Kádár János nem volt felkészülve a miniszoknyára

Forrás: Fortepan

-

1966-ig itthon inkább csak az óvodás lányok kiváltsága volt a miniszoknya. Noha Nyugaton már öt éve hódított az utcákon, a Nők Lapja következetesen tagadta a csupasz női térdek létjogosultságát . A hivatalos szocialista ideológia nem tudott mit kezdeni az ifjúsági divattal, ellenben csak pár hónap kellett, hogy a párizsi divatszalonok legújabb tervei átjussanak a vasfüggönyön. Például ezek is kiderültek az ELTE Bölcsészkarán rendezett divattörténeti konferencián Simonovics Ildikó előadásából.


Még ha elsőre kicsit furcsa párosításnak tűnik is egy francia luxusmárka és a magyar szocializmus, a 60-as évek hivatalos szocialista „jó ízlése” éppen a legendás Chanel-kosztümben testesült meg Simonovics Ildikó történész szerint. A francia divatszalon visszafogott, klasszikus eleganciája ugyanis jól beleillett a szocializmus időtlen szemléletébe, aminek a jegyében a korabeli divatlap hajlamos volt összemosni az eltérő korosztályok öltözködési stílusát.

A 60-as években éppen elég töprengeni valója akadt a szocialista vezetésnek a divattal kapcsolatban. Egy olyan időszakban, amikor puhult a diktatúra és az állam a korábbiakhoz képest kevésbé akart belemászni az emberek életébe, érzékeny téma volt a beleszólás az öltözködési szokásokba.



A folyamatokat több szempontból nehéz is volt kontrollálni. A 60-as évektől megindult gazdasági fejlődéssel párhuzamosan nyíltak Pesten az első nagy divatáruházak, az élelmiszerek és a ruházati termékek áruválasztéka is fokozatosan bővült. Még mindig szigorú szabályokhoz és állami engedélyhez kötve, de a korábbiakhoz képest már jóval többen kaptak útlevelet egy-egy nyugat-európai kiránduláshoz, a hatvanas évek közepétől pedig korlátozás nélkül lehetett utazni a szocialista országokba. És mivel nyitott szemmel jártak, Bécsben vagy Párizsban sétálgatva az emberek hamar rájöttek, hogy nem is rothad annyira a nyugati kapitalizmus. Például a nők nem olyan elszabott zsákruhákat hordanak, mint amilyeneket az itthoni áruházakban lehetett kapni. Nem mellesleg a farmernadrág is olcsóbb volt kint, mint amennyiért az Ecseri piacon hozzá lehetett jutni. A szocialista divattal foglalkozó történész szerint a hatvanas évek végére egy ízlésesen öltözködő fiatal magyar nőnek viszonylag kicsi gardróbja volt, de mindenképpen volt benne egy-két külföldről beszerzett, jó szabású ruha is.


Moór Mariann színésznő 1962-ben


A hatvanas évek második felétől virult is a bevásárló- és csempészturizmus, aminek sok családi album köszönhet egy-egy vicces képet. Például olyat, amelyen nagyanyám és anyám eredeti szélességük kétszeresére hízva – a több réteg Jugoszláviából beszerzett, magukon hazacsempészett ruhától – áll büszkén vigyorogva a nappali közepén.


Twiggy, a hatvanas évek szupermodellje


Öltözködés tekintetében a fiatalokkal gyűlt meg leginkább a baja a szocialista rendszernek. A Szabad Európa Rádió vagy a Luxemburg Rádió a Beatles és a Rolling Stones számait bömbölte, és a hanggal együtt mintha a kép is átjött volna az éteren. Itthon megalakult az Illés együttes, amelynek tagjai gyorsan elkezdték a Beatles-fiúk öltözködését másolni. Zalatnay Cini pedig 1967-ben ugyanolyan hatalmas fülbevalóval tűnt fel a színpadon, amellyel nem sokkal korábban az angol sztármanökent, Twiggyt fotózták.

Szóval vasfüggöny ide vagy oda, a nyugati hatások folyamatosan szivárogtak be a magyar szocializmusba, és ezzel az 1967-es KISZ Kongresszuson elhangzott felszólalása alapján az ország akkori vezetője, Kádár János MSZMP-főtitkár is tisztában volt:


Vannak egyes nyugati divatok, amelyek bizonyos mértékben ránk is hatottak és ezek egyike a cinizmus és a közöny a közéleti kérdésekkel szemben. Nyugaton ez párosul a vadnyugati nadrágviselettel meg a hosszú hajjal, a borotválkozás elhagyásával. A vadnyugati nadrággal meg a szakállal meg a hosszú hajjal nem akarok foglalkozni. Ami itt fontos, az az, hogy a Párt, az Ifjúságszövetség nem divattervező cég és nem fodrászipari szövetkezet, és nem kell az ilyesmivel foglalkoznia.

Az 1968-ban alakult Mini együttes


Bár Kádár is felismerte a nyugati lázadó stílusú fiatal divat veszélyeit a szocializmusra, nem sok mindent tehetett a jelenség ellen. Maximum a munkahelyeken tudott öltözködési elvárásokat támasztani, de a fiatalok szabadidős viselete felett már nem volt kontrollja. Viszont a hivatalos ideológia, ahol tudta, szidta és kritizálta a kihívó nyugati öltözködési stílust, amihez soha nem mulasztották el hozzákapcsolni a züllés és hanyatlás képét. A Nők Lapja a 60-as évek elején például így kritizálja a miniszoknyát húzó, „merészen” öltözködő lányokat:


Szerintem az a modern, aki elég járatos a világ dolgaiban, a társaságban mindenről tud beszélni, divatosan öltözködik, de azért nem feltűnően. Tessék mondani, mi az oka, hogy a fiúk szívesebben foglalkoznak azokkal a lányokkal, akiknek kihívó a viselkedésük, ízléstelenül festik magukat, cigarettáznak és térden felül érő szoknyát hordanak? Azt hiszem, valami baj van a felnőttek felfogásával, mert sok szülő megengedi a lányának az ilyesmit.

miniszoknya


A térden felüli és aluli szoknya problémája Mary Quant találmányával, a miniszoknyával vált állandó vitatémává itthon. A ruhadarab első típusát 1961-ben mutatta be az angol tervező, és az évek múlásával egyre rövidebbre szabta. Bár azóta többen is vitatták a divatszakmában, hogy valóban ő volt a miniszoknya eredeti feltalálója, az biztos, hogy Quant volt az első, aki olyan rövid szoknyát tervezett a nőknek, amiben kényelmesen tudtak mozogni. A mini elnevezés is tőle származik, amit kedvenc autómárkájáról adott a szoknyának.

Itthon a hatvanas évekig csak az óvodás lányoknak terveztek olyan bő, rövid szoknyákat, ami látni engedte a térdüket. A fiataloknak szóló nyugati divat más elemeivel együtt a miniszoknya is nagyon nehezen kúszott be a társadalmilag általánosan elfogadott kategóriába. Bár a nyugati trendekkel lépest tartó magyar nők nagyjából a londoni megjelenésével egy időben elkezdték hordani, a Nők Lapja még évekig következetesen térdnél vágta el a miniszoknyában fotózkodó nők képeit. Jó ideig a hazai áruházak sem árultak minit. Bár valamivel a magyar szoknyák is rövidültek, de csak annyira, hogy a térdet még takarják.

A nagy magyar áttörés Simonovics Ildikó kutatásai alapján 1966-ban jött el, amikor a combközépig érő rövid szoknyák is megjelentek a boltokban. Addig viszont eltelik nagyjából öt év, és ezalatt állandóan napirenden van a Nők Lapja hasábjain, hogy hány centiméterrel a térd fölött számít túl rövidnek a szoknya.


retro divat,


Míg a fiatalok öltözködési stílusával szemben kifejezetten ellenséges a hivatalos ideológia, addig a konzervatívabb irányt képviselő neves nyugati divatmárkák új modelljeit a külföldi bemutatóhoz képest alig pár hónapos késéssel mutatja be a Nők Lapja. Onnan pedig kicsit butítottabb verzióban viszonylag hamar beépültek a hazai konfekcióruha-kínálatba is. Például a képzőművészet inspirálta nyugati divatirányzat gond nélkül átjut a vasfüggönyön, Yves Saint Laurent 1965-ös Mondrian-kollekcióját párizsi bemutatója után fél évvel hozta le a Nők Lapja. De a Nina Ricci, Dior, Chanel és Patou kollekciók is gond nélkül bejöhettek Magyarországra, ami látszólag ellentmond a szocializmus puritánságot kedvelő alapértékeinek.

Nem mintha egy átlagos magyar jövedelemből esélye lett volna bárkinek is az eredeti darabokból vásárolnia. Viszont a nyugati mintára itthon is terjedő konfekció tervezői percek alatt lemásolták a márkás kollekciókat. Persze a másolat jóval egyszerűbb kivitelezésű és silányabb minőségű lett, de a szocialista divat legalább elmondhatta magáról, hogy felveszi a versenyt a luxusmárkákkal.