Kétbalkezes próbálkozás – Rejtő Jenő elveszett naplója

-

Matuscsák Tamás „megtalálta” és „Ifjabb James Fülig” álarca mögé rejtőzködve publikálta Rejtő Jenő egész életében vezetett fiktív naplóját. A végeredmény fárasztó, unalmas, olykor meg egészen kínos.


Kísérletek Rejtő rehabilitálására

Az elmúlt évtizedekben több kísérlet is történt arra, hogy kiszabadítsák Rejtő Jenőt a szellemes, ámde felületes lektűríró karámjából, és valamilyen módon beágyazzák az úgynevezett komoly irodalmi kánonba. A legjelentősebb vállalkozás e téren Veres András esszéje volt A magyar irodalom történetei című, 2007-ben kiadott, háromkötetes irodalomtörténeti munkában, amely már címében is bevallottan valamiféle alternatív („posztmodern”) irodalomtörténetre tett javaslatot, amennyiben az egység helyett a sokféleséget hirdette, azaz egyetlen uralkodó és más kiszorító (megfojtó) kánon helyett több egymás mellett létező, egymással baráti viszonyt ápoló kánonokat javasolt. Ebben kaphatott némi szerepet Rejtő is.

Ám a jóvátétel már a Kádár-korban megkezdődött. Ennek első szorgalmazója Rejtő jó ismerőse, Hegedűs Géza volt, aki valami csoda, pontosabban a forradalom okozta hatalmi vákuum miatt pár hónapra a Magvető Kiadó igazgatója lett, és 1956 nyarán kiadta A Láthatatlan Légió című Rejtő-remeket, amely olyannyira példátlan sikert hozott, hogy


az Ecserin áruló könyvnepperek állítólag halálosan megfenyegették Hegedűst,

és azt követelték, álljon el a további legális kiadásoktól, hiszen azok vészesen rontják az üzletüket. (A Magvető – persze nyilván nem a nepperek lobbiereje miatt – aztán csak az 1960-as években, az Albatrosz nevű sorozatban folytatta Rejtő regényeinek kiadását, a korábbihoz hasonló sikerrel, és, ahogy Veres András megjegyzi, a kiadó számára „a példátlan üzleti haszon lehetővé tette a modern magyar irodalom legjavának megjelentetését”.)



Hegedűs Géza már igen korán kijelölte P. Howard, azaz Rejtő Jenő általa elképzelt helyét a magyar irodalom történetében: „Annak a groteszk, nemegyszer abszurd humornak, ami nálunk Sipulusszal kezdődött, Heltai Jaguárjával folytatódott, véleményem szerint ő volt a legszélsőségesebb változata, akinek népszerűsége a múló évtizedekkel egyre nő, és egyaránt népszerű az alig olvasók tágas és az irodalmi ínyencek szűkös köreiben.” A maga korában, vagyis 1980-ban ez az értékelés feltehetően érvényes és védhető volt. De ma már kevésbé érezzük úgy, hogy Rejtő valóban az abszurd humor egyik nagy alakja lett volna, és azt sem állíthatjuk, hogy olvasottsága „Jókaiéval vetekszik”, pusztán azért sem, mivel tapasztalataink szerint Jókai mai olvasottsága erősen a nulla felé tendál. Feltételezem, hogy Rejtő ma az, akinek Veres András irodalomtörténetileg besorolja: „a ponyva klasszikusa”. Se több, se kevesebb. Hogy életművébe beszűrődtek a pesti kávéházi humor kissé abszurd, olykor szinte dadaista elemei, az teljesen természetes, hiszen Rejtő nagyon is kora gyermeke volt. Mindebből azonban nem következik, hogy az üde színfolton kívül komolyabb hely illetné meg a magyar irodalom magasabb értelemben vett kánonjában. Ugyanakkor kétségtelen, hogy roppant kalandos, színes és tragikus módon véget ért élete megéri az alapos kutatómunkát, miként az is érthető, hogy mindez egyeseket vakmerő szellemi kalandokra csábít.


Salamon Béla és Karinthy Frigyes társaságában


Két úr szolgája

Matuscsák Tamás éppen ilyen kalandra vállalkozott. A kiadónak kétségtelenül igaza van, amikor a fülszövegben megállapítja, hogy a könyv „garantáltan az eddigi legjobb életrajzi regény Rejtőről”, hiszen, mint azt ugyanebben a mondatban leszögezik: „egyik legnépszerűbb írónkról mind ez idáig nem született még ilyesfajta biográfia”.


Ám nem nagy dolog egy olyan versenyben nyerni, ahol csupán egyetlen induló van.

Mégsem ez a könyv legfőbb problémája. Hanem az, hogy egyszerre próbál meg kint és bent fogni egeret, hogy József Attilát idézzem, aki a könyv vakmerő állítása szerint Rejtő Jenő barátja, valamint kártyapartnere volt.


Matuscsák két urat szolgál egyszerre. Egyrészt eleget kíván tenni a szigorúan vett biográfiai követelményeknek, vagyis tényanyag a feltárásának, a valóságosan megtörtént események ábrázolásának, a Rejtővel kapcsolatos események valósághű dokumentálásának. És ebben nagyjából megfelelően teljesít. Aki elolvassa a szerző által életregénynek nevezett kötetet, feltehetően megbízható és dokumentumokkal alátámasztható tényeket kap Rejtő életéről. Már ha van türelme átrágni magát a töméntelen töltelékanyagon. És így fennáll a veszély, hogy nem leszünk képesek értékelni, vagy egyáltalán észlelni mindazokat a nyilván alapos, fontos és szép eredményeket hozó kutatásokat, amelyeket Matuscsák Tamás a munka érdekében végzett. Most mondhatni becsületszóra kell elhinnünk neki, hogy könyve valóban új, eddig ismeretlen adatokat is tartalmaz

Mert szerzőnk sajnos irodalmat is művel, azaz Rejtő elveszettnek vélt, de megtalált, még az utolsó pillanatokban, vagyis a munkaszolgálat alatt is vezetett naplóját kívánja megírni, ráadásul részben a Rejtő saját műveiből kiollózott idézetekkel megalkotott stílusban.

A „nagy emberek fiktív naplója” című műfaj nem ismeretlen fogalom. Elég, ha arra az 1960–70-es években indított, a nagy zeneszerzők életét bemutató sorozatra gondolunk, melynek címe akár a Matuscsák-féle köteté is lehetne: „Ha X. Y. naplót írt volna...” Csakhogy ezek szerzőinek meg sem fordult a fejében, hogy visszaadják Csajkovszkij vagy Haydn valódi vagy vélelmezett írói hangját (noha bizonyos esetekben, pl. az írónak sem utolsó Wagnernél, ez eléggé kézenfekvőnek bizonyult volna); megmaradtak a tényeknél, a hiteles idézeteknél, valódi naplórészleteknél, így aztán az olvasó úgy érezhette, valóban Liszt vagy Schubert életének hiteles krónikáját tartja a kezében. Nem volt ez több leleményes ismeretterjesztésnél, de mint ilyen fölöttébb hasznosnak és használhatónak bizonyult.

Matuscsák Tamás sajnos nem éri be ezzel.


Rejtő Jenő

Rejtő Jenő


Szerencsétlen öszvér

Olyannyira nem, hogy a fikciót megfejeli még eggyel. Ugyanis a posztmodern irodalom alvilágában manapság szokásosnak nevezhető eljárással, az úgynevezett „talált tárgy” meglelésének „ötletével” él. Ennek örömére a könyv elejére biggyeszti a „kedves olvasónak” szóló levelet, melynek aláírója „Ifjabb James Fülig, ügyvezető igazgató, St. Antonio Könyvkiadó”. Aki közli, hogy az eltűntnek vélt napló „csupán egy szerencsés véletlennek köszönheti felbukkanását. A viseletes kötetre egy almirai lomtalanítás során bukkant Professzor Doktor E. Humberton, címzetes egyetemi tanár...” stb.


Nem folytatom, mivel nem oktalanul feltételezem, hogy ez a számtalan Rejtő-utalással megspékelt fontoskodás aligha szolgál az olvasó örömére, aki már a kezdő lapokon lehangolódik, látva a verejtékes és kényszeres poénkodást. És a rosszkedve csak fokozódik, amikor a napló első bejegyzésébe ütközik, mely az 1915. március 29., hétfő dátumot viseli. Ezt olvassuk: „Úgy illik, hogy először is bemutatkozzam. Nevem Író Kéz, avagy Reich Jenőke, ahogy a sápadtarcúak hívnak. (...) 1905-ben születtem, mint egészen kis csecsemő – többek szerint teljesen meztelenül, de erre az apró részletre már nem emlékszem pontosan.” Ismét az izzadtságszagú elménckedést tapasztaljuk. Tetézve még egy gonddal.

Mégpedig azzal, hogy Matuscsák feltehetően úgy véli, a hitelességet fokozza, ha valódi Rejtő-mondatokkal dúsítja saját szövegét. Ezúttal a „születtem, mint egészen kis csecsemő” került be A Láthatatlan Légióból. De hát egészen más világ egy valóságos regény fikciója, mint egy fiktív, de végeredményben mégis valóságosnak beállított (hazudott) napló bejegyzése, más egy regényalak szájából felhangzó önéletrajz bevezető mondata, és megint más egy fiktív dokumentum hősének szövegelése. Minden további nélkül, bármiféle következménytől mentesen nincs átjárás a két formálás között. Matuscsák mintha nem értené ezt, és könyve teljes egészében ezt a gyanút erősíti. Ráadásul a szöveg fikciója szerint ezt 10 éves korában írja Reich Jenőke, a későbbi P. Howard, alias Rejtő Jenő. Ami képtelenség. Ismét azt látjuk, hogy a könyv szerzője egyrészt valóságos tényeket akar közölni a születés körülményeiről, másrészt egyidejűleg irodalmat is akar művelni, amikor Rejtő stílusába belehelyezkedve és azt imitálva próbálja hitelessé és szellemessé tenni a szöveget.


Ez nem működik. És különösen fárasztó több mint 500 oldalon át. A vajúdó hegy valamiféle félresikerült öszvért szült.

Még kellemetlenebb példa a történelmi tények közlésére és egyben irodalmi ízű megzenésítésére, amikor 1917. november 11-én a 12 éves Rejtő a bolsevik forradalomról emlékezik meg, és megjegyzi: „a homokbányában játszott számháborúban viszont már nem cowboyokként és indiánokként harcolunk, hanem bolsevikokként és mensevikekként”. Ami nyilvánvaló ráfogás és előrevetítés. De még erőltetettebben hat a kisfiú szájából ez a zárlat: „Az én számom ma az 1943 volt. Elsőnek olvasták le. Meghaltam, de nem fájt...” És persze tudjuk, hogy Rejtő 1943-ban pusztult el a munkaszolgálat alatt. Az előrevetítés talán legdurvább esete a 469. oldalon olvasható: „Magyarország ma csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. Összeért, ami összetartozik...” Hej, ha ezt Willy Brandt megélhette volna! Vagy Marcel Proust, akiről ezt jegyzi fel a fiatal Rejtő: „Gárdonyi után egy másik kedvencem is örökre elment, Marcel Proust.” Aha. Gárdonyi, Proust és Rejtő. Hát itt nem ért össze, ami nem is tartozott össze egyébként, legfeljebb Matuscsák Tamás élénk képzeletében.


A könyv végére azonban a szerző tartogat még egy posztmodern elbeszélői meglepetést. Kiderül, hogy az utolsó sorokat már nem Rejtő írja, hanem sorstársa a munkaszolgálatban, Rajna János, aki magához veszi és megőrzi a naplót. (Azt, amelyet éppen most olvasunk.) És aki még odakiáltja a haldokló Rejtőnek: „Szerintem megvan a nagyregényed! Az életed! A nagyregényed: az életed!” És a fikció szerint most a naplóban ezt a nagyregényt van szerencsénk olvashatni. Kár, hogy ez nem igaz. Mert hát minden jó szándéka ellenére ez a könyv nem állt össze semmiféle regénnyé.

Matuscsák Tamás sok nemes indíttatással megírt könyvében két úrt szolgál. De a legrosszabbul az olvasó jár, aki se irodalomtörténeti tényfeltárást, se szellemesre sikerült életregényt nem kap. És a végén a két úr közt a pad alatt marad. Szerfölött kielégületlenül.


Matuscsák Tamás Rejtő Jenő elveszett naplója

Rejtő Jenő elveszett naplója. Életregény. Rejtő Jenő műveinek felhasználásával írta: Matuscsák Tamás. Noran Libro, Budapest, 2016, 540 oldal, 3990 Ft