Keresztény, közép, magyar, zsidó – papi emlékirat a vészkorszakból

Fotó: dpa-Zentralbild / Agentur Voller Ernst

-

Réz Pál és Parti Nagy Lajos közös kötete után ismét roppant fontos könyvvel gyarapodott a Tények és tanúk újraindított sorozata. Zimándi Pius István naplója komoly forrás a történésznek, de az átlagolvasónak inkább irtózatos és jéghideg látlelet egy társadalmi osztály mentalitásáról, önáltatásairól és történelmi léptékű bűneiről.


Ungváry Krisztián, a téma jeles szakértője az utószóban határozottan jelöli ki premontrei kanonok emlékiratának helyét: „Zimándi Pius az általam ismert naplóírók között teljesen egyedi kategóriát képez. Nem társadalmi helyzete miatt: a legtöbb szerző középosztálybeli. Az eddig ismertté vált naplók és visszaemlékezések azonban alapvetően két csoportra bonthatók. Szerzőik egy része baloldali indíttatású, vagy »keresztény középosztály« kultúrájával szemben komoly kritikát megfogalmazó személy, mint például Gyarmati Fanni vagy Márai Sándor; vagy viszonylag apolitikus, elsősorban a konkrét események leírására szorítkozó, sokszor fiatalkorú szemtanú. Olyan szerző naplója azonban, aki a keresztény középosztály 1944-45-ös hangulatát különösebb távolságtartás nélkül visszaadta volna, még nem jelent meg nyomtatásban.”

Ungváry nem említi Fenyő Miksa Az elsodort ország című naplóját, noha kétségtelen, hogy szerzője, bár katolizált, „őseredetileg” zsidó volt, és mint a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke anyagilag kissé talán túllendült a középosztály körén. Ugyanakkor a régi Tények és tanúk sorozatban 1986-ban, részleges kihagyásokkal megjelent könyv (mely immár csonkítatlanul elérhető a Park kiadó új kiadásában) olykor párhuzamosan olvasható Zimándi naplójával. Nem minden tanulság nélkül. Még akkor is, ha észbe vesszük, hogy a két szöveg szerfölött eltérő körülmények közt készült. Míg Fenyő egyértelműen kiadásra szánta és ennek megfelelő műgonddal vetette papírra naplóját, addig Zimándi gyorsírással készült jegyzetei magáncélra íródtak, és a mostani kiadás az 1970-es években keletkezett gépiraton alapul, vagyis a szerző által nem jóváhagyott szöveget olvasunk. És persze az sem mellékes, hogy Fenyő különféle lakásokban, pincékben bujkált, miközben Zimándi viszonylagos biztonságban, a gödöllői rendházban vészelte át a háború utolsó csapásait.


Zimándi Pius István


Kaputt

Az összevetés annál is inkább gyümölcsöző, mivel mindkét memoár részben azonos szavakkal zárul. Persze a különbségek az igazán lényegesek. Fenyő kötete a végítélet képével fejeződik be: „Budapest kaputt, mutatja mellettem furcsa mozdulattal egy orosz katona. Budapest kaputt, és mi mindannyian kaputt. És az utca jobb oldalán hulla, és bal oldalán hulla, és az egész ország hulla. A náci förtelem égbekiáltó bűnténye. A legyilkolt ország.”

Zimándi könyve utolsó lapján pedig ez olvasható: „A végére értem feljegyzéseimnek. A háború is lassan véget ért. Míg egy szép napon Németország is fegyverszünetet kért. Sorsunk ekkor már akaratunk ellenére is olyan szorosan Németországhoz volt kötve, hogy számunkra is ekkor ért véget a háború. Ahogyan az orosz katonák mondták, és hamar népszerű szállóigévé is vált: »Vojna kaput«. Bevallom, nem éreztem semmi megindulást, semmi meghatódottságot.”

Hát igen, ez éppen annak a hidegségnek a hangja, amelyet Kemény István ír le félelmetes erővel abban a 2000-ben publikált versében, amely a Keresztény és közép címet viseli. A kőszívű hidegség sokszor undort keltő mondatokban kulminál a könyvben: „A zsidó vagyon összegyűjtése körül is előfordultak jogtalan eltulajdonítások. Mindez igen szomorú fényt vet ránk, és kiábrándító.”

Az természetesen föl sem merül, hogy a zsidó vagyon „összegyűjtése” már maga is „jogtalan eltulajdonítás”.



Hideg az egész család

Kérdés, mi kellene ahhoz, hogy Zimándi kimozduljon totális szenvtelenségéből, mely a dermesztő közöny és teljes szívtelenség határát súrolja, és olykor át is lépi azt. Mindezt valami objektívnek szánt hang lengi át, amely nem egyszer egészen abszurd mondatokban szólal meg: „Sajnálom Párizst, de a németeket is meg lehet érteni. C’est la guerre.” Azaz „ilyen a háború”. Hát erre egy másik, nem kevésbé francia mondással lehetne felelni: „Tout comprendre c’est tout pardonner”, azaz mindent megérteni=mindent megbocsátani. De ebben a helyzetben a mindent megértő megbocsátás már szinte morális és történelmi bűn.

A vidéki zsidóság deportálásáról írt passzusa egészen vérlázító: „Egyébként Magyarországon vidéken már sehol sincs zsidó. Összegyűjtötték gettóba, és onnan külföldre szállították őket. Kivétel nélkül. Hetvenesével rakták őket egy-egy tehervagonba, férfit, nőt vegyesen, rájuk zárták az ajtót. Arra vonatkozólag nem elég megbízhatóak az adataim, hogy ha meghalt valaki közülük, kiemelték-e a holttestet vagy ha szült valaki, rendelkezésére álltak-e.”

Ilyenkor nem tudni, teljes naivitással vagy valami debilitással elegy pozitivizmussal állunk-e szemben, mely a földrengés epicentrumában, a hullahegyek alól is azt firtatja, hogy valóban 10-es számot mutatott-e a Richter skála, vagy netán csak 9,4-et.


Fenyő Miksa


Állítsuk most ide a Budapesten bujkáló Fenyő Miksa leírását, aki ugyancsak híján volt a pontos ismereteknek: „A tragédiák végtelen soráról hozzák a híreket búvóhelyemre. A vidéki városok zsidóságát, állítólag több százezer embert, már elhurcolták Lengyelországba. Hetven-nyolcvan embert nyomtak egy vagonba, egy sajka vízzel. Egy ilyen vonat három napig vesztegelt a ferencvárosi pályaudvaron. Állati ordítozással kérték – akik még éltek – »embertársaik« segítségét. Sem ember, sem Isten nem segített rajtuk.”

Zimándi tárgyilagos mondatai ostorként csattannak a mai olvasó arcán: „A gettóból a vasútállomásra való szállításuk vagy sírások és szomorú jelenetek között zajlott le. Akadt hely, ahol már eközben többen meghaltak. A lakosság legtöbb helyen részvéttel nézte őket, egyik magyar faluban sütöttek-főztek nekik, és úgy búcsúztak tőlük.” Ez, ha igaz is, ami szerfölött kétséges, ebben a szövegkörnyezetben inkább abszurd gúnyolódásnak vagy legalábbis fölmentésnek hat. És a következő mondatok már vissza is löknek a förtelembe: „Számos egyéni tragédia zajlott le, öngyilkosságok stb. Az öregeket és betegeket sem kímélték, előfordult, hogy elaggott úrnőt a kórházból hurcoltak és vittek el súlyos betegen. A megkeresztelteket is elvitték. csak a törvényben megszabott kivételezésnek adtak helyet. Az így elszállított zsidók száma pár százezerre rúg. A pesti zsidókat itt hagyták.”

Hogy az elszállításnak mi a célja, azt Zimándi nemigen firtatja, pontosabban ismét a tények gyermeteg vallásába temetkezik, és pletykákat emleget, noha ekkor már mindenki pontosan tudta, mi történik majd „külföldön” a magyar zsidókkal.


A külföldre szállított zsidók sorsáról senki sem tud semmi bizonyosat. Különböző rémhírek vannak forgalomban: a soványokból műtrágyát készítettek, a kövérekből szappant. Más: Lengyelországban kamrákba terelték őket, és ott mérges gázzal megölték stb. A hivatalos körök a való tényállásról nem tájékoztatták a nemzetet, az újságok pedig magáról a tényről is hallgattak.

Ezt feltehetően nemcsak a nemzet, de ő maga is erősen helyteleníti, hiszen mégis jobb lenne ha a rádió bemondaná, hogy akkor most műtrágya vagy netán szappan lett a zsidókból.


Budapest 1944

Budapest, 1944


Zimándi szerint a közvélemény megoszlik a „zsidókérdés ilyetén való, részleges, mert csak vidéki megoldására vonatkozólag”. Szerinte sokan vallják, hogy „van zsidókérdés, és ezt meg kell oldani, mégis a megoldás e módját nagyon drasztikusnak, helytelennek és keresztényietlennek tartják.” Hogy itt honfitársairól van szó, az meg sem fordul a fejében. Gondolkodásában a magyarok és a zsidók két világosan elkülöníthető, közös elemet nem tartalmazó halmazt alkotnak, ami persze színtiszta antiszemitizmus. A legvilágosabban abban a jelenetben, amelyben egy ismerőse monológját idézi emlékezetébe: „Az illető már fél órája beszél. Témája a két-három hónap előtt elhurcolt zsidóság. Minden rokonszenve az övéké, és erősen fel van háborodva. Igaza van. A most színmagyar területekről menekülő magyarok ezreire, a frontokon elpusztult magyarok ezreire egész idő alatt egy sajnálkozó szava sem volt.”

Ez tiszta sor: a zsidók nem magyarok.

Ugyanakkor meghökkentő, mennyien vannak! „A zsidókat tovább szuttyongatják. Bezárták az összes zsidó boltot. Sok volt. Magában Budapesten 18 ezer.”

És az utcán is rengeteg zsidót látni! Amikor Pesten jár, már a sárga csillag kötelező viselésének idején, megrökönyödve számol be arról, hogy hány zsidó sétál az utcákon. Nem is tudta, hogy ennyien vannak. Ez lenne az a bizonyos, immár szemmel látható zsidó dominancia, amely a középosztály általános felfogása szerint „helytelen”. Egy Zimándi által idézett „intelligens” hetedikes gimnazista is úgy véli, hogy „ki kell szorítani a túlsúlyukból, vezető állásaikból”. Ám a gimnazista levele árnyalt distinkciós képességről árulkodik: „de puskaaggyal, megbélyegzéssel ezt nem szabad elintézni. Mert az igazán szégyen lenne egy kulturált országra, hogy így intézné el legnehezebb kérdését.”

A könyvben semmi nem szól az ellen, hogy kijelenthessem: Zimándi feltehetően osztja e vélekedést.


Érzelmi analfabéta

Mindez vérbeli antiszemitizmus, de még inkább valamiféle lelki defektus, egyfajta érzelmi analfabetizmus. Zimándi életidegen figura, született irodalmár, velejéig könyvember. Menjen „külföldre” a kis zsidó szatócs, de a könyvek azért másféle bánásmódot érdemelnek, valamiféle torz humanizmus alapján. Ezért képes arra, hogy apró szélhámossággal szabotálja a kormány azon intézkedését, miszerint a zsidó szerzők műveit be kell szolgáltatni a hatóságoknak.

Zimándi, a Jászóvári Premontrei Kanonokrend gödöllői rendházának irodalomtanára és könyvtárosa szinte diákcsínyként számol be a hőstettről: „úgy hajtottam végre a rendelkezést, hogy a zsidó szerzők műveit átvittem a lakásomba, és jelentettem hivatalosan, hogy a könyvtárban semmiféle zsidó szerző műve nincs.” Nyilván büszke volt tettére, mely kétségtelenül több a semminél. Ám olvasottságával szinte egyenes arányban fejlődött vissza érzelmi fantáziája és mintha eltűnt volna belőle az egyik legfontosabb emberi tulajdonság, az empátia képessége. Ilyenkor egészen hajmeresztő mondatok fakadnak föl belőle: „Pusztulás és rombolás mindenütt. A szomorú képhez délután újabb járult. A németek leöntötték benzinnel a vasútállomás épületeit, és meggyújtották. Késő éjszakáig égtek az épületek. Nagyon szomorú látvány volt.”

De az 1945. február 25-i „irodalomtörténeti” értékelő futam még ezt is felülmúlja:


Él Várnai Zseni és Heltai Jenő, ellenben elhurcolták a németek Szerb Antalt és Sárközy Györgyöt. Ők nagyobb veszteség, mint Várnai Zseni és Heltai lettek volna.

Bevallom, mindezek fényében nem egészen értem Zimándi későbbi pályáját. Ugyanis ő volt az, aki 1972-ben az első és mindmáig egyetlen átfogó monográfiát publikálta a 19. század egyik legmélyebb esszéistájáról és kritikusáról, a tragikus sorsú Péterfy Jenő életéről. Naplóját olvasva különösen kézenfekvő a kérdés: vajon mi késztette Zimándit, a hívő katolikust, hogy 1940-től kezdve évtizedeken át foglalkozzon azzal az irodalmárral, aki egyértelműen a legmodernebb és legdekadensebb szellemi embernek számított a Vajda János és az Ady közti korszakban? Miért tanulmányozta konokul a magyarság bálványáról, Jókairól szinte megsemmisítő esszét író Péterfyt, aki ráadásul homoszexuális volt (és Zimándi ezt is megpendíti, de persze igyekszik elkenni a könyvében), és aki az elképzelhető leggroteszkebb és legrémisztőbb módon lett öngyilkos: egy Itáliából Budapestre tartó vonat vécéjében (!!) röpített golyót a szívébe!?


Budapest 1944

Budapest, 1944


Péterfy nyilvánvaló rokonszenvvel, mi több együttérzéssel megrajzolt alakja némi tépettségre vall Zimándi látszólag kővé dermedt lelkében. Ráadásul vitathatatlan, hogy ez a szerzetestanár jó ízlésű irodalmár volt, és noha emlékiratában sokat ostorozza a széplelkeket, maga sem más, mint egyfajta kissé szemérmes „Schöngeist”, aki a legbestiálisabb események közepette is folytonosan azon kesereg, hogy miért nem lett belőle költő. Van egy jelenet, amely arról tanúskodik, hogy tényleg volt írói vénája. 1944. június 27-én elhatározza, hogy Gödöllőről végre beutazik, mintegy világot látni, Pestre. Ám a vonat bombázásba kerül, az utasokat kiszállítják. A következő leírás egy Szinyei Merse-kép és egy Maupassant-novella frivolan impresszionista hangulatát idézi: „A hely, ahol kiszállunk, eszményi. Smaradgzöld rét, fűzfákkal. Ha nem volna olyan komoly a helyzet, még kellemes is volna.

Látványosnak mindenesetre látványos; karavánokban haladó, a legkülönbözőbb színekben pompázó embersorok, főleg a nők nyújtanak szép, színes foltot nyári ruháikkal az egyhangú zöldben a ragyogó napsütésben. Szénaboglyák, fűzfák tövében állunk. Az egész kezd úgy festeni, mint egy majális; a szem szinte a cigányokat keresi, és szeretne odaszólni valakinek: Mikor kezdjük a szalonnasütést?". Ám ezt a tehetséget feltehetően megfojtotta a papi hivatás, bár nem kérdés, hogy a Péterfy-monográfia lapjain néha mégis előtör.


Zimándi Pius István


De mit szól ehhez Isten?

Hogy vajon ő, a katolikus szerzetes, mennyiben tartja a háborút és elsősorban a zsidók deportálását „keresztényietlen”nek, azt nem fogalmazza meg.

Ez újabb mélyrétege Zimándi emlékiratának: isten helye és szerepe a tragédia kellős közepén. Míg Ungváry számítása szerint a zsidó szó 108 alkalommal bukkan fel a szövegben, isten bizonyára jóval kevesebbszer, noha nekem nem volt erőm megszámolni. Itt az üres hely mindennél beszédesebb. Még a leginkább érzelmekkel telített szakasz, amikor 1944 nyarán megállapítja:


Mostanában sokat mondogatom magamban a régi német mondást: Es lebt noch der alte Gott! Él még az öreg Isten!

Hogy a lángok árnyékában miből vonja le ezt a kissé vakmerő következtetést, az homályba vész. Azt gondolnánk, a karácsony adhatja a legkiválóbb alkalmat az istennel történő párbeszédre. De ez, leszámítva néhány laposan csengő mondatot, elmarad. Egyetlen hely akad, ahol nyíltabban szól, mégpedig az 1944-es tanévet záró rövid beszédében: „Ma szentáldozás a diákoknak. Kicsit beszéltem a fiaimnak. A lényege ez volt: Legyenek becsületes keresztények, becsületes magyarok, és legyenek hűek önmagukhoz.” Ezt a vakáció hónapjaira szánja, de „ha úgy esne, egy életre”. Ennél üresebb, közhelyesebb szavakat nemigen szólhat egy ember és elkötelezett pap ebben a katasztrofális helyzetben. De később mintha észbe kapna: „utólag bántott, hogy elfelejtettem a lelki helytállásról is beszélni, és arról, hogy ne veszítsék el a fejüket. Erre ugyanis szükség van, látom a szülőkön. Egyik-másik nagyon meg van ijedve.”

Nem csoda, elvégre mégis világháború folyik, tehetném hozzá rosszmájúan, de ezúttal nem helyénvaló a tréfa, hiszen maga Zimándi is folyton fél, de ezt igyekszik leplezni, mivel erősen szégyelli és férfiatlannak tartja. Itt ismét azt észlelhetjük, hogy ez a pap nem járta ki az érzelmek iskoláját. Úgynevezett pszichológiai észleletei ugyancsak infantilisek, ami nem csökkenti dermesztő légkörüket.



Lélektanilag érdekes megfigyelésem van a megerőszakolt nőknél. Majdnem mindegyik tisztet vall be, és ha tízen látogatták meg egyszerre, abból legalább kettőt kinevez tábornoknak. Mintha ezzel csökkenne a baleset kellemetlen utózengéje.

A középosztály embere

Nyilvánvaló, hogy Zimándi memoárjában (bár teljesen szándéktalanul) a magyar keresztény középosztály egy közepesen prominens képviselője ad számot önmagáról és mindarról, amit e középosztály átélt, nagy részben elviselt, eltűrt és elősegített.

„De nehogy valami tragikus, nagy nép / öntelt osztályát képzeld ám el, / ami a vesztébe rohan, és hiszi, hogy ő / csinálta a háborút, pedig csak / frontra megy, széthullik, elfújta a szél... már hallom is a színészeidet! / jaj, nem! ez csak egyetlen család, / ami történetesen hideg.”

Utoljára idézem Kemény István versét, melyben egyébként, és ezt képes voltam megszámolni, huszonkétszer fordul elő a hideg szó. Ez a szellemi és lelki, úgyszólván családi ridegség gátolja meg Zimándit abban, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is szembenézzen a felelősséggel, mely osztályát terheli. Fenyő Miksa persze nem fukarkodik az alapos vádakkal: „A katasztrófában, ami reánk szakadt, a magyar középosztályt súlyos felelősség terheli. A magyar középosztály a maga létét, jövőjét, az ország létét és jövőjét náci-Németországba való törhetetlen hitére tette föl. Ebben nem ismert kérdőjelet, fenntartást, kritikát. És fenntartás nélkül, sőt passzióval fogadta el a német fajőrület leggyilkosabb dogmáját: a zsidók kipusztításának szükségességét mint a magyarság megerősödésének, Európa újjászületésének előfeltételét.”.


Márai Sándor

Márai Sándor


Zimándi érintetlen marad ettől, és, mint osztálya oly sok más tagja, ő is inkább a homokba dugja fejét. Ám ebben az osztályban is akadt valaki, aki már 1944 telén megdöbbentően tisztán látott. Márai naplójában ezt olvashatjuk: „A problémák zsidó része az oroszok bevonulásával hosszú időre lezárult: a zsidók felszabadítása megtörtént. Most kezdődik a problémák nehezebb része: a keresztények felszabadítása.” Ha manapság áthaladunk a Szabadság téren, a Reagan-szobortól a szovjet felszabadítási emlékmű érintésével egészen a német megszállási szoborcsoportig terjedő útszakaszon, azt érezhetjük, még csak a küszöbére sem értünk e felszabadítás esélyének.

Zimándi Pius István: Egy év története naplójegyzetekben. (1944. március 19. – 1945. március 17.) Lektorálta és az utószót írta Ungváry Krisztián. Magvető, 2015.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!