Kétgyerekes, elvált anyuka? Még ön is lehet multimilliomos vállalkozó!

Forrás: InterCom

-

Ki mondta, hogy egy felmosórongy feltalálásáról nem lehet lebilincselő mesét készíteni? David O. Russellnek a tüneményes Jennifer Lawrence-szel simán sikerült. Kritika a Joy című filmről.


David O. Russell elég kiismerhetetlen rendező, a Gyagyás család (Flirting with Disaster, 1996) vagy a Multik haza! (I Heart Huckabees, 2004) szellemes és üdítően szabálytalan filmek, amelyek nem sok hasonlóságot mutatnak azokkal a szintén remek rendezéseivel, amelyekkel igazán sikeres lett az elmúlt néhány évben (The Fighter, Napos oldal, Amerikai botrány). Ezekkel mintha beállt volna egyfajta film készítésére, ami higgadtabb, hagyományosabb, kerekebb, mint a korábbiak, de ez egyelőre egyáltalán nem unalmas, hanem inkább otthonos, különösen hogy fix színészeit is viszi mindig magával (Jennifer Lawrence-t, Bradley Coopert és Robert De Nirót). Lehet, hogy Russellnek ez az igazi hangja, csak lassan talált rá, de azon sem lepődnék meg, ha egyszer csak csinálna egy teljesen másmilyen filmet.


Jennifer Lawrence és Bradley Cooper a Joy című filmben


Addig is új filmje, a Joy szépen beáll a sorba; leginkább az Amerikai botrány logikus folytatásának tűnik: hasonlóan komótos tempóban bomlik ki, gusztusosan retrósra hangolt színekkel teremt erős atmoszférát (ugyanaz az operatőr, Linus Sandgren fényképezte) és elsősorban a színészek karizmájára épít. Ebben az esetben főleg Jennifer Lawrence-ére, akit ugyan kiváló mellékszereplők támogatnak, de ez azért lényegében mégiscsak az ő egyszemélyes show-ja itt. Nem mutat semmi olyat ebben a filmben, amit ne láttunk volna már tőle, de olyan pozitív energiák bugyognak fel belőle, hogy egyszerűen muszáj neki az első pillanattól az utolsóig ezerrel drukkolni.


Jennifer Lawerence és Robert De Niro


Persze a forgatókönyvet is így építették fel: a film elején Joy egy kétgyerekes, elvált, diszfunkcionális családdal megvert, küszködő nő, a film végén pedig kábé ugyanez, csak éppen már tudjuk, hogy majd egyszer sikeres lesz. Szóval két órán keresztül egyik realisztikusnak tűnő nehézség követi a másikat, és amikor azt hinnénk, hogy na, itt a nagy fordulat, most aztán már ripsz-ropsz jön az óriási siker, akkor mindig beüt valami. Így aztán Joy-nak a film végén megelőlegezett befutása nagyon megérdemelt, nagyon kielégítő. Az ügyes írói munka és Lawrence játéka együtt iskolapéldáját teremtik meg annak, hogyan kell végig megtartani a néző szimpátiáját és fenntartani a feszültséget, nincs olyan egy percre sem, hogy lélekben elengednénk Joy kezét.


Jennifer Lawrence és Édgar Ramírez


Pedig a megtörtént eseményeken alapuló sztori tétje nem valami magasztos dolog, hanem csupán egy minden korábbinál szuperebb felmosórongy feltalálása és piacra dobása. A tárgy, ami körül a cselekmény bonyolódik, aligha lehetne ennél földhözragadtabb, viszont Russell nagyon jó érzékkel, épp csak egy kicsit elemeli a Földtől a meséjét, hogy így szórakoztasson el bennünket.

Ezt elsősorban a Joy racionális figuráját kiegészítő, tarkabarka, sokszor teátrális mellékalakok segítségével teszi. Joy olasz családjában a szappanopera-függő anyukától (Virginia Madsen) kezdve a porcelántörő apukán (De Niro) keresztül az alagsorban latin slágereket búgó exférjig (Édgar Ramírez) mindenki karikatúra, de nem annyira, hogy teljesen komolyan vehetetlenné válnának, épp csak annyira, hogy mulathassunk rajtuk anélkül, hogy mélyen el kellene gondolkodnunk azon, hogy egy ilyen családi háttér a valóságban cseppet sem lenne vicces, hanem nagyon is traumatikus. Egy árnyalattal kattantabbak ugyan annál, amit általában valóságnak lennénk hajlandók elfogadni, de a karakterek bohókásságát a film kimért tempója ellenpontozza, sosem szabadul el olyan mértékben a dili, hogy tét nélküli komédiázásba fordulna a film.


Joy és családja


A szeleburdi családon túl a tágabb környezet is jelzi, hogy egy mesében vagyunk, a film ugyanis az örök tél birodalmában játszódik. Frappánsan csak Joy változó frizurái jelzik az idő múlását, de amúgy mindig valamikor karácsony közelében járunk, és az érzelmileg igazán fontos rezonanciával bíró események alatt feltétlenül esik a hó is. A téli filmeknek szinte mindig különös hangulatuk van, és Joy mindenkit mozgásba lendítő, meleget sugárzó dinamizmusa különösen látványos kontrasztot alkot a marcona, fagyos környezettel. Ő aztán nem lacafacázik, hanem magához ragadja a felmosórongyát, és már megy is, majd' leugrik a vászonról.