Kényszeresen kefélt, de már elmúlt

Fotó: DPA / Andreas Gebert

-

Neil Strauss tíz éve írta meg A játszma című könyvét, amely a nővadász (PUA) szubkultúra bibliája lett. Most megírta a folytatást, amely még vadabbnak indul, de pont a tökéletes ellentéte lesz.


„FIGYELMEZTETÉS! A következő oldalakon feltűnik az egyik legrémisztőbb és obszcén szó az angol nyelvben: az elköteleződés. Az a fajta elköteleződés, amely gyakran megelőlegezi vagy éppen követi a szerelmet és a szexet” – így indul Neil Strauss új, The Truth (magyarul Az igazság) című könyve. Strauss nem véletlenül ódzkodik az elköteleződéstől, hiszen a hírnevét a pontosan tíz éve megjelent The Game (A játszma) című könyvnek köszönheti: ebben nemcsak azt írta le, hogyan vált gátlásos és szociálisan impotens fiatalemberből a világ egyik legelismertebb randigurujává, hanem részletesen bemutatja az egész nemzetközi nővadász (PUA) színteret is, behozva ezzel az egész szubkultúrát a mainstreambe.



A PUA-jelenség mára itthon is közismert lett, rengetegen szórakoznak az elképesztően béna magyar PUA-oldalak fórumain vagy videóin, tavaly novemberben pedig pár napig egy svájci származású, de amerikai csajozóguru, Julien Blanc lett a világ leggyűlöltebb embere a Time magazin szerint, miután valóságos internetes hajtóvadászat indult ellene az erőszakos és nőgyűlölő praktikái miatt, és melyek eredményeként kitiltották Nagy-Britanniából és Ausztráliából is.

Egyébként is a feminizmus fősodorba kerülésével elég nagyot változott a klíma tíz év alatt, és maga Strauss is egyetért azzal a megállapítással, hogy A játszma ma már sokkal nagyobb vihart kavarna, ha most jelenne meg. Igaz, a könyvet már akkor is sokan bírálták, amiért egy olyan szubkultúrát mutat be, amely tárgyiasítja a nőket, és ostoba papagájokat nevel az ismerkedni vágyó férfiakból, gyakran manipulatív technikákat népszerűsítve.

Maga Strauss olyan szinten elmerült pár évre a PUA-színtérben, hogy még az ígéretes újságírói karrierjét is takarékra állította, miközben ő maga kívül-belül átalakult, és a közeg egyik legnagyobb sztárja lett Style művésznéven. Szerencsére azonban ez nem jelentette azt, hogy kiveszett belőle az önreflexióra való hajlam, és elég pontos képet festett A játszmában a szubkultúráról, bemutatva annak árnyoldalait, a nem túl rokonszenves, nyilvánvalóan lelki sérült vagy egyenesen pszichopata guruktól kezdve a gyakran pszichológiai és kommunikációs technikákon alapuló módszerekig.

Sőt, a könyvben is egy idő után megjelennek a hatalmi harcok és a személyes konfliktusok, valóságos maffiaháború indul a szépen jövedelmező PUA-akadémiájuk irányításáért, és Strauss végül megcsömörlik, és kiábrándul az egészből, pláne, amikor szerelmes lesz, ám álmai nőjére (aki egyébként a könyv egyik főszereplője, Courtney Love akkori zenekarának gitárosa, Lisa Leveridge) egyáltalán nem hatnak a PUA-praktikák.


Lisa Leveridge


Vagyis nem kell ahhoz szimpatizálnunk a PUA-jelenséggel, hogy A játszmát szórakoztató és jó könyvnek tartsuk: Strauss élvezetesen és jól ír, és az sem ártott neki, hogy a Rolling Stone újságírójaként olyan világsztárokon figyelhette meg az újonnan tanult módszerek hatékonyságát, mint Britney Spears vagy éppen az alfahím prototípusa, Tom Cruise. A játszma nem feltétlenül kalauz a csajozáshoz (bár kétségtelenül ismertet egy sereg praktikát), hanem fejlődésregénynek is tekinthető – maga Strauss is eredetileg úgy gondolta, hogy ez inkább szól a férfiak önbizalomhiányáról. Az a kontraszt pedig különösen érdekessé teszi, hogy egy kifejezetten értelmes ember, mint Strauss, hogyan juthat el odáig, hogy idióta ruhákban és kiegészítőkben feltűnősködik, ellenszenves bunkókkal barátkozik, és néha bizony rendkívül kínosan viselkedik.



Kik az igazi szexfüggők?

A könyv úgy fejeződött be, hogy Strauss leszámol a randigurusággal, és kész végre önmagát adni egy kapcsolatban, vagyis az igaz szerelem mindent legyőz, happy end. Az élet viszont nem ilyen egyszerű: Strauss és Lisa kapcsolata nem tartott sokáig, Style pedig egy-két éves szünet után újra feltámadt, olyannyira, hogy saját PUA-kurzust is indított Stylelife Academy néven, és hiába próbálkozott meg időről időre azzal, hogy lehorgonyozzon valaki mellett, sosem tudott megmaradni egy tartós kapcsolatban. Még akkor sem képes erre, amikor egy olyan nővel ismerkedik meg, aki minden szempontból tökéletes választás lenne a számára: ő egy mexikói származású modell, Ingrid De La O. És hiába klappol látszólag minden, Strauss mégis megcsalja, méghozzá az egyik legjobb barátnőjével fekszik le többször is.


Strauss és Ingrid De La O


És itt, ezen a ponton kezdődik az új könyv, Az igazság, melynek a bevezetőjében Strauss fel is világosít mindenkit, hogy ő ennek a könyvnek bizony nem a főhőse, hanem sokkal inkább a főgonosza. A hűtlenséget követő elkerülhetetlen lebukás utáni mélypontról indulva ugyanis Strauss elhatározza, igenis megpróbál úrrá lenni saját magán, és a végére járni annak, miért sokkal nehezebb megtartani egy nőt, mint megszerezni. Benne van-e a hiba, vagy esetleg inkább a társadalomban, amely rákényszeríti az emberekre a monogámiát? Egyáltalán, természetes-e a monogámia, vagy pedig ellentétes az ember evolúciós programozásával? És vannak-e megfelelő alternatívák, amelyek kiválthatják azt, hogy az ember egy másikkal összezárva éljen le évtizedeket? Ezek a kérdések mozgatják Strausst, aki tényleg belevág, és olyan alaposan körüljárja a fenti kérdéseket, amennyire csak lehet.

Első lépésként bejelentkezik elvonóra egy függőségekkel foglalkozó klinikára, ahol szexfüggőket is kezelnek, mint amilyen Strauss is. A meglepő azonban az, hogy hamar kiderül, a szexfüggőség nem kifulladásig összevissza kefélő, vagy akár orgiáról orgiára járó embereket jelent, hanem szimplán hűtlenségen kapott férfiakat, akik lebuktak, és akik a házasságuk/kapcsolatuk megmentése érdekében készek alávetni magukat a kezelésnek. A klinika szigorú és rideg szabályai azonban rögtön az elején bizalmatlanságot ébresztenek a kötöttségek ellen lázadó Straussban, aki egyre szkeptikusabb a kezelés módszereivel és a valóban nem túl szimpatikus terapeutájával szemben, de mivel vissza akarja szerezni Ingridet, nem adja fel. Hamarosan hasonlóan gondolkodó ismerősökre is szert tesz, és a szkeptikusok élére állva feszegetné a határokat, amikor azonban az események nem várt fordulatot vesznek.

Pszichológiai közhely, hogy minden a gyerekkorból eredeztethető, de Strausst váratlanul és keményen szembesíti a terapeuta azzal, hogy amit ő normális és boldog gyerekkornak vélt, az minden volt, csak normális és boldog nem, éppen ezért Strauss nem is lehet képes egy normális kapcsolat fenntartására. De hát hogyan is lehetne, amikor kiderül, hogy az apja valójában a testi fogyatékosokra gerjed, őt pedig idősebb fiúként teljesen elnyomta a domináns anya, aki még azt sem engedte, hogy saját lakáskulcsa legyen, és olyannyira kisajátította magának a fiát, hogy kész elmarni mellőle a barátnőit is. Ez a felismerés aztán ráébreszti Strausst, hogy talán valóban érdemes elfogadni és betartani a terápia játékszabályait, ha tényleg normális életet szeretne egyszer. És itt kap kulcsszerepet a történetben a világ egyik leghíresebb zenei producere.

Rick Rubin a nyolcvanas-kilencvenes évek amerikai pop-rockzenéjének egyik legfontosabb alakja: az első fehérek között látta meg a lehetőséget a rapben, világsztárt csinált a Beastie Boysból, miközben olyan zenekarok legfontosabb lemezein is dolgozott, mint a Red Hot Chili Peppers, a Public Enemy vagy a Slayer, nem is beszélve az idősödő Johnny Cashről. A könyvben Strauss barátjaként tűnik föl, mint a sztoikus, öreg bölcs, aki pontosan látja Strauss gyengeségeit, előre tudja, ha rossz döntést hoz, és végig kitartóan a jó irányba lökdösi az egész könyvön keresztül. Milyen jó is lenne mindenkinek egy saját Rick Rubin, nem igaz?

Főleg, hogy Strauss útja itt még korántsem ér véget: bár végigcsinálja a több hónapos terápiát, újra összeköltözik Ingriddel, megpróbál rá se nézni más nőkre (pedig a PUA-előéletéből kifolyólag van kísértés bőven), papíron minden stimmel tehát, mégis azon kapja magát, hogy nem boldog. És miután kutatókkal, antropológusokkal és egyéb szakértőkkel beszélget a témáról, rájön, hogy azért nem, mert a monogámia nem természetes. Mi következik ebből? Egy nyitott kapcsolat. Beleegyezik-e Ingrid ebbe? Hát persze, hogy nem. Strauss – aki újra figyelmeztet, hogy ő itt csak a főgonosz – szakít vele, és megkönnyebbülve beleveti magát a monogám kapcsolatok alternatíváiba.


Neil Strauss, Hitch, Randiguru

Hitch is segít a randizásban, de nem tárgyiasítja a nőket


A szvingerklubtól a háremig

Óvatosan kezdi, és egy darabig nem is tud feloldódni: az egyik poligám rituáléról (a buddhista pudzsa egyik verziója) kidobják, mert pattogatott kukoricát eszik (!), majd miután a Family Guy-alkotó Seth McFarlane buliján megismerkedik egy szvingertársasággal, élete első orgiáján szabályosan elalszik, miután a többiek teletömik partidrogokkal. De aztán hál' istennek leküzdi az akadályokat, és egyre jobban elmerül a szvingerklubok világában, miközben egyre bizarrabb szexuális kalandokba keveredik, amelyek inkább tűnnek nyomasztónak, semmint izgalmasnak, Strausst azonban ráébresztik, hogy a nyitott kapcsolat lesz a megoldás a problémáira. Meg is találja a példaképét a hírhedt egykori hippikommunában, az egyszerre tizennégy feleséggel élő Father Yod háremében.


Neil Strauss, Father Yod

Father Yod


A terv papíron elég jónak tűnik: kivesz egy házat San Franciscóban, és összeköltözik azokkal az újonnan megismert, számára szimpatikus nőkkel, akik nyitottak a dologra – mindjárt egyszerre hárommal is. A könyv talán legszórakoztatóbb része ez, hiszen a terv két nap alatt összeomlik, a nőknek valójában eszük ágába sincs osztozni rajta, ő pedig egyre kétségbeesetten igyekszik nem megbántani egyiküket sem, a vége pedig az lesz, hogy Strauss a kanapén alszik, és a pokolba kívánja a háremét. De még ezután sem adja fel, hanem ezúttal poligámiára nyitott emberekkel költözik össze, ám vélhetően nincs mindegyikük tisztában teljesen a játékszabályokkal, hiszen az egyik férfi baltával akarja agyonverni Strausst, amikor rajtakapja a barátnőjével.

És amikor már végképp összeomlana, váratlanul összejön egy nővel, aki ugyanolyan, mint ő. Ráadásul nemcsak, hogy beleegyezik a nyitott kapcsolatba, de még teljesen alá is rendeli magát Straussnak, és a kapcsolatuk csak egyfelé nyitott. Legalábbis eleinte, de ez túl szépen hangzik, és rövid idő alatt be is bizonyosodik, hogy Strauss a nyitott kapcsolatra is képtelen, legalábbis azt már nem bírja elviselni, amikor a barátnője másokkal van, márpedig ez lenne a kulcsa az egésznek. Így válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy valójában Strauss sem különleges, és ugyanolyan monogám kapcsolatra vágyik, mint amilyen ellen olyan szenvedélyesen lázadt korábban. Még rosszabb, hogy pont azzal az Ingriddel, akivel már többször is kicseszett, és aki nyilvánvalóan tovább is lépett azóta. Vagy mégsem?

Talán sejthető már a végkifejlet, melyhez Straussnak még több poklon is át kell gázolnia: a hipnózistól a csoportos pszichoterápiák különféle formáiig mindent bevet, hogy teljesen megszabaduljon gyerekkori démonjaitól, miközben beleegyezik, hogy teljesen elszakad a korábbi életétől, és a hozzátartozó kísértésektől. Törli magát az összes közösségi alkalmazásról, megváltoztatja a telefonszámát és az e-mail-címét, kivizsgáltatja magát az összes létező nemi betegségre (csodával határos módon mindegyik tesztje negatív), és az anyjával is a minimumra korlátozza a kapcsolatát. Igen, ez már a célegyenes, és ugyan néha az Édesvíz kiadó könyveinek világát is súroljuk, de cserébe a főgonoszból szép lassan mégis főhős lesz.


Neil Strauss, randevú, randi, flört


Segíts magadon

Az, hogy végül is Ingrid is igent mond-e, már csak bónusz – a lényeg sokkal inkább Strauss saját magával folytatott harca, amely jóval keményebb, mint amikor A játszmában kellett leszámolnia a gátlásaival és lúzerségével. Mivel pedig általában az ember ritkán engedheti meg magának, hogy éveket töltsön el úgy, hogy ilyen iszonyatos energiákat fordítson saját magára (a könyv csaknem négyéves periódust dolgoz fel), mindenképpen érdekes belelátni valakinek a lelkivilágába, aki megteheti ezt. De hogy mindenki megnyugodjon, Straussnak olyannyira sikerült meggyőznie a környezetét arról, hogy tényleg új ember lett, hogy két éve feleségül vette Ingridet, akitől azóta született egy fia, az esküvő előtt pedig egy tényleges szertartás keretében el is temette a PUA-alteregóját, Style-t.

A játszma után már nem is meglepetés, hogy Az igazság is jól megírt, olvasmányos könyv, pláne, hogy Strauss nemcsak a saját sztorijára fordít figyelmet, hanem végigköveti a szexelvonós társai további sorsát is, és csak úgy mellékesen felbukkannak filmsztárok és popénekesnők, meg ugyebár az állandó szereplőként a józan hangot képviselő Rick Rubin. Persze, lehet mondani, hogy semmi új nincs Strauss felfedezéseiben (ő maga is idézi Erich Frommot arról, hogy a korlátlan szexuális kicsapongás nem tesz boldoggá, sőt), és tulajdonképpen a korábbi életműve ismeretében logikus is, hogy megírja A játszma antitézisét. És még csak azt se mondja, hogy mindenkinek az ő útját kéne követnie, sokkal inkább azt a szintén nem eget rengető felismerést, hogy az embernek elsősorban magával kell tisztába jönnie, nem pedig mástól várnia a megváltást egy kapcsolatban. Ha hihetünk neki, amikor elkezdte írni a könyvet, még hitt az alternatív kapcsolatformákban, és a saját tapasztalatai fordították a monogámia felé. Most pedig, amikor már okos emberek is érvelnek a csoportházasság mellett, különösen érdekes látni, mire ment Strauss a gyakorlatban.


Nyilvánvaló, hogy Az igazság nem fog akkora karriert befutni, mint A játszma, már csak a témájánál fogva sem. De ez már abból is egyértelmű, hogy utóbbi a legmerészebb álmok valóra váltásáról szól, Az igazság meg pont az ellenkezőjéről, épp ezért egészítik ki egymást tökéletesen.