Jonathan Franzen: Amerikában senkit nem érdekelnek az írók

-

Jonathan Franzen a Könyvfesztivál díszvendégeként, Diszkomfortzóna című önéletrajzi könyve magyar megjelenése alkalmából tartott sajtótájékoztatót pénteken délelőtt. Az amerikai író elmondta, hogy az USA-ban miért nem tarthatna soha sajtótájékoztatót, hogy miért volt számára ajándék a szüleitől, hogy korán meghaltak, és még az is kiderült, melyik a kedvenc filmje.


Jonathan Franzen péntek délelőtti sajtótájékoztatóját egy nem túl nagy, körülbelül száz ülőhelyes teremben tartják, és ez sem telik meg teljesen. Épp arra gondolok, hogy ez mennyire ciki, amikor elkezdődik az esemény, és Franzen szinte rögtön szabadkozni kezd, hogy nem tiszteletlenségből vigyorog ránk, hanem azért, mert nagyon viccesnek találja a tényt, hogy sajtótájékoztatót tart. „Amerikában senkit nem érdekelnek az írók, az USA-ban még sosem tartottam sajtótájékoztatót, nem is jönne el rá senki”. Aztán megerősíti, hogy nem viccel, ez még azoknak az íróknak az esetében is így van, akik a Time magazin címlapjára kerültek.


Amerikában nem tartják sokra az intellektueleket. Csehországban egy drámaírót választottak elnöknek, nálunk pedig Arnold Schwarzenegger volt Kalifornia kormányzója. Václav Havel kontra Schwarzenegger. Azt hiszem, ez jól összefoglalja a különbséget a két gondolkodásmód közt.

Amikor viszont egy újságíró nekiszegezi a kérdést, hogy úgy általában mit gondol a mai világunkról, majd specifikusan a bevándorlásról és a szegénységről alkotott nézeteiről faggatja, Franzen nagyot nevet: „Na, ezért viszont jó Amerikában élni! Ott senki nem kérdezne ilyeneket, csak azt, hogy mennyit kerestem a legutóbbi könyvemmel, mennyi időt töltöttem Ewan McGregorral a Javítások pilotjának a forgatásán, pontosan milyen volt Ewan McGregor, és miért nem kedvelem Oprah-t”.


Jonathan Franzen április 24-én Budapesten


„Viccen kívül, örülök, hogy az USA-ban nem elvárás, hogy egy író megoldja a világ problémáit. Alapvetően úgy gondolom, hogy a dolgok komplikáltak, ezért sem tudok csak egy szemszögből megírni egy regényt, legalább három-négy különböző szemszögre van szükségem. És ezért nehéz egyértelműen bal- vagy jobboldaliként definiálnom magam. Inkább baloldali vagyok, mert a magas adókban és a kiterjedt szociális intézményrendszerben hiszek, de azért nem vagyok szocialista – nyilván önöknek nem is kell elmagyaráznom, hogy milyen alapvető problémákat vet fel a szocializmus –, éljen a szabad piac!”

Miközben arról magyaráz, hogy Amerikában a művészet esetében is a népszerűség és a pénz dönt, mintegy ráeszmél, hogy azért vannak pozitívumai is annak, ha az ember az USA-ban író: „Aki önöknél négyezer könyvet ad el, az az USA-ban lehet, hogy négyszázezret adna el. Ha íróként sikeressé válsz Amerikában, meg tudsz belőle élni, mert elég sokan vagyunk, és elég jómódú az ország.” Ráadásul „az sem feltétlenül rossz dolog, hogy az írás az amerikai nézőpont szerint szórakoztatás. Az USA ajándéka a világnak, hogy az olvasás lehet szórakoztató is. Az egy európai előítélet, hogy ha valami szórakoztató, akkor az nem komoly”.



A könyveivel kapcsolatban sok konkrét kérdés nem érkezett, de azért néhány érdekes dolog szóba került:

  • Arra a kérdésre, hogy írt volna-e annyira személyes könyvet, mint a Diszkomfortzóna, ha még élnek a szülei, határozott nemmel válaszol. „Az egyik ajándék, amit a szüleimtől kaptam, hogy fiatalon meghaltak. Az igazi írói életem azután kezdődött, hogy meghaltak, és nem biztos, hogy ugyanide jutottam volna, ha még élnek”.
  • Miért végződnek hepienddel a könyvei? „Az olvasó személyiségétől függ, hogy hepiendnek tekinti-e a regényeim befejezéseit. A Szabadság vége például tekinthető hepiendnek vagy lesújtónak is. Én szeretem, ha kétféleképpen lehet értelmezni őket, de variálom is, egy szomorúbbat általában egy vidámabb követ."
  • Azt viszont utálja, ha egy regénynek nincs vége, nem tud azonosulni a háború utáni regények jelentős részére jellemző lezáratlansággal. „Ha azt akarod, hogy értelme legyen, be kell fejezned valahogy. A befejezés lehet kétértelmű, de nincs értelme az elbeszélésnek, ha nem tudod, hova fut ki. Szeretném, ha az olvasó úgy érezné, hogy megérte elolvasni a könyvet”.
  • A „9/11 utáni irodalmat” mint fogalmat nagyon károsnak tartja: „Én is New Yorkban voltam 9/11 idején, nem akarom lebecsülni a túlélők fájdalmát, de Amerikában egy hónap alatt többen halnak meg autóbalesetben, mint ahányan ott meghaltak, ami ráadásul nem is az első New York elleni terrortámadás volt. Az autóbaleseteket megpróbáljuk megakadályozni, de nem szervezzük át miattuk a teljes társadalmi-politikai berendezkedésünket. Annak, hogy 9/11-hez hozzákapcsolódott az a narratíva, hogy ez most egy óriási változást jelent a világunkban, olyan katasztrofális következményei lettek, mint például Bush újraválasztása, illetve az iraki és az afganisztáni háború. Ez egy erős narratíva volt, amit cinikusan használtak fel”.
  • Kiderült, hogy mi a kedvenc filmje (vagy legalábbis a top 5 egyike): az 1994-es Lamerica, amely Olaszországba kivándorolni próbáló szegény albánokról szól.



Végül a személyes Franzen-élményem:


Bármennyire is feltárulkozó és őszintének tűnő írás a Diszkomfortzóna, én a még ennél is önironikusabb önéletírásokat szeretem igazán. A sajtótájékoztatót követően megkérdeztem Franzentől, hogy pontosan mi volt a célja azzal a passzussal, ahol szüleivel folytatott levelezését idézi az egyetemi tanulmányaival kapcsolatban (anyja megfeddi, hogy pocsékolja a pénzüket, Franzen visszavág, anyja teljes visszavonulót fúj, és gyakorlatilag bűnbocsánatért esedezik). "To make myself look bad" - felelte Franzen, és én megnyugodtam. Aztán még kifejtette, hogy fiatalkorában hajlamos volt azt hinni, hogy neki vannak a legrémesebb szülei a világon, de amikor a haláluk után "áttekintette a bizonyítékokat", rájött, hogy egyáltalán nem volt igaza.


Jonathan Franzen szombaton de. 11-kor a Millenáris Teátrumban mutatja be a Diszkomfortzónát egy nyilvános beszélgetés keretében. Az esemény Facebook-oldala itt található.