Kicsit kiakadsz, kicsit beindulsz: Róisín Murphy visszatért

Fotó: Getty Images / Kristian Dowling

-

Új lemeze jelent meg Róisín Murphynek, az elmúlt húsz év egyik legjobb énekesnőjének. Elmondjuk, mit érdemes hozzá tudni, és hogyan érdemes hallgatni.


Róisín Murphy az utóbbi két évtizedben feltűnt egyik legjobb énekesnő. Biztos a kedves olvasónak is elege van az egyikezésből, úgyhogy megmondom: a második legjobb.

Nyilván jó a hangja, és rögtön felismerhető, ámde rendkívül sokoldalú. Van benne őrület, mégpedig kétféle: az egyszerre vicces és közben kicsit rémisztő „ne már, ezt is meg merte tenni” furasága-őrülete, és az infantilis „ezt is megtette, csak mert miért ne tette volna” szabadsága-őrülete. Van benne erotika, vannak benne nagy érzelmek, van benne magamutogatás és intimitás. És ami a legjobb: ezek nem pusztán különböző regiszterek, amiket mind tud, hanem áthatják egymást. Az infantilizmus lehet szexi, az őrület lehet érzelmes, a dívát közel érezhetjük magunkhoz. Ez az egyáltalán nem kézenfekvő, sőt, nagyon ritka kapcsolat eredményezi azt, hogy Róisín Murphy sajátos módon személyes: nem különféle szerepeket játszik, hanem mindegyik belőle mutat meg valamit, vagy inkább több valamit (vagy legalábbis ezt képzelhetjük).

Hallgassuk csak meg ezt a Moloko-számot, ami amúgy nem igazán híres, és nincs is a legjobbak között. Nem csak az az érdekes, hogy hányféle hangot használ Murphy, hanem hogy ezek mind a dal témája, a „nem bírom megállni” különböző árnyalatait mutatják meg.



Van az a híres sztori, hogy a Moloko zenekar története úgy kezdődött, hogy Róisín Murphy odament Mark Brydonhoz, és azt mondta neki: „Hogy tetszik a szűk pulcsim? Látod, hogy passzol a testemhez?” Most így kommentálja ezt: „Mark ettől egy kicsit kiakadt, meg egy kicsit beindult. Azt hiszem, egész művészi pályámon ezt a hatást akartam elérni az embereknél.” Ami tehát stimmel is, csak éppen még ennél is összetettebb a helyzet.


„Mégse lettem popsztár, és senki nem érti, hogy miért”

Róisín és Mark egy pár lettek, és lemezszerződést is kaptak; mint utólag mondja, Róisínnak ezután „meg kellett tanulnia énekelni és dalokat írni”. Az első lemez, a fenti ismerkedő szöveg első mondata után elkeresztelt Do You Like My Tight Sweater? a kánon szerint a triphophoz tartozik, ami érthető is, hiszen 1995-ben jelent meg, tele volt középtempós tört ütemekkel és elektronikával. Igaz, Mark Brydon a létező-nem-létező műfaj mókásabb végét fogta meg, műfaji idézetekkel dobálózott, fura és meglepő szintihangokban tobzódott.

A ma újrahallgatva kissé túljátszott, de azért számos jó dalt tartalmazó első lemez után a második és a harmadik a Moloko életművének a csúcsa. Az 1998-as I Am Not a Doctor az első lemez jobb folytatása, látványosan bővült a zenekar stiláris repertoárja, miközben a játékosság azért megmaradt. Ezen van ugye a Sing It Back, ami Boris Dlugosch remixének köszönhetően hatalmas és emlékezetes sláger lett. De még ennél is jellemzőbb az ekkori Molokóra, hogy egymás után szerepel a lemezen a Caught in a Whisper acides beütésű, ámde musicales, (a Róisín Murphyre jellemző éllel azért ellátott) elhalóan érzelmes dal, majd a Dr. Zee, ami kb. egy hülye sci-fi szexi robot főgonoszának hektikus, vicces és fenyegető magánszáma.



A 2000-es Things to Make and Do-t úgy szokás leírni, hogy az elektronika felől az élő megszólalás felé mozdult el a Moloko. Valamint megjelent a diszkó mint erős hatás, Róisín repertoárjában pedig egyre látványosabb lett a dívás éneklés. De nemcsak olyan tökéletes slágerek vannak itt, mint a Time is Now, hanem például a mániákusan húzó és mókás Pure Pleasure Seeker is. Murphy énekesi nagyszerűségét pedig az Absent Minded Friends mutatja leginkább: nagyon sok, ellentétes elemből áll, csupa szaggatottság a szám, ám neki sikerül egyetlen hatásos ívbe összerendeznie mindezt.



Róisín és Mark szakítása után a Moloko összehozott még egy sorlemezt: a 2003-as Statues érzelmesebb és zeneileg egysíkúbb, mint a korábbiak, de a számok többsége ettől még nagyszerű, úgyhogy nem kell nagyon sajnálni azt, ami elveszett. A Forever More-nak van jó kis klipje is, de a teljes hosszúságú albumverziót érdemes hallgatni.



Az első Róisín Murphy-szólólemez, a Ruby Blue (2005) producere Matthew Herbert volt, aki ugyan a fúvósokat leszámítva csak a Róisín által létrehozott (nem feltétlenül zenei) hangokból építkezett, de annak idején sokkal inkább Herbert-lemeznek hallottam. Az tűnt fel, hogy mindent – a fúvósoktól a címadó szám torz gitárjain át a fura kis és nagy hangokig – berakott a Herbert-féle darálóba, és a maga idegesen lüktető zenei gondolkodásával rakta össze újra. Most jobban hallom a lemezen Róisínt, azt, ami őt naggyá teszi, és kettejük találkozását.

Érdekes egyébként, hogy általában sikertelennek szokás elkönyvelni a lemezt – és általában Róisín Murphy teljes szólópályáját is. Ugyanakkor ez a „túl fura” lemez sajátos életet él: sok filmbe, sorozatba bekerültek róla számok, a Grace klinikába több is (a maga módján leghagyományőrzőbb és a legidiótább); a Ruby Blue-ra táncosok mutogatják ügyességüket, még a So You Can Dance tévéműsorban is.



A második szólólemez a nagy kiadónál, az EMI-nál megjelent Overpowered, amelyet nagybetűs Poplemeznek szánt Murphy. „Mégsem lettem Popsztár, és senki nem érti, hogy pontosan miért” – mondja ma. A már idézett, nagyon szórakoztató interjúban azt meséli, hogy a BBC Radio 1 egy vezetője még a feleségével közös nyaralásra is elvitte magával a lemezt, nagyon tetszett nekik (főleg az asszonynak) – de a rádióban nem játszották. Valamint az újságírók már a megjelenés előtt arról írtak, hogy nahát, Róisín Murphy nem popsztár, aminek akkor nagyobb hatása volt, mint ma lenne. Mindenesetre az Overpowered egy kellemes elektronikus poplemez, de a legközelebb áll ahhoz, hogy arctalannak lehessen nevezni, noha amúgy Róisín irányított mindent, nem a kiadó – küzdött is velük rendesen.

A 2007-es megjelenés után nagy turnéra ment, sok-sok átöltözéses show-val (2008-ban a Szigetre is eljutott). Aztán hosszabb visszavonulás jött, amely alatt két gyermeket szült, élte az életét, valamint különféle tánczenei producerekkel voltak alkalmi együttműködései (David Morales, Crookers, Boris Dlugosch stb.), de egyik sem forgatta fel a világot.



A fent hallható olasz nyelvű, nagyrészt feldolgozásokból álló EP után idén egy kétszámos EP-vel jelentkezett a visszatérő nagylemez előtt a Crosstown Rebels nevű, meghatározó kiadónál. A táncos együttműködései közül ez a legizgalmasabb, már csak azért is, mert a producer DJ Parrott, akit nem sokan ismernek, pedig ő vitte el a house-t, majd az acid house-t Sheffieldbe (az Írországban született Róisín egy manchesteri kitérő után itt kötött ki, itt találkozott Mark Brydonnal is), illetve a Warp kiadó első megjelent lemezén is zenélt (Winston Hazellel), tehát túlzás nélkül zenetörténeti jelentőségű figura. A Jealousy majdnem egy megszokott, egyenes house-szám, Róisín is behozza a house-díva eszköztárát a magáé mellé. De nemcsak attól érdekes a szám, hogy a Forever More basszustémájával játszik el, hanem főként attól, ahogy a táncparketten funkcionális, véget érni nem látszó ismétlődés monomániássá válik, és a Róisín által ismételgetett „féltékenység” megszállottságát jeleníti meg.



Oké, értem, de milyen az új lemez?

Új lemeze, a Moloko mellett régóta dolgozó Eddie Stevensszel megírt Hairless Toys legfeltűnőbb tulajdonsága, hogy mennyire nem feltűnő. Bár simán kiadhatott volna egy „aktuális”, táncos lemezt, Róisín Murphy pont az ellenkező utat választotta, és olyan albumot készített, aminek első meghallgatása után legfeljebb az Exploitation nyúló-csúszkáló basszusmenete és tiktakoló, a soha el nem érkező kitöréssel fenyegető ritmusa marad meg. (Ez is olyan szám, aminek a majdnem tízperces albumverziója többet nyújt.)



A figyelmes hallgatás aztán megmutatja, hogy a Hairless Toys olyan, mint egy kifordított Róisín Murphy-lemez. Az ének egyedi sokfélesége, a megidézett stílusok kavalkádja (még country is van), a ritmika és a basszusok és a hangzások izgalmai mind megvannak – csak éppen mintha minden egyes ponton direkt a könnyű hatásosság ellen dolgoznának. Mindez a Uninvited Guesten sűrűsödik össze leginkább. Még fütyülés is van! Na meg funkos basszus, ú-ú-ú háttérvokál, Róisín Murphy énekében játék, sejtelmesség, érzékiség. Mind egy erős, talán sláger, talán „egy jobb világban ez sláger lenne” típusú dal összetevői lehetnének. Még csak dolgozni kell sem kéne rajta: inkább azon kellett dolgozni, hogy ez ne legyen slágeres. Emiatt aztán olyan ez a lemez, amit ritkán fogunk újra hallgatni, viszont akkor minden alkalommal előre lehet majd örülni neki.



(Az utóbbi két évtizedben feltűnt legjobb énekesnő amúgy Beth Gibbons.)

Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!