Kánikulában mindenki gyilkol vagy szexel

Fotó: Kobal / Sidney Baldwin

-

A hőségben játszódó filmeknek különleges a hangulata, imádjuk, amikor vibrál a forró levegő az út fölött, és szexin folyik az izzadság a hősök hátán. Az extrém melegben általában előtör az állat a figurákból: vagy felforr az agyvizük, és képletesen vagy ténylegesen kinyírják egymást, vagy erotikus vágyaik szabadulnak el megzabolázhatatlanul. Vagy mindkettő egyszerre. A közelgő 36 fokos hőmérsékletre tekintettel összeszedtük kedvenc, kánikulában játszódó filmjeinket.


Palmetto (1998)

Film noirhoz elsőként sötét, esővíztől csúszós utcákat asszociál az ember, és a zuhé a Palmetto végén is megérkezik szabályszerűen, de a film nagyobb részében döglesztő kánikula uralkodik a címadó floridai városkában, ahol a helyi kocsma mennyezetén sínre szerelt legyezősor kavargatja lustán és eredménytelenül a forró levegőt. Hősünknek, Harry Barbernek (Woody Harrelson) pedig már azelőtt gyöngyözik a homloka, és átizzadnak a fagylaltszínű vászoningei, hogy felbukkanna a színen a femme fatale, a zseniális nevű Rhea Malroux (Elisabeth Shue), és belerángatná egy kamu emberrablási akcióba, aminek nyilván csakis rossz vége lehet. Még szerencse, hogy a tenger felől fújó szellő átjárja a parti kalyibát, ahol Barber és Malroux túlhevülve egymásnak esik, de Barber barátnője (Gina Gershon) sem rest lenyalogatni az izzadságot börtönből frissen szabadult pasija nyakáról.



Volker Schlöndorfftól szokatlan kiruccanás volt ez a ponyvanoirok világába, de a rendező bevallotta, hogy mielőtt az agyasabb filmek felé terelődött volna, gyerekkorában pont az 50-es, 60-as évek noirjait nézve szeretett bele a moziba, és a Palmettónál élvezte, hogy végre valami könnyedebbet csinálhat. Pontosan eltalálta a megfelelő hangvételt: a film folyton kikacsint, nem veszi teljesen komolyan önmagát, Shue például élvezettel játssza túl a csábító szélhámosnő vicces Alkony sugárút-hommage-ba kifutó szerepét – de mindez mégsem válik parodisztikussá.


Szemet szemért (Do the Right Thing, 1989)

Spike Lee legjobb filmje javarészt a brooklyni utcákon játszódik, természetesen még azelőtt, hogy Brooklyn menővé vált volna. A nyár legmelegebb napján vagyunk, a gyerekek a kinyitott tűzcsap vizében pancsolnak, minden pirosban és narancsban izzik, és Public Enemyt bömböltető fekete utcagyerekek és olasz pizzériások idegelik egymást, a háttérben koreaiakkal, Puerto Ricó-iakkal és néhány kósza fehér rendőrrel. Lee már a 80-as évek végén is hajlamos volt a didakszisra, de etnikai sztereotípiákat soroló figurái még viccesek, a rendező dühe kedves, szerethető düh, nem az a mostani, megkeseredett, amivel annyira nehéz szimpatizálni még akkor is, amikor igaza van.



Rengeteg káromkodással megtűzdelt, jobbnál jobb dumák – Motherfuck you! – követik egymást egyre agresszívebben, ahogy a tűrhetetlen melegben szép sorban eldurran a figurák agya, és kitör a balhé. Egy srác meghal, a Lee által játszott pizzafutár, Mookie behajít egy szemetest főnöke, Sal (Danny Aiello) pizzériájának az ablakán, és megválaszolatlan marad a kérdés, hogy valaha képesek lesznek-e békében élni egymás mellett ezek az emberek.


Tizenkét dühös ember (12 Angry Men, 1957)

Amikor a tizenkét tagú esküdtszéket összezárják egy szobába, hogy döntsék el, a halálba küldenek-e egy tizennyolc éves fiút, az egyikük rögtön megjegyzi, hogy utánaérdeklődött, és ma van az év legmelegebb napja, aztán az is kiderül, hogy még a ventilátor sem működik. A fülledt hőségben mindenki fáradt és ingerült, és menne már a dolgára vagy legalábbis egy baseballmeccsre – nem éppen ideális körülmények ahhoz, hogy egy ember életéről döntsenek. De akad köztük egy (Henry Fonda), aki nem biztos benne, hogy a srác elkövette a gyilkosságot, amivel vádolják, és mivel az esküdtszéknek egyhangú döntésre kell jutnia, egyhamar nem megy haza senki.



Egyikük kivételével szép fokozatosan mindannyian megszabadulnak a zakójuktól, ingujjra vetkőzve törölgetik gyöngyöző homlokukról a verítéket, miközben vitatkoznak, és a csoportból egyre többen elbizonytalanodnak abban, hogy a vádlott tényleg bűnös. Ingük már csapzottan tapad a hátukhoz, és legfeljebb a mosdóba tudnak kimenni hideg vízzel kicsit felfrissíteni magukat. Aztán megjön a zápor, sikerül beüzemelni a ventilátort – és nem árulom el a végét, hátha valaki még nem látta Sidney Lumet mesterművét.


Kánikula (Hundstage, 2001)

Lehet, hogy Ulrich Seidl már sosem unja meg, hogy az iszonyú nyomasztó osztrákokkal nyomasszon minket, legutóbb egy dokumentumfilmet csinált arról, hogy a pincéiket milyen beteg dolgokra használják a honfitársai. A Kánikula ugyan játékfilm, de javarészt amatőrökből toborzott szereplőinek hitelessége és dokumentarista stílusa miatt majdnem olyan érzésünk támad, mintha a valóságot látnánk, és ez most cseppet sem kellemes. Bécs egyik külvárosában vagyunk a nyár legdöglesztőbb napjaiban, és különböző, egymástól javarészt független figurák hétköznapjaiba pillantunk bele.



Hosszan figyelünk egy löttyedt testű, korosodó nőt, aki fehérneműben csirkét eszik, tesz-vesz, szőrteleníti a nemi szervét, kiderül, hogy a pasiját várja. Nem lesz vidám a randevú. Egy félbolond nő idegenek kocsijába kéredzkedik be, hogy aztán az agyukra menjen folyamatos szövegelésével, kínos kérdéseivel és azzal, hogy a táskájukban turkál. Egy súlyos traumán átesett házaspár egy fedél alatt, de egymástól függetlenül éli életét, és gyilkolja egymás lelkét. És így tovább. Télen is nagyon rossz volna nézni ezeket a lerobbant embereket, de ha nem lenne kánikula, legalább nem félmeztelenül mutogatnák a nyomorukat. A hőség felerősíti az indulatokat, mindenkiből előjön az agresszió, robban az erőszak. Csak a bolond lány szaladgál kedélyesen az utcán.


A test melege (Body Heat, 1981)

Lawrence Kasdan első rendezése a Kettős kárigény című klasszikus film noir lazán értelmezett remake-je, egy egyre sötétebb és szövevényesebb erotikus történet, amely a tikkasztó floridai nyárban bontakozik ki. Amikor William Hurt és Kathleen Turner figurája először találkozik, a nő rögtön figyelmezteti a férfit, hogy nem áll szóba vele, ha a hőségről fognak beszélgetni, aztán ő szegi meg a szabályt azzal, hogy elmeséli, milyen kiábrándító, hogy már a háza teraszán lógó csengők csilingelése sem frissítő szellő, csak forró levegő érkezését jelzi. Az egyik epizódszereplő érzékletesen leírja, hogy milyen idő van: olyan, hogy amikor kilépsz a zuhany alól, azonnal újra leizzadsz.



Turner femme fatale-ját ez cseppet sem zavarja: élvezettel nyalja le az izzadságot a férfi mellkasáról. Gyöngyöző testtel csúszkálnak egymáson a szexjelenetekben, hogy aztán jeges fürdőben pilledhessenek. Amikor kivételesen van ing a Hurt által megformált piti ügyvéden, átizzadva tapad a hátára, hazaérve pedig a fickó a nyitott hűtőszekrény előtt hűsöl. Sikeresebb, táncoslábú kollégája (Ted Danson emlékezetes alakítása) eközben úgy próbál védekezni a hőség ellen, hogy kettesével issza a jeges teát. És mindebben az a nagy teljesítmény, hogy igazából iszonyú hideg volt Floridában a forgatás idején, a csónakháznál zajló éjszakai kulcsjelenet felvételekor például csak 7 fok volt.


Kánikulai délután (Dog Day Afternoon, 1975)

Sidney Lumet filmje egy valós, 1972. augusztus 22-én lezajlott bankrablást mesél el, amelynek motivációi máig tisztázatlanok, mindenesetre a film szerint az itt Sonnynak nevezett főhős (Al Pacino) azért vetemedett egy brooklyni bank kirablására, mert transzszexuális szerelme nemváltoztató műtétjére kellett neki a pénz (van, aki szerint valójában a maffia bérelte fel John Wojtowiczot). A film a New York-i nyár kedélyes képeivel indul – hajó érkezik, férfiak cigiznek a hőségben az utcán, egy kisfiú seggest ugrik a medencébe, az emberek napernyők alatt pihennek a tengerparton –, de aztán a brooklyni bankban találjuk magunkat, a du. 3-as záróra előtt pár perccel. A rutintalan rablók terve rögtön kisiklik, és mielőtt még leléphetnének a reméltnél sokkal kevesebb pénzzel, rendőrök hada veszi körbe az épületet, és ők kénytelenek a banki alkalmazottakat túszul ejteni.



A bankfiókban forróság van, nincs levegő, a légkondi természetesen nem működik. Ahogy telnek az órák, többen rosszul lesznek, a rablók – Pacino társát a remek John Cazale alakítja –, a túszok és a szemközti borbélynál táborozó rendőrök is egyre csapzottabbak. Leszáll az este, Sonny egyre feszültebben egyezkedik telefonon a rendőrökkel, de a túszok egész jól bírják a dráma végéig: pilledten heverésznek, de valamennyire még szimpatizálnak is az időközben ügyefogyott Robin Hooddá nemesedő bankrablóval. Aztán persze pont az nem éli túl a bulit, akin a legjobban megesett a szívünk.


További kedvenceink:

Tikkasztó nyári melegben gerjed egymásra Luchino Visconti Megszállottságának (1943) férjezett hősnője és a fogadójába betérő csavargó, valamint az azonos című regényből készült 1981-es adaptációban, A postás mindig kétszer csengetben Jessica Lange és Jack Nicholson is.



A ragacsos déli hangulatot árasztó Éjfél a jó és a rossz kertjébenre azért nem térünk ki részletesebben, mert karácsonykor játszódik Savannah-ban, amikor elvileg ott sincs hőség, de azért a városba látogató John Kelso (John Cusack) azonnal valami jó hideget kér inni, amikor megérkezik.

A westerneket pedig, amelyekben porral kevert izzadtság tapasztja a férfiak halántékára a hajukat, a végtelenségig sorolhatnánk.

Kedvenc kánikulai pillanatunk a tévéből a Törtetők 3. évadjának 2. epizódja, a Vince főszereplésével készült Aquaman premierhétvégéje, amikor a srácok izgulva várják, hogyan teljesít a film. A hőség áramkimaradásokat okoz, ezért mindenki beparázik, hogy nagyon rosszak lesznek a számok, de végül kiderül, hogy lenyomták a Pókembert is.


Kövesd a VS.hu kultúrrovatát a Facebookon is!