az azt is tudja, hogy ebben nem a nyolckernek, hanem a második kerületnek van inkább felelőssége.

Pedig fővárosi negyedszázados életem első két évében Budán éltem, és mégis. (Persze lehet, hogy Buda megszeretésének nem a Bocskai út a leggyorsabb módja…)
Onnan a Népszínház utcába költöztem. Hogy is mondjam: a szerelem első látásra ott is késett. De valahogy befogadóbb volt a környék, beazonosítottak, mint oda tartozó tereptárgyat, és biztonságban éreztem magam, még ha éjjel is kellett hazamenni. Megjegyzem: nekem, mint egészségpolitikusnak nagyon fontos volt az a pár év, amit ott töltöttem. Onnantól kezdve nem tankönyvi fogalmak a szolidaritás, a hátrányos helyzet kiegyenlítése - kompenzálása, a szegények esélyegyenlősége stb. Nem sok képviselő volt aki onnan, és metróval járt a Parlamentbe. Pedig köztelezővé tenném.

Munkahelyem végig Pesten volt, és jó ideje Angyalföld és Vizafogó határán élek. Pest így szép lassan az enyém tudott lenni. Minden rendetlenségével, ütött-kopott vegyességével együtt otthonos, élhető, ott, és annyira pörgős amennyire kell, de mégis viselhető a hétköznapokban is. Örülök a romkocsmás megújulásnak, mert ez egyféle civilséget, multikultit és főleg az alternatív kultúrát támogató, számomra fontos közeg. És persze itt is vannak emblematikus épületek, szeretem Lechner házait, és az egész századelős magyar art decót.

Az organikus fejlődés jót tett Pestnek, bár egy koncepciózus, bátor és ízléssel bíró főépítész ráfért volna, mert az elmúlt negyed században ingatlanfejlesztés, és nem településfejlesztés folyt. Kontroll nélkül, illetve csak épp annyit beleszólva, hogy izgalmas, nemzetközi szintű és méretű épületek ne épülhessenek. De ez már nem Pest, hanem Főváros, és főleg Magyarország. A lényeg: a cívis város után is meg tudtam szokni Pestet, a sajátomnak érzem, szeretem.


Buda legyen, vagy Pest


Buda
Pest

SZAVAZAT UTÁN