Ki a legjobb James Bond?

Forrás: NurPhoto

-

A héten mutatták be a Spectre című, 24. James Bond-filmet, amelyben Daniel Craig minden valószínűség szerint utoljára játszotta el a titkos ügynököt. Ennek alkalmából bebizonyítjuk, hogy Sean Connery, George Lazenby, Roger Moore, Timothy Dalton, Pierce Brosnan, Daniel Craig a legjobb James Bond!


Sean Connery (6 film)

Ezt komolyan meg kell indokolni? James Bond = Sean Connery, ez ilyen egyszerű. Elég megnézni Connery bemutatkozását a legelső Bond-film, a Dr. No (1962) ikonikus kaszinójelenetében, és rögtön világos lesz, hogy itt Daniel Craig vagy Pierce Brosnan maximum krupiéként tűnhetnének fel, esetleg ők váltanák be a zsetonokat. Nem mintha bármi baj lenne velük, de Connery köpenye bárkinek nagy lenne, olyan magabiztossággal teszi magáévá a szerepet egy szimpla bemutatkozással.


Sean Connery a Dr. No című filmben


Már azzal félresöpör minden kétséget, ahogy a cigarettáját meggyújtja, mielőtt elárulná a nevét. Innentől kezdve további öt filmben (meg egy későbbi, nem hivatalosban) alakította a 007-es ügynököt olyan meggyőző erővel, hogy hozzá hasonlítva bármelyik későbbi Bond olyan súlytalan, mint amilyennek Csányi Sándor tűnne a fiatal Darvas Iván vagy Sinkovits Imre mellett.



Az egész Bond-franchise későbbi sikerét a hatvanas évek alapozta meg: az az évtized, amikor még nem tűnt anakronizmusnak egy martiniző, szmokingos, cigarettatárcás férfi, aki azonban minden jólneveltségével együtt egy pofátlan, számító és erőszakos fráter is egyben, utat mutatva ezzel az akciófilmhősök egészen új generációjának. Abban az időszakban még el lehetett képzelni, hogy tényleg ilyen egy titkos ügynök, a figura minden naivitásával együtt, de azóta már régóta azt a világot éljük, hogy biztosak lehetünk benne, a valóságban nem Connery-szinten csodálatos férfiak kezében futnak össze a szálak, hanem unalmas külsejű, kopaszodó pasik kuporognak valami nyomasztó szoba-konyhás lakásban egy laptoppal.



És akkor a nőkről még nem is beszéltünk: Ursula Andress a már említett Dr. No Honey Rydereként mindjárt olyan magasra tette a lécet a fehér bikinijével, hogy nincs is értelme versenyezni vele (egyébként is tökéletes választás egy svájci német színésznő a Bond-univerzumban, ma már kinek jutna eszébe ilyen?!), nem is beszélve az olyan halhatatlan nevű Bond-lányokról, mint Pussy Galore vagy Plenty O’Toole. Connerynek mindükkel van legalább egy ikonikus jelenete, és mindegyiket olyan lefegyverző határozottsággal kezeli, mint ahogyan az olyan főgonoszokkal bánik el, mint Donald „Red” Grant a talán legjobb Bond-bunyóban a vonaton.



Ne feledjük, abban az évtizedben járunk, amikor a szovjetek még olyan erősek voltak, hogy Kubába is rakétákat telepíthettek, az volt a minimum, hogy Őfelsége legjobb ügynökét egy Connery-szerű szuperember alakítsa. Aki ráadásul még csak nem is angol, de ez csak a javára válik. (Inkei Bence)


George Lazenby (1 film)

Azzal kapcsolatban többé-kevésbé konszenzus van (már amennyire a kifejezésnek ebben a kontextusban értelme lehet), hogy a George Lazenby által főszerepelt Őfelsége titkosszolgálatában (1969) minden idők legjobb James Bond-filmjei között van. Ezzel szemben elterjedt feltételezés, hogy Lazenby a legrosszabb és legkevésbé sikeres Bond volt, és hogy a közönség nem szerette. Ez egyébként nem igaz, a film korántsem volt bukás, az viszont igaz, hogy Lazenby nyúlt először bátran és udvariatlanul a karakterhez, és akkoriban ez talán túl nagy falat volt sokaknak – megelőzte a korát. Egyáltalán nem véletlen, hogy a Daniel Craig-féle újragondolása és -húzása a mitológiának nagyrészt Lazenbyből és az 1969-es Bond-filmből indul ki (és a Casino Royale szintén minden idők egyik legjobb Bond-filmje). Még Craig csálé füle és aszimmetrikus feje is Lazenby lenyúlása.


George Lazenby

George Lazenby mint James Bond


Lazenby a legfiatalabb, a legkívülállóbb és a legkúlabb Bond. Már az nagyon menő, hogy igazából csak dacból csinálta meg a szerepet, még színész se volt – meg akarta szerezni, megszerezte. Egy randin határozta el, hogy Bond lesz, amikor a Dr. Nót nézte egy lánnyal. De már a bemutató előtt eldöntötte, hogy még egyszer nem akarja eljátszani a karaktert, mert elég nagy baromságnak tartja. Lazenby visz először érzelmeket Bondba (az öreg Lebowskival élve: „az erős férfiak is sírnak”), és úgy, hogy nem veszi magát túl komolyan sem: nem csak azáltal, hogy skót nemesi szoknyában képes megdönteni a nőket, hanem azzal is, hogy legyőzi macsós kötődési zavarát és dacát, és feleségül vesz egy nőt, hogy aztán a Bond-történelem egyik legnagyobb traumája is hozzá kötődjön: a film végén megölik a nőt, a gonosz kopasz Blofeld meg elszökik, nincs feloldozás.



És ő visz először a Bond-univerzumba fröcsögő vért. Teszi ezt végtelenül elegáns módon: a síelős üldözési jelenet során belevezeti a darálóba egy ellenfelét. Gejzírként feltörő vér festi vörösre (rózsaszínre) az Alpok fehérjét. „He got lots of guts” – veti oda végtelenül lazán a sílécről. Ezt az egysorost tizenöt évvel később akár Bruce Campbell is mondhatná az Evil Deadben, akire egyébként Lazenby hasonlít is, ami történeti távlatból még egy végtelenül szórakoztató réteget von Bond-karakterére.



Lazenby elsőként teszi hús-vér figurává és emberivé James Bondot, lezser egyensúlyt teremtve a komikum és a dráma, az erőszak és az elegancia, illetve az úttörő és a troll között. Jellemző amúgy, hogy míg az elitistáknak azóta is csípi a szemét, hogy egy ausztráll (!) autókereskedő csak úgy lenyúlta Bondot, ugyanők sokszor épp Daniel Craiget tartják a legjobb ügynöknek – aki hát sokkal prosztóbb Lazenbynél. Nem mintha az engem zavarna. (Puskár Krisztián)


Roger Moore (7 film)

Roger Moore-rajongásom nyilván nem független attól, hogy gyerekkoromban vele a főszerepben láttam – pontosabban néztem rongyosra videón – az első James Bond-filmjeimet, így számomra már csak emiatt is ő az igazi 007-es. Csakhogy azóta felnőtt fejjel is végignéztem a sorozat valamennyi darabját, és továbbra is tartom, hogy minden idétlenségével együtt a Roger Moore-éra az 53 éves franchise legszórakoztatóbb szakasza.


Élni és halni hagyni

Roger Moore mint James Bond


Míg a későbbi Bondok kiválasztását már egyre nagyobb cirkusz övezte, Moore-nál egyértelműbb opció nem is lehetett volna a hetvenes évek elején. A Sean Conneryhez hasonlóan csupakéz, csupaláb, ám körülbelül egy mosogatószivacs színészi vénájával megáldott George Lazenby egyetlen Bond-filmjének kritikai bukása, majd a pocakosodó Conneryt még egyszer visszahozó, de szintén nem túl jól sikerült Gyémántok az örökkévalóságnak (1971) után kellett valaki, aki új lendületet ad a szériának. A Connerynél amúgy három évvel idősebb Moore az Angyal- és a Minden lében két kanál-sorozatoknak köszönhetően pedig már elég nagy királynak számított ahhoz, hogy alkalmas legyen a feladatra. És nem is kellett csalódni benne.

Moore meg sem próbálta Conneryt a saját terepén felülmúlni, az ő Bondja nem az ellenséget már az ajtóban pofán vágó vadember. Ehelyett beépítette a karakterbe azt, ami kiemeli az angol titkos ügynököt az akcióhősök sorából, a kifinomultságot, az intellektust, a kimért humort és némi öniróniát is.

Nem is lett volna szerencsés, ha a fizikai adottságaira apellálnak. Persze a Moore-féle Bond is bunyózik, de az igazán szorult helyzetekből inkább egy-egy leleményes ötlettel vágja ki magát. Egyszerűen átszalad a krokodilok hátán, a tó mélyére vetve az autó gumijából jut levegőhöz, vagy – hogy a sorozat legemlékezetesebb, szintén a Moore-korszakot fémjelző rosszfiúját is megemlítsük – árammal és mágnessel fordítja a maga javára Jaws halálos fegyverét, a rettegett acélfogsort.



Az ellenlábasok kicsinálása urán bemondott egymondatos szellemességek is neki álltak utoljára jól („csak beugrott harapni valamit”), a későbbi Bondok szájából ezek már kínosan erőltetetten hatottak. De még az egyszerű brutalitással lerendezett összecsapásai sem nélkülözték az eleganciát.




Moore filmjeiben nincsenek személyes, Bond zavaros múltjába visszanyúló szálak és az ezzel járó felesleges érzelmeskedés, nincs lépten-nyomon a szánkba rágva, milyen lélekromboló dolog is ez a magányosfarkas-szerep. Viszont ő adja a legjobban a hedonista, gunyoros gentlemant, akinek elhisszük, hogy valóban nagyra értékel egy jó évjáratú Dom Pérignont, és akinek már-már parodisztikus sebességgel omlanak a karjába a szebbnél szebb lányok és asszonyok. Ez a delejes hatás különösen utolsó filmjében, a Halálvágtában (1985) megmosolyogtató, ahol már inkább kelti egy joviális nagypapa benyomását, mint egy akcióhősét.



A sokakat irritáló, de engem mindig is elbűvölő szuperkütyük ugyancsak Roger Moore ideje alatt élték a fénykorukat, a tengeralattjáróvá átalakuló Lotus Espritnél azóta se volt jobb.

Roger Moore nemcsak megszilárdította, de legalább annyira meg is határozta a franchise-t, mint Connery, nem véletlen, hogy ő játszotta el a legtöbbször a 007-est. Kétségtelen, hogy ezek között megtaláljuk a sorozat legrosszabb darabjait (Polipka; Holdkelte), de a legjobbakat is (Élni és halni hagyni; A kém, aki szeretett engem; Halálvágta és – kövezzenek meg – Az aranypisztolyos férfi). (Bordás Gábor)


Timothy Dalton (2 film)

Az önálló karakter nélküli, jellegtelen Bond, a rossz forgatásra keveredett Shakespeare-színész, a szürke eminenciás – így szokták lefitymálni Timothy Daltont azok, akik képtelenek felismerni nagyszerűségét. Valójában ő volt az első színész, aki érzékenységet csempészett Bond figurájába. Sean Connery gyűlölte a nőket, Roger Moore félkegyelmű tréfákkal leplezte zavarát a közelükben, a furkó George Lazenbyről pedig talán jobb, ha nem is ejtünk szót.


timothy dalton

Timothy Dalton mint James Bond


Dalton Bondja viszont empatikus és rajongó alkat, aki csak azért palástolja érzelmeit, mert tudja: szerelmei nagyon rosszul járnának vele. Szenvedélytől izzó, átható pillantásán látszik, folyton-folyvást azt mérlegeli, mikor sodorja halálos veszélybe a szeretett nőt, legyen az sebezhető csehszlovák csellistalány (Halálos rémületben, 1987), tűzrőlpattant CIA-ügynöknő vagy egy kegyetlen drogbáró szabadulásra áhítozó ágyasa (mindketten A magányos ügynökből, 1989).



Fájdalom, Timothy Daltonnak csak két film jutott, de az a kettő legalább elsőrangú szórakozás. A Halálos rémületben a hidegháború utolsó éveit a maga módján tűpontosan leképező akciófilm, amelyben bónuszként egy óriási király, a holland Jeroen Krabbé (A negyedik ember, A szökevény) játssza Koskov tábornokot, a főgonoszt.


jeroen krabbe bond

Balra Jeroen Krabbé a Halálos rémületben című filmben


A magányos ügynök komor bosszútörténetében Dalton Dél-Amerikában tesz rendet, egyebek mellett bedarálja az ifjú Benicio Del Torót a kokainporlasztó gyártósorán (ezen a ponton hadd ajánljuk az összes Bond-gonosz halálát bemutató videónkat). A nyolcvanas évekbeli trendeket meglovagoló, túlzásokba eső akciójelenetek ugyan nem mindig állnak jól a hagyományosabb mutatványokhoz szokott 007-esnek, de Dalton ilyenkor is, mindig megőrzi hűvös eleganciáját. Egy úrhoz lehetett szerencsénk. (Kránicz Bence)


Pierce Brosnan (4 film)

Bondból nekem Pierce Brosnan volt meg először, ez magyarázhatja, hogy a 007-est én valószínűleg már örökre vele fogom azonosítani. Ennél azonban némileg szofisztikáltabb oka is van annak, hogy miért őt tartom a legjobb Bondnak. Maga Brosnan úgy nyilatkozott, hogy elégedetlen volt a saját teljesítményével, és a senki földjén érezte magát Sean Connery és Roger Moore Bondja között, pedig épp az egyensúly az, ami nyerő, és Pierce Brosnan ezt megteremtette: összeállt benne Connery fizikai nyersesége és Moore kifinomultsága, számomra éppen ezért járt ő a legközelebb Bond esszenciájához.


Pierce Brosnan

Pierce Brosnan mint James Bond


Ha lecsupaszítjuk a kérdést arra az elemi dilemmára, hogy ki mentsen meg, ha a helyzet úgy kívánja, akkor Brosnan lenne az a Bond, akinek a legnagyobb nyugalommal helyezném a kezébe az életemet. De arra a kérdésre is Brosnan a válasz, hogy kivel innék meg egy vodka-martinit a monte-carlói kaszinóban. Brosnan azt szem előtt tartva is remek választás volt, hogy hatéves szünet után kellett visszaszerezni a nézőket a 007-esnek, egy éppen haldokló franchise-t kellett feltámasztania, és ha a sztorik a fanyalgóknak sok muníciót adtak is, azt nem lehet elvitatni, hogy Brosnan új életet lehelt a szerepbe. Valószínűleg azért, mert egész egyszerűen passzolt. Utólag visszanézve pedig bizsergő nosztalgiával hozza vissza a 90-es évek otthonosságát.



A fizikum és a szellemesség, az erő és a sárm, a hidegvér és a humor olyan harmóniában egyesült Brosnan Bondjában, aminek nehéz ellenállni. Különösebb döccenés nélkül vált át csábítóból a munkáját végző gyilkossá, és az erőszakot pont megfelelő arányban lazítja fel jól célzott poénokkal. Vagy éppen stílussal. Olyan jól simul rá a szerep, mint az öltöny. Vagy ha már itt tartunk, a garbó. Senki más nem tudná olyan eleganciával vegyes lazasággal viselni a fekete garbót, mint Pierce Brosnan!

Lehet, hogy a forgatókönyvírók nem szolgálták ki úgy, mint amennyire a benne lévő potenciál megkívánta volna, de Brosnan mindent kihozott a lehetőségből. Egy 007-estől pont ezt várjuk. (Vándor Éva)


Daniel Craig (4 film)

Kaptunk néhány évet, hogy kiheverjük Pierce Brosnan nyálas bénaságát, aztán 2005 őszén jött a mellbevágó bejelentés, hogy Daniel Craig lesz az új Bond. Vegyesek voltak az érzéseim. Akkoriban már minden épeszű filmbuzi pontosan tisztában volt vele, hogy Craig generációjának egyik legjobb brit színésze, aki olyan filmekben brillírozott, mint a Love is the Devil, ahol kisstílű bűnözőből avanzsált Francis Bacon festő szerelmévé, vagy Roger Michell két remek drámája, a Mother, ahol egy nagymamával kezdett viszonyt, és az Enduring Love című Ian McEwan-adaptáció, ahol Rhys Ifans megszállott szerelme elől menekült, és bizonyította, hogy szemüveges entellektüelként is maximálisan hiteles. Szóval egyértelmű volt, hogy lazán lepipálja majd a vásznon elődeit, de kicsit túl tehetséges volt ahhoz, hogy szívből örülhessünk annak, hogy a karrierjéből hosszú éveket Bondra fog elpazarolni.


Daniel Craig James Bond

Daniel Craig mint James Bond


Most, hogy négy film után minden valószínűség szerint véget ért a Craig-féle Bond-korszak, visszanézve nyugodtan kijelenthetjük, hogy az alkotók maximálisan kihasználták Craig fizikai és temperamentumbeli adottságait, és totálisan megreformálták a 007-est, egy izgalmasan új, valóban 21. századi ügynököt faragva belőle. Akadtak olyanok, akik a helyzetet teljesen félreértelmezve azon fanyalogtak Craig színre lépésekor, hogy hiányzik belőle az az elegancia és sárm, amely elődeit jellemezte, ellenben olyan a feje, mintha baltával faragták volna. De hát pont ettől (is) zseniális! Habár a Casino Royale (2006) távolról sem tökéletes film, nagyon jól oldja meg a figura felépítését, bemutatja, hogyan kupálódik ki dörzsölt ügynökké ez a proligyerek. Keménytökű titkos ügynök ő, akitől távol áll elődei negédes humorizálása, a nőket egy határozott mozdulattal dönti meg, és még a vodka-martinit is képes úgy kézbe venni, hogy nem csorbul a férfiassága. Döbbenetes kék szemébe nézve pedig elájulsz.


Casino Royale


Az ügynök újragondolását a Skyfall (2012), minden idők legjobb James Bond-filmje tetőzte be, ami önreflexíven szembefordult a Bond-kánonnal, és eljutott odáig, hogy ironikusan utalgasson a múlt debil kütyüire, bárgyú poénjaira és gusztustalan nőügyeire. Ellenben nem félt felvállalni, hogy a kliséktől megtisztított Bondot elkezdje valódi, háromdimenziós figurává gyúrni, akinek bonyolult múltja és egy kis anyakomplexusa is van. A producerek és Sam Mendes rendező még azt is meg merték játszani, hogy lényegében csak két, a filmet keretező akciójelenetet tettek a Skyfallba, a kettő között pedig sokkal inkább feszült lélektani thriller a film, mint bármi más. Craignek is itt volt a legtöbb alkalma csillogni, megvillantotta fanyar humorát és érzékenységét is.



Az eredmény visszaigazolta, hogy mindenki szerint megérett az idő a bondtalanított Bondra: a Skyfall lett a franchise anyagilag legsikeresebb és kritikailag legjobban fogadott filmje. Ehhez képest most itt ez a Spectre, amit nehezen lehet másként értékelni, mint arcon köpésként. Mindent visszacsinálnak benne, amit Craiggel három filmen keresztül felépítettek, mintha Bond megújulása meg sem történt volna, ráadásul a film rohadt unalmas, a csapnivaló forgatókönyvről és annak végső csavaráról meg ne is beszéljünk. Craig pedig rutinból nyomja végig az egészet, mintha közben valami máson gondolkodna, lerí róla, hogy baromira fárasztja már ez a cécó. Emiatt Craig sajnos a széria történetének legcsúnyábban cserbenhagyott 007-eseként búcsúzik: ő a legfantasztikusabb Bond, aki ugyan kapott legalább egy tökéletes filmet, de a végén arra kényszerítették, hogy felköpjön, és aláálljon. (Bujdosó Bori)


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!