Jellegzetes, savanyú szaga volt, a halálfélelem szaga

Fotó: VS.hu / Mudra László

-

A Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézete színpadra állította egy gyerekgyilkos történetét. A börtön falai között működő színjátszókör nem fiktív sztorit dolgozott fel, hanem annak az elítéltnek az emlékeiből építkezett, aki – maga is rabként – a hetvenes évek végén kivégzett férfit a siralomházban vigyázta. Milyen összezárva lenni egy emberrel, akire kötél vár? Hogy viselkedett a hírhedt hárshegyi gyilkos az utolsó napjaiban, és mit jelent egy fiatal fogvatartott számára eljátszani egy halálraítéltet? Riport Tökölről.


Henrik nem tudta, hogy aznap akasztani viszik. Csak amikor meglátta, hogy a zárkája előtt az őrökön kívül mások is állnak, akkor jött rá. De valójában minden egyes nap várta már ezt a pillanatot, meg akart halni, mert tudta, hogy nincs értelme az életének. Rádöbbent arra, hogy az egész kisiklott már szinte a születése pillanatában, nem tudott boldog lenni soha.

S. János, a tököli fegyintézet elítéltje így emlékszik vissza Molnár Henrik László végső óráira. A börtön könyvtárszobájában ülünk, ő pedig arról az emberről beszél, akit az utolsó halálraítéltek egyikeként, 1979. december 6-án a fővárosi Kozma utcai börtönben kivégeztek.

Molnár Henrik neve nem ismeretlen. A korabeli sajtóban a hárshegyi gyerekgyilkosként híresült el, az akkoriban színházi díszletmunkásként dolgozó férfi két kiskorút késelt meg a budai hegyen. Visszaeső volt, a II. kerületi ámokfutása előtt többször ült már gyilkossági kísérletekért, kamaszkorában a saját szüleit támadta meg baltával. Történetét kilenc évvel ezelőtt Anger Zsolt a Pedig én jó anya voltam című egyszemélyes darabbal állította színpadra: az előadás a férfi kegyetlenségeit az édesanya szemszögéből értelmezte.

Bár a Pogány Judit szereplésével 2007 óta műsoron lévő dokumentumdráma Vajda István rendkívül alapos tényfeltáró anyagán nyugszik, nem ez az egyetlen forrás, amelyből képet kaphatunk a gyilkos személyiségéről. S. János ugyanis azt állítja, hogy heteket töltött Molnár Henrik mellett a zárkájában, így árnyalni tudja azt a képet, amely a brutális tetteket elkövető férfiról kialakult.


S. János, az utolsó halálraítélt őrzője, aki visszaemlékezéseivel segítette a tököli színdarab létrejöttét


S. János a 70-es évek végén a Kozma utcai börtönben ült, és Molnár Henrik őrzőjeként a fegyház „jobb csillagnak” nevezett körletében dolgozott. Egy másik fogvatartott társával együtt arra kellett ügyelniük, hogy az akasztásra ítélt férfi ne tegyen kárt magában a kivégzése előtt. A „halálosokat” általában erős testfelépítésű, megbízható, kisebb vétséget elkövető elítéltek őrizték.

„Olyan világ volt ez, amibe egyszerűen bele akartam kukkantani, érdekelt, hogy milyen lehet egy halálraítélttel egy zárkában lenni, ezért vállaltam el ezt a munkát ” – kezdi S. János a történetét.

„Persze a fizetés is jó volt. Tudni kell, hogy akkoriban a börtönben 150 forint volt egy hónapra a spájz, amiből egyébként jól megéltem, meg tudtam venni belőle a szükséges tisztálkodási szereket és a Munkás cigit. Ehhez képest a siralomházban 207 forintot kerestem meg egy nap alatt, hó végére annyi pénzem volt, hogy azt már el sem tudtam költeni.


S. János


A legtöbbször megbánást láttam a halálraítéltek részéről, de időnként dacot is. Nem bosszút éreztek, hanem az élettel, az emberekkel szembeni dacot. Félni akkor kezdtek, amikor rádöbbentek, hogy innen már tényleg csak egyfelé visz az út. De azt is érdekes volt látni, hogy ennek ellenére az elítéltek napról napra meg tudták győzni magukat arról, hogy még mindig van egy pici remény, mondjuk kitör a háború vagy ilyesmi. Volt, hogy annyiszor ismételték el magukban, hogy ők nem bűnösök, hogy a végén elhitték. »Hogy ez nem is úgy volt! Hiszen, ha ő nem szól vagy üt vissza, akkor én nem húzom elő a kést!« Sokszor a végén már abban a hitben éltek, hogy ők képesek meggyőzni a bírót a saját igazukról másodfokon.


Rettentő jól sakkozott

S. János már több „haláloson” is túl volt, amikor beosztották Molnár Henrik mellé. Azt mondja, hogy mindenkinél jobban megmaradt a férfi emléke, talán azért, mert „bizonyos értelemben zseni volt”.

„Saját magát képezve, szakkönyvekből tanulta meg a gyorsolvasást, és rettentő jól sakkozott. Én sem vagyok rossz játékos, de az őrzőtársammal együtt sem tudtuk őt megverni. Úgy sakkozott, hogy általában háttal ült a táblának, és diktálta nekem, hogy mit lépjek a bábujával. Sokszor rá se pillantott az asztalra, mégis nyert. Nagyon értelmes embernek tartottam, amellett, hogy nyilvánvalóan mentálisan beteg volt.”



Állítólag S. János egyetlen egyszer győzte le a halálraítéltet, éppen akkor, amikor azt akasztani vitték. „Három hónap és kilenc nap alatt egyszer nyertem. Bejöttek az őrök érte, és mi, őrzők már tudtuk, hogy mi lesz ebből, mert az őrökön más ruha volt, mint egyébként. Már csak egy lépés volt hátra, amikor Henriknek mennie kellett.”


Adtak Jánosnak egy kockás füzetet

Egy véletlennek köszönhető, hogy Molnár Henrik életéből végül Tökölön is színdarab lett, és hogy S. János emlékeit is rendbe szedték, színpadra vitték. Ő tavaly tavasszal került újra börtönbe, éppen azon a héten szállították a Pest megyei fegyintézetbe, amikor a börtön egyik reintegrációs tisztje, Nagy Klára Katalin százados megnézte a Pedig én jó anya voltam előadást.


„Azon a héten Jánosnak épp a befogadási tesztjét vettem fel, amely során a múltjáról is mesélnie kellett” – idézi fel Nagy Klára Katalin. „Akkor találkoztam vele életemben először, nem tudtam róla semmit. A döbbenet erejével hatott rám, amikor meghallottam, hogy ugyanarról az emberről beszél, akiről a Pogány Judit-féle darab is szól.”


Tököl, interjú, börtönszínház, Nagy Klára Katalin

Nagy Klára Katalin, a darab írója és egyik színpadra állítója


Meghallgatva a frissen érkezett elítéltet, ő és kollégája, Csizmadia Csaba százados elhatározták, hogy S. János visszaemlékezései alapján megcsinálják a Pedig én jó anya voltam parafrázisát, csak épp fogvatartottakkal és a börtön falain belül.

Első lépésként S. Jánosnak adtak néhány kockás füzetet, a férfi abba kezdte el feljegyezni az emlékeit. Ez a folyamat eléggé megviselte, mondja S. János.


A darab a benne részt vevő fogvatartottak számára játék, de én meglehetősen felkavarodtam a felelevenítés során, most már lassan nyolc hónapja az emlékekkel fekszem és kelek. Ennyi év után is újra érzem Henrik izzadságszagát. A jellegzetes, rossz, savanyú szagát, ami a félelem, a halálfélelem szaga volt. Henrik mindig izzadt, így reggelente, amikor le akart kezelni, kibúvókat kerestem, hogy ne kelljen megfognom a kezét.

Tököl, interjú, börtönszínház, S. János

S. János mesél a halálraítéltek mellett átélt napokról


A szocializmusban nemigen jöhetett szóba a pszichológus

Annak idején rengeteget beszélgettek, Molnár Henrik sokszor felidézte neki az álmait, beszámolt a könyvekről, amelyeket éppen olvasott. Olyan ember akart lenni, akit észrevesznek az utcán, akit tisztelnek, akire felnéznek – mondja S. János, aki empátiát érzett az őrizettje iránt.

„Azt hiszem, egyetlen egészséges agy sem hajlandó tudomásul venni, hogy egy beteg embert, akit gyógyítani kellene, miért kell így büntetni. Ugyanakkor egy percre sem merült fel bennem, hogy nem érdemli meg Henrik a kötelet. Minden egyes alkalommal, amikor elvitték tárgyalásra, meggyőztem magamat arról, hogy ő egyszerűen nem kaphat mást: fel kell, hogy húzzák. Akkoriban szerintem mindenki ezen a véleményen volt. Ma már valószínűleg ezen az emberen az első gyilkossági kísérlet után pszichológusok dolgoznának, na de a szocializmusban nem igen jöhetett szóba ilyesmi. Egyszer, még a halálsor előtt megvizsgálta őt egy orvos, és megállapították róla, hogy teljesen normális.”

S. János füzeteiből aztán Nagy Klára Katalin megírta a szövegkönyvet, majd kollégájával kiválasztották az amatőr színészeket, és végül hatheti próba után össze is állt a darab.

Szokatlanul komoly vállalás volt ez a tököliek olyan előadásai után, mint amilyen a Ludas Matyi vagy A kíváncsi kiselefánt volt. Nagy Klára Katalin szerint a pszichológusokkal olyan elítélteket kerestek, akik lelkileg is bírják a próbákat.


Tököl, interjú, börtönszínház

A könyvtárszobának is helyet adó iskola épülete a tököli börtönben


A jutalom az volt, hogy megérinthették a családtagjaikat

A darabnak már az első alkalommal, a börtönszínházak júliusi találkozóján nagy sikere volt. Tavaly szeptemberben pedig a színházak éjszakáján, először civil közönség előtt, a börtönfalakon kívül is szerepelhettek a tököliek.

„Nagyon boldogok és felszabadultak volt a fogvatartottak. Jutalomként egy családi beszélőt kaptak. Havonta egy vagy két alkalommal alapvetően is fogadhatnak látogatót, de elég szigorú körülmények között: nem érhetnek például a látogatójukhoz, nincs puszi és egyebek. Viszont egy családi beszélőn már egy rendes asztalnál ülnek, és meg tudják fogni egymás kezét” – emeli ki Nagy Klára Katalin, és hozzáteszi, hogy nem kis munka egy ilyen projekten dolgozni a börtönélet sajátos ütemezése mellett.

„A próbák sikerességének nagyon fontos előfeltétele, hogy az elítélteknek a munkaidejük után legyen idejük eljutni a boltba is, tudjanak aznap ebédelni, fürdeni. Ha a fogvatartott a vásárlásra megszabott időpontban nem tud a boltig eljutni, akkor nem fog koncentrálni a próbán, mert azon fog gondolkodni, hogy nincs cigarettája és tusfürdője. Van, aki például a konyhára hajnali 3-ra jár dolgozni, és délután 3-ig ott is van, miközben háromnegyed négykor már kezdődik a próba, és tart este hatig. Érthető, ha valakinek nincs már energiája másra” – magyarázza.


Kemény dolog a szemükbe mondani a sztorit

Molnár Henriket a tököliek előadásában a 27 éves Kupai László alakítja. Eleinte nem akarta elvállalni a főszerepet, nem is annyira a téma miatt, inkább a megtanulandó szöveg mennyisége riasztotta el. Mint mondja: egy tízszemélyes zárkában nem olyan könnyű félrevonulni, memorizálni.

„Az az igazság, hogy egy csomó mindenre rádöbbentett Henrik története, hasonlóságokat is találtam közte és köztem. Édesanyám engem is még ölbe akart venni 20 évesen. Most is néha úgy viselkedik velem, mint egy 11-12 éves gyerekkel. Az én édesanyám is sokat dolgozott, sokat voltam egyedül meg a nagyszüleimmel. Az nem jó, ha egy gyerekre ráhagyunk mindent, és a gyerek akarata érvényesül mindig, pedig ez velem így volt. Anyám nem harcolt velem, nem húzta a derékszíjat erősebbre, és édesapám sem törődött az egésszel, még az ellenőrzőmet sem nézte meg soha.”


Tököl, interjú, börtönszínház, Kupai László

Kupai László, a darab főszereplője


Ott voltak a szüleim az előadáson, és az egy kemény dolog, amikor a szemükbe mondom a sztorit. Láttam, édesanyámnak úgy csillogott a szeme, hogy az összes néző között félszemmel is kiszúrtam. Mélyen megérintette az egész családomat.

Kupai László


„Örülök, hogy itt lehetek a börtönben”

Kupai Lászlót verekedésért csukták le, és szerinte ebben is hasonlít Henrikre: neki is nagyon könnyen „eldurran az agya”, pedig elsőre senki nem gondolná róla, hogy verekedős alkat. Azt mondja, sokat tanult az előadásból, elsősorban azt, hogy miként tudnak egy csapatként működni a többi elítélttel, és az akaratát, az önbizalmát is növelte a színpad.

„De ami a legfontosabb, hogy bár mindenhez hozzá tudok szólni pár szót, magamról alig tudtam valamit, amikor ide bekerültem. Itt jobban elkezdtem megismerni magamat, közelebb kerültem a családomhoz, a jóistenhez is. Egy dolog fáj az egészben, hogy hiányoznak a szeretteim, azonkívül meg köszönöm, és örülök, hogy itt lehetek a börtönben. Mert lehet, hogy hülyén hangzik, de nekem ez sokat segít. Egyre inkább tudom kontrollálni magam, tisztába kerülök magammal, megtanulok egy csomó dolgot. Ha a jóisten is úgy akarja, akkor 2017. január 25-én szabadulok.”


Jelenetkép a tököliek előadásából, a Süket halál – avagy matt az életnek című darabból


Akár a szomszédunk is lehet

Ma a szabadságvesztésnek mint büntetésnek legalább kétféle funkciója van. Egyfelől büntetni kell a bűnelkövetőt, és el kell különíteni a társadalomtól, de ugyanakkora hangsúly van a reintegráción is, azokon a gyakorlatokon, amelyekkel alkalmassá teszik a fogvatartottat arra, hogy sikeresen vissza tudjon illeszkedni a társadalomba, ha eljön az ideje. Nem mindegy ugyanis, hogy az elítélt ugyanazzal az értékrenddel, hozzáállással szabadul, mint amivel bekerült a fegyintézetbe, vagy sem. Ahogy a Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetének parancsnoka, Pesti Ferenc ezredes fogalmaz: a szabadlábra helyezett ember akár a szomszédunk is lehet, így a társadalom érdeke is, hogy a börtönök energiát fordítsanak a reintegrációra.

A fogvatartottak többsége dolgozik a börtönben, iskolába jár, szakmát tanul, és megvan a lehetősége, hogy különböző művelődési, szabadidős tevékenységet is űzzön (ilyen például a színjátszókör, a börtönön belül működő rádiózás vagy a sport). Mindennek az eredménye az lesz, hogy jó eséllyel csökken a visszaesés lehetősége, a szabadulás után az illető könnyebben talál munkahelyet, és olyan szociális készségeket is elsajátíthat, amelyekkel egyébként nemcsak kint, hanem már a börtönön belül is kezelheti a konfliktusokat, a feszültségeket.

Ugyanakkor – jegyzi meg Pesti Ferenc – ehhez mindképpen szükség van az elítélt elszántáságra is. „Vannak fogvatartottak, akikkel bármit tehetünk, soha nem fognak együttműködni sem a falakon belül, sem kívül. Az ő hozzájárulásuk nélkül nem tudunk velük foglalkozni.” A parancsnok szerint a színház, különösen azok a kivételes alkalmak, amikor a tököliek a nyilvánosság előtt léphetnek fel, nagyon meghatározóak a rabok életében. „Ha például a fiatalkorúakat nézzük: a legtöbbjük életéből hiányzik a törődés, a bizalom, a sikerélmény, nem véletlenül kerültek börtönbe. Nálunk viszont a bv. dolgozóitól és a civil közösség tagjaitól is hatalmas bizalmat kapnak, és ez hatványozottan érzékelhető akkor, amikor kilépünk velük egy kőszínházba.”