Kedvenc irodalmi apánk – 25 éve halt meg Ottlik Géza

Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum

-

Magyar írók egész generációjának apahiányát elégítette ki ez a „tehetséges, de lusta” író, aki valójában egykönyves szerző volt. Ő volt a megbízható villanykörte, és az indián, aki a lady biztonságáért szavatol. Az Iskola a határon írójára emlékezünk, aki 1990. október 9-én hunyt el.


Ottlik Gézáról sok szép megemlékezés született. Sőt, azt mondhatnánk, Ottlik Gézáról csak és kizárólag szép megemlékezés született. Aki ismerte, azt egyértelműen lenyűgözte valami a személyiségében, talán hallatlanul ép morális érzéke, talán sugárzóan egyértelmű emberi tartása, talán az a rend, ami valószínűleg uralta egész alakját, külső és belső eleganciája, és még sok más, látszólagos apróságok, amelyek aztán később döntőnek bizonyulnak a rokonszenv, netán a szeretet megszerzésében.

Hadd idézzek fel egy anekdotát, melyet Réz Pál mesélt el Kardos G. Györggyel kapcsolatban, de amely most Ottlik szempontjából lesz érdekes. Amikor első regénye, az Avharam Bogatir hét napja megjelent, Kardost természetesen érdekelte, hogyan vélekednek róla tekintélyes, már befutott pályatársai. Réz ezt meséli: „Ottlik véleménye is izgatta, persze, de Ottlik csak annyit mondott: - Jó regény, kiváló. - És amikor látta, hogy Kardos ennél részletesebb véleményt - dicséretet - várna, elmondta, hogy amikor bevitte Schöpflin Aladárnak az Iskola a határon első változatát, az öreg Schöpflin csak annyit mondott: - Jó regény. Kitűnő. - És amikor unszolta volna, hogy részletesebben, szerkesztő úr, Schöpflin azt mondta: - Mint egy jó villanykörte, olyan. Amikor becsavarják, ég.”


Ottlik Géza Biarritzban


Valahogy ilyennek képzelem Ottlik hatását nemcsak kortársaira, de későbbi rajongóira is, akik már nem ismerhették személyesen. Ottlik megbízható villanykörte volt, személyisége simán és minden cafrangtól mentesen működött, ami természetesen nem lenne feltűnő vagy csodálandó egy normális korszakban. De amikor Ottlik híres lett és egyetlen remekműve szinte legendássá vált, akkor éppen nem volt teljesen épeszű világ Magyarországon. (Kérdés persze, hogy pár évet leszámítva, mikor volt ilyen periódus nálunk a 20. században?!) Ottlik polgár volt egy olyan országban, amely már legfeljebb csak a polgár paródiáit ismerhette személyesen.

A kommunistákhoz, a Kádár-rendszerhez semmi köze nem volt, ugyanakkor nem volt feltűnően antikommunista sem, hiszen ismét csak teljesen természetesen képviselte azt a szellemi-morális tartást, hogy normális ember bizonyos fajta eszmékkel, mentalitásokkal semmilyen módon nem közösködik, még túlzottan elutasító modorban sem. Egyáltalán: Ottliknak ragyogóan működött az arányérzéke, ami ismét kuriózumnak számított egy erősen hisztérikus, szinte kizárólag fekete-fehér ítéletekben utazó országban. Nem vitte utcára és semmiféle nyilvános térre meggyőződéseit, művészi eszményeit. És természetesen magánügyeit sem. Mindezek, és nyilván még sok egyéb is, olyan lefegyverzően hatottak, hogy Ottlik híres és bizonyos fokig legendás személy és író volt már akkor is, amikor voltaképpen még semmi lényegeset nem publikált.


Ottlik egyetemi indexe az 1930–31-es tanévből


És amikor az irodalmi világ egy részében idollá vált, vagyis nagyjából az 1970-es évek közepén, akkor sokan érezhették úgy, Ottlik személye és műve garantál valamit egy olyan közegben, amelyben szinte már semmire sincs garancia. Ezt Esterházy írta meg talán a legszebben és legfurfangosabban az író 75-ik születésnapjára: „szívesen gondol az ember úgy Ottlikra, mint afféle biztosítékra, hogy nagy baj nem történhetik. Mintha ő volna az a derék indián, aki szavatol a lady biztonságáért. Ami persze nem igaz, ezzel csupán biztatgatjuk magunkat. Mert egy szál Ottlik ugyan mit szavatol? Nyilván az égadta világon semmit sem. Bármi megtörténhetik, ezt tudhatjuk máshonnan is. Mégis fontos tudni, hogy Ottlik van.”

Esterházy finoman jelzi, hogy ez a garancia voltaképpen kicsit önáltatás és a saját felelősségünk áthárítása egy általunk megköltött személyre. De ugyanakkor mink van, mink marad akkor, ha nincs Ottlikunk? Ha nincs egy olyan figura, akinek létezését garanciának tekintjük a normalitásra, még akkor is, ha tudjuk, hogy ez semmit sem szavatol? Miközben azt is tudjuk, hogy az lenne csak az igazán normális dolog, ha nem lenne szükségünk ilyesféle, egyáltalán semmiféle, szavatolásra.


Apahiány

De Ottlik kisugárzásával kapcsolatban talán megemlíthető még egy mozzanat. Volt egy időszak, nagyjából az 1970-es évek eleje, amikor az újabb magyar irodalom feltűnő apahiányban szenvedett, és nem csupán a magánéleti értelemben, noha abban is. Az ekkoriban debütáló, a hatalommal különféle okokból szembeálló, ugyanakkor nem feltétlenül élesen konfrontálódó, azaz politikailag nem egyértelműen ellenzékinek nevezhető alkotók jó része keresett, de nem talált magának irodalmi apát. Sokan a még élő nagyok közül (csak jelzésszerűen: Déry Tibor, Illyés Gyula, Szentkuthy Miklós, Vas István, Weöres Sándor) és/vagy kompromittálódtak valamilyen módon, és/vagy alkati okokból nem voltak megfelelőek erre a szerepre. Nyilván még sok egyéb ok is említhető.


Az Esterházy Péter által egy lapra másolt Iskola a határon


Az akkor debütálók, és azóta részben kanonikussá vált alkotók közül Bereményi Géza, Esterházy Péter és Lengyel Péter irodalma mindmáig erősen apacentrikus, és javarészt ez alkotja Nádas Péter fő műve (Emlékiratok könyve) témáját is. Az apahiány szinte tapintható volt, de a döntő lépést Esterházy tette meg, amikor lemásolta egyetlen rajzlapra Ottlik Iskola a határon című regényét, és ezzel bizonyos befolyásos értelmezők (legkivált Balassa Péter) szerint a hódolat mellett rituális apagyilkosságot követett el. Ám Esterházy zseniális ötlete ezzel elindította és egyben betetőzte Ottlik „posztmodern” irodalmi kultuszát. Másrészt pedig megsemmisítette. A remekmű a fiú alázatos, mintegy szerzetesi kódexmásolása közben kimozdult klasszikusan hideg nagyságából és élő műalkotás lett, miközben a másolás révén egyben olvashatatlanná is vált, azaz megsemmisült. Ottlik irodalmi apa is lett, meg nem is.


Művészet és morál

Az előbb idézett köszöntőben Esterházy erős kézzel kapcsolja össze a művészetet és a morált, amikor az Iskola a határon jelentőségéről ír. „És még azt is mondja ez a regény, vagy nem is a regény, hanem egyáltalán Ottlik létezése, hogy ez olyan mesterség, melyet nem elég tudni, szeretni, ismerni meg csinálni, nem elég radikálisnak lenni, okosnak és szakszerűnek: hanem még tisztességesnek is kell lenni. Ottlik valamiféle méltóságot ajánl vagy kínál nekünk. Mert lehet, hogy az élet olyan, hogy alkukat kell kötni benne, de ezeket az alkukat is méltósággal kell kötni. És ha nem lehet méltósággal alkut kötni, akkor nem szabad alkut kötni! Azt mondja, hogy van, amit lehet, és van, amit nem lehet.”


Vas István és Ottlik Géza, Párizs, 1963 október

Vas István és Ottlik Géza 1963-ban, Párizsban


Ez a kikezdhetetlen morál is biztosította Ottlik kitüntetett szerepét az újabb magyar irodalomban. Hogy az ember tudja, mi az, amit nem lehet megtenni. Angol ízlésű erkölcsiség ez; Magyarországon unikális. És annál jobban hat, minél természetesebb módon él vele az ember. Ilyen magától értetődő módon fogadta be lakásába a nyilas uralom kitörésekor folyamatos életveszélyben élő Vas Istvánt, akit korábban személyesen alig ismert. Vas a memoárjában így írja le Ottlik befogadó monológját: „Pistu hozzánk jön. Annál jobb helyet úgysem talál. A házunk magában áll, a kicsi Riadó utcában senki sem szomszédunk sincs, se jobbról, se balról, csak szemben a katonaiskola, az pedig éppenhogy biztonságot ad inkább, mert onnan ugyan senki sem jár igazoltatásra. (...) Nagyszerű, hogy hozzánk jössz, mi úgyis unatkoztunk odakint Gyöngyimmel. Majd meglátod, milyen jól fogunk mulatni addig a kis ideig, ameddig ezt a söpredéket kisöprik innen.” És amikor Vas későbbi felesége, Marika a nyakába borul, még Ottlik hálálkodik: „Ugyan, Marika, csak nekünk van mit megköszönnünk. Hogy mit? Hát azt, hogy élvezhetjük Pista társaságát.”

És egy jóval későbbi interjúban sem tágít ettől a magyarázattól: „Ha ma Vas Pista barátom azt mondja, hogy megmentettük az életét, ki kell egészítenem, hogy ő meg az én életemet, a mi életünket mentette meg azzal, hogy segített megőrizni a normális ép eszünket, s hogy a legnagyobb borzalmak között is ugyanazok maradtunk, akik voltunk.”


Ottlik és felesége Debreczeni Gyöngyi

Debreczeni Gyöngyi és Ottlik Géza


A létezés-szakmában dolgozott

Ottlik többször is leírta, hogy neki egyetlen témája volt, a teljesség, maga az egész élet. Azt állítja, kissé frivol gúnnyal, hogy ez a meggyőződés már írói pályája kezdetén, azaz a hétéves korában írt A paradicsomleves című drámája bemutatásakor eltöltötte. „Azt hiszem, az író, ha nem veti papírra, amit ír, akkor is dolgozik. A művészet lényegében nem külön szakma, hanem egyszerűen az élet gyakorlása, az emberi lét természetes foglalkozása, amit mindenki űz éjjel-nappal. Ami megtörtént az emberrel, vagy amit tesz, amit vele tesznek, amit szeretne, amit tapasztal, érez, lát, hall: azt mind átéli, tudomásul veszi, reagál rá, visszagondol rá, rendezni próbálja, hordozza, építi, szóval éli az életét. Alighanem ilyen értelemben képzeltem el magamnak hétévesen az írói pályát: hogy majd a létezés-szakmában dolgozom.”

És persze a szó köznapibb értelmében is egyetlen témája volt, ez pedig a kőszegi katonaiskolában eltöltött pár év és és annak összes következménye.


Ottlik Géza

Csoportkép a kőszegi katonaiskolából, Ottlik a hátsó sorban balról a második


Egykönyves író

Ma már egyre világosabban látszik, amit húsz éve csak suttogva mertünk említeni egy kávéház mélyén, hogy Ottlik Géza egykönyves író volt, és az összes többi műve, a Hajnali háztetők című rövid regény, a novellák, a remekbe sikerült Minden megvan című kisregény, a kéziratból kiadott Buda , nem egyebek, mint az Iskola a határon jobban vagy kevésbé jól sikerült mellékbolygói. Úgy érzem, az egykönyves író nem lesajnáló minősítés, hiszen egyetlen remekművet írni éppen elég egy életre; csoda és isteni ajándék, úgyszólván. Maga Ottlik feltehetően tudta ezt, talán ezért is óvta oly féltő gonddal a nagy művet. Jellemző, hogy amikor 1948-ban a Franklin kiadó elfogadta és már majdnem a nyomdába küldte a Továbbélők című regényét (az Iskola... ősváltozatát), Ottlik szinte az utolsó utáni pillanatban vette vissza a kéziratot. És várt még 11 évet a radikálisan átírt fő mű megjelentetésével. Hogy jól döntött, azt egyszerűen ellenőrizhettük, amikor 1999-ben, már jóval Ottlik halála után mégis megjelent a Továbbélők kézirata. A regény egészen más nívón áll, mint a későbbi verzió, tökéletesen összemérhetetlen az Iskola a határon remeklésével.

Ráadásul már a legegyszerűbb filológiai vizsgálat is azt támasztja alá, hogy Ottlik egész életében egyetlen regényen dolgozott. Az ősváltozatban még Damjáni a későbbi Both Benedek neve, viszont Damjáninak hívják a főhőst A rakparton című 1947-es novellában. Az 1944-ben a Magyar Csillag nevű folyóiratban publikált (de az 1957-es könyvbeli megjelenésére már erősen átdolgozott) Hajnali háztetők főalakja Halász Péter, az Iskola... egy fontos mellékszereplője, aki felbukkan máshol is. És ezúttal nem puszta szóvirág, ha az írjuk: a sor még folytatható. Ottliknál a legváratlanabb helyeken villannak elő ugyanazok a nevek, de messze nem ugyanabban az irodalmi szerepkörben. Rengeteg időnek kellett eltelni, hogy a fő műben véglegesen rögzüljenek a nevek és a szerepek.


Ottlik Géza

Siklósi katonaiskolai növendék 1926 júniusában


Ráadásul ilyenkor azt is érzékelhetjük, hogy Ottlik nem volt profi író abban az értelemben, ahogy Kosztolányi vagy Márai az volt, hogy csak Ottlik magyar irodalmi eszményképeit említsem. A profi író élethivatásának tekinti az írást, másrészt szakmának, melyet folyamatosan gyakorolnia kell. Márai vagy Kosztolányi fontosnak tartotta, hogy szinte minden évben publikáljon legalább egy kötetet, pusztán már azért is, mivel ebből és csakis ebből éltek. Azt is mondhatnánk, a profi író azt írja meg, amit akar, és akkor, amikor akarja, míg az Ottlik-típusú író pedig csak azt írja meg, amit tud, amire képes. Ellentétben a vérbeli profikkal, Ottliknál az ihlet nem volt állandóan a mellényzsebében tartott és bármikor előrántható készség. Nem is annyira ihletetten, hanem inkább figyelmesen dolgozott: élt és közben folyton magába fogadta a világot és önmaga reflexióit, azaz megállás nélkül dolgozott, noha alig publikált. És talán a pőre élményt többre becsülte, mint a megfagyottat, azaz magát a művet. Persze azt is mondhatnánk, hogy éppen ez lenne a régi értelemben vett ihlet: valaki csak akkor szólal meg, ha úgy érzi, valóban ellenállhatatlanul kívánkozik ki belőle a közlés, és ez a mondandó szilárd formát követel. Ottlik nem volt a céh törzskönyvezett tagja, valóban „civilprózát” művelt, és csak akkor írt, ha kedve szottyant rá. Ez a kívülállók szemében néha lustaságnak hatott; Vas István is „tehetséges, de lusta” írónak jellemezte még az 1940-es években. Bár ekkor, pár publikált novella után, még nemigen látszhatott, hogy a létezés-szakma bedolgozója más törvényeket követ, mint a hivatásosok.


Lengyel Balázs, Mándy Iván és Ottlik Géza egy közös esten, Budapest, 1984 december

Lengyel Balázs, Mándy Iván és Ottlik Géza 1984-ben


És öntörvényű módon viszonyult a politikához is. Mivel az Iskola a határon tényleg könyvtárnyi szakirodalommal rendelkezik, hadd idézzek most fel egy viszonylag ismeretlen, de roppantul tartalmas szöveget, melyet a kiváló irodalomtörténész, Angyalosi Gergely mondott egy beszélgetésben Ottlik politikai beállítottságáról: „Azon töprengtem, hogy mi tette alkalmassá ezt a regényt arra, hogy oly sokféle ember számára lett otthonos és kiválóan belakható tér. Azt hiszem, ennek oka a politikai ideológia abszolút hiánya a regényben. Ottliknak megvan a maga emelkedett, nagyon nemes veretű, kicsit XIX. századi patriotizmusa, ehhez kapcsolódik szabadságharc eszméje. Tehát a szabadságharc és a patriotizmus együtt, ez nála lefedi azt a tartományt, amit a politika egyáltalán betölthet. A politikáról nincs véleménye, nincs álláspontja; az Iskola a határon szereplői egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy aktuálisan Magyarországon milyen társadalmi rendszer van. Valamiképpen mindig a szabadság foglalkoztatja őket, de ez teljesen el van szakítva attól, hogy a szabadság milyen politikai körülmények között jelenik meg. A hatvanas évek elejétől a rendszerváltásig tartó időszakban, amikor tudjuk, hogy milyen szerepet játszott a politizálás, az élet átpolitizáltsága, akkor ez a gesztus sokaknak felüdülést jelentett. Mintha tiszta hegyi levegőt lélegeztek volna be”.

Igen, a létezés-szakma totálisan apolitikus.


Ottlik és felesége Debreczeni Gyöngyi

Debreczeni Gyöngyi és Ottlik Géza


Az anyakönyvvezető mondja ki a döntő szót

1939-ben Ottlik és menyasszonya állt az anyakönyvvezető előtt, aki megkérdezte, mi a foglalkozása. És amikor Ottlik azt feleli, hogy író, erősen meghökken, és megkérdi, milyen író?

„- Író - ismétlem csökönyösen.
- Hírlapíró? Közíró?
- Nem.
- Nem újságíró?
- Nem. Író vagyok.

Az anyakönyvvezető nem mondható fiatal embernek, hatvan felé járhat. Látszik, hogy ilyesmi még nem fordult elő vele. Nem tudja, mit írjon be a megfelelő rovatba. Verejtékezik. Most már sajnálom a makacskodásomat. Azt kellett volna mondanom, hogy állástalan diplomás vagyok, vagy munkanélküli tanár. Vagy mégis hogy magánzó vagy újságíró. Az anyakönyvvezető töpreng, erős-egészséges fiatalember vagyok, fogja mindjárt mondani, miért nem választok magamnak egy tisztességes magyarországi foglalkozást? Azután mégsem mondja, sóhajt, megkönnyebbülten, mert eszébe jut valami, és beírja az üres rovatba: magáníró.”

A derék állami hivatalnok nyilván még csak nem is sejtette, amit mi már tudunk, hogy hirtelen felindulásból elkövetett szóalkotásával tévedhetetlenül jelölte ki Ottlik Géza különleges helyét a magyar irodalom történetében.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!