Kelet-Berlin az nem egy hely

Forrás: Verzió

-

Mit jelentett a berlini fal két huszonéves, szerelmes művész számára, akiket elválasztott egymástól? A Verzió filmfesztiválon vetített Engelbecken című film megrendítő választ ad a kérdésre.


Nem ismertem Gamma Bak és Steffen Reck színházi és filmes munkásságát, mielőtt megnéztem az Engelbecken című, közösen készített és közös történetükről szóló dokumentumfilmjüket, és most sem állítanám, hogy nagyon sok konkrétumot tudok róluk. Filmjük ugyanis néhol frusztráló, de leginkább izgalmas módon nem annyira történetet mesél el, mintsem bemutat egy lelkiállapotot, és ehhez olyan eszközöket használ, hogy a végeredmény épp annyira megállná a helyét videoinstallációként egy kiállításon, mint a moziban dokumentumfilmként.



Azért kibontakozik egy sztori: a Kelet-Berlinben élő, pszichés és alkoholproblémákkal viaskodó Steffen és a Nyugat-Berlinben élő, őt folyamatosan látogató, kitartó Gamma szerelmének története a 80-as évek második felében. Úgy tűnik, nagyjából még a kronológiai sorrendhez is ragaszkodnak, mégsem ívet rajzolnak, hanem töredékeket, foszlányokat hordanak egy kupacba, és részben a néző feladata ezeket összekötni.

Lazán keverednek egymással a mai (?) interjú- és beszélgetésrészletek, amelyeknél sosem írják ki, hogy éppen ki és mikor beszél, a korabeli(nek tűnő) felvételek az alkotók narrációjával, és az egykori írásos dokumentumok, amelyeket úgy fényképeznek, mintha képzőművészeti alkotások lennének: a határidőnaplók lapjai, a főszereplőkről szóló Stasi-jelentések és a határátlépésekkor készült jegyzőkönyvek nemcsak mint szövegek fontosak, hanem már-már esztétikai élményt nyújtó tárgyakként láttatják magukat.


Gamma és Steffen a 80-as években


Nem mindig tudjuk, hogy pontosan hol járunk az időben – az egyik jelenetben például a még fiatal, de a kettévágott Berlint már múltként felidéző Gamma mesél –, és a megszólalók a legtöbb esetben nem interjút adnak, hanem sztorikat, impressziókat mesélnek. A filmkészítők nagyon is tudatosan gyűjtik ezeket össze, de egyáltalán nem törekednek arra, hogy minden részlet világossá váljon a néző számára, céljuk inkább az, hogy megértsük azt a légkört, amelyben Gamma és Steffen lehetetlen szerelme kibontakozott.

És ez sikerül is: minél tovább nézzük a fenyegető zenével kísért képeket és hallgatjuk Steffen lehangoló beszámolóját egykori depressziós és egyre paranoidabbá váló lelkiállapotáról, annál mélyebben és mélyebben átérezzük, micsoda pszichés teher nehezedett erre a két fiatalra, akik egy abszurd rendszerben pont azt a két dolgot nem művelhették szabadon, ami értelmet adott az életüknek: a művészetet és a szerelmet. Igazán átéljük, milyen, amikor ránk telepszik a füstös, szürke levegő, amikor biztosak lehetünk benne, hogy a sarok mögül figyel bennünket valaki, és amikor pontosan tudjuk, hogy meggondolatlanul kimondott szavaink egy aktában végzik majd valahol.


Steffen és Gamma manapság


Megértjük, hogy Kelet-Berlin nem lakóhely, még csak nem is börtön volt Gamma és Steffen számára, hanem egy teljesen beteg lelkiállapot. Borzalmas súly, ami alig elviselhetően telepedett rájuk, de levetni sem bírták. És nem csak azért, mert Nyugatra szökni nehéz volt, hanem, mert nem akartak szökni, nem akartak elmenni. Élni akartak, normálisan.

Így aztán az Engelbeckennek még akkor sem lehetne felszabadító a befejezése, ha szabályos történet kerekedne ki a sok kis benyomásból. De nem kerekedik, ez nem az a típusú film, amit nézve azon izgulunk, hogy a két szerelmesnek sikerüljön elmenekülnie a diktatúrából, és fellélegzünk, amikor összejön nekik. Budapest a szabadság kulcsa, de a filmesek nagyon erősen üzenik, hogy nem az a fontos, hogyan jutottak el nyugatra, hanem az, hogy mi történt a hátrahagyott holmijaikkal.


Az Engelbecken című film megtekinthető a Verzió filmfesztiválon november 14-én, szombaton 16:30-kor a Toldi moziban.