Jaj annak, aki megmérgezi a karácsony szellemét: 10 ünnepi horrorfilm

-

A gyerekek a szüleik ellen fordulnak. A nagymamához vezető útvonalat hiba volt rövidebbre cserélni. Kiskorában szerzett traumáit mikulásjelmezzel és baltával próbálja feldolgozni. Valaki folyamatosan telefonálgat és fenyegetőzik szentestén. Mind karácsonyi történetek, mind hátborzongatóak vagy véresek. Néha még viccesek is. A tíz legfontosabbat mutatjuk most be.


Az éjszaka halottja (Dead of Night, 1945)

Öt idegen meséli el egymásnak személyes találkozását a természetfelettivel ebben az 1945-ös brit horrorantológiában, ami nemcsak a zsáner későbbi fejlődésére gyakorolt nagy hatást Angliában, hanem egyúttal népszerűvé is tette ezt a formátumot a nézők körében. A szegmensek közül a hasbeszélőnek és babájának a története a legismertebb, de a többi epizód sem kevésbé meghökkentő. Egy autóversenyző az előérzetére hallgatva kerüli el halálos végzetét, ami egy buszbalesetben várt volna rá. Két golfozó ugyanazt a hölgyet szeretné meghódítani, majd miután az egyikük öngyilkosságot követ el, szellemként tér vissza, hogy egykori barátját kísértse. Egy elátkozott és sötét múltú antik tükör alaposan megkeseríti egy friss házaspár életét, mivel egyáltalán nem azt mutatja a férjnek, amit kellene.



A Christmas Party című fejezet egy kislányról szól, aki bújócskázás közben egy síró kisfiúra bukkan az egyik szobában, a karácsonyi buli végén pedig megtudja róla, hogy valójában kísértet volt. Egy 19. századi brutális gyerekgyilkosság igaz történetén alapul ez a szegmens: 1860-ban a 16 éves Constance Kent több késszúrással megölte és majdnem teljesen lefejezte négyéves féltestvérét, Francist. Az éjszaka halottját Martin Scorsese minden idők ötödik legijesztőbb filmjének választotta. Az egyszerre hátborzongató és humoros vallomások egy szerteágazó, de mégis összefüggő történetté állnak össze az eszelősen csavaros fináléban.


Silent Night, Bloody Night (1972)

Eredetileg Night of the Dark Full Moon címmel mutatták be az autósmozik Theodore Gershuny 1972-es horrorfilmjét, mielőtt hosszú évekre teljesen feledésbe merült volna, hogy aztán public domain közkinccsé válva különféle rossz minőségű DVD-kópiákon terjedjen el a rajongók körében. A vágatlan verzió pár éve már a YouTube-on is megnézhető. Egy kis költségvetésű, karcos és keveset emlegetett alkotásról van szó, ami nemcsak motívumaiban, de narratív-vizuális megoldásaiban is megelőlegezi a hetvenes évek olyan kultikus kaszabolós horrorfilmjeit, mint a Fekete karácsony (1974) vagy a Halloween – A rémület éjszakája (1978).



Bizarr telefonhívások, a ház körül ólálkodó őrült gyilkos, véres baltás leszámolások és szuggesztív belső nézőpontú felvételek, már csak ezek miatt is a slasherek egy korai előfutárát tisztelhetjük a Silent Night, Bloody Nightban, amelynek egyik producere Lloyd Kaufman, a Troma stúdió későbbi társalapítója és számos Troma-film rendezője volt. A film egyik legemlékezetesebb jelenetében – egy némafilmeket idéző, mintegy negyedórás flashbackben – Andy Warhol Factoryjának kultikus „szupersztárjai” játsszák el a szanatórium bentlakó pácienseit.


Fekete karácsony (Black Christmas, 1974)

Bob Clark a hetvenes évek egyik legjobb horrorfilmrendezője volt, aki a zsánerben tett hideglelős korai kirándulásai ellenére mégsem került be az őt megillető helyre a műfaj panteonjában, kultuszfilmjeit viszont azóta is imádják a rajongók. Az 1972-es Children Shouldn't Play with Dead Things egy remek zombikomédia volt, 1974-ben pedig két műfajtörténeti klasszikussal is jelentkezett. A Halálos álom (Deathdream) az évtized egyik méltatlanul elfeledett remekműve, amiben Clark a zombi szubzsáner segítségével fogalmazott meg komor kritikát a vietnami (távolabbról nézve pedig bármilyen) háborúról, a Fekete karácsony pedig többek között azért vált megkerülhetetlenné, mert évekkel megelőzte John Carpenter Halloweenjét és a többi slashert, sokkal profibban, összeszedettebben és kiforrottabban, mint a Silent Night, Bloody Night.



Valaki telefonon zaklatja a lánykollégium lakóit a karácsony szünetben. A perverz telefonáló Billynek nevezi magát és a padláson bujkál, miközben egymás után végez a lányokkal. Nem is maguk a gyilkosságok, hanem a bizarr telefonhívások az igazán rémisztőek, hiszen Billy olyan eszelős és démoni hanghatásokat produkál, amitől futkos a hideg a hátunkon. Bob Clark mesterien teremti meg a fenyegetettség fojtogató és klausztrofób légkörét a házban, a legnyugtalanítóbb húzása pedig az volt, hogy nem fedte fel a gyilkos kilétét a dermesztő fináléban.


To All a Good Night (1980)

David Hess a hetvenes-nyolcvanas évek horrorfilmjeinek rendszeresen visszatérő színésze volt, aki könyörtelen és pszichopata gazfickók megformálójaként tett szert hírnévre. Pályafutását Wes Craven első, Az utolsó ház balra című filmjében kezdte 1972-ben, de Craven mellett többször dolgozott például Ruggero Deodatóval (Ház a park szélén) is.



Karrierje során csak egyszer ült a rendezői székbe, az 1980-as To All a Goodnight pedig nem véletlenül nem lett a műfaj klasszikusa, hiszen egy többnyire kiszámítható és klisékkel megpakolt karácsonyi horrorfilmről van szó, amiben ezúttal is egy lánykollégium lakóit és pasijait vadássza le karácsony idején egy mikulásjelmezbe bújt gyilkos. A film végén fény derül a bosszúszomjas elkövető kilétére és motivációjára, ám egyik sem okoz akkora meglepetést, arról nem is beszélve, hogy ez a fordulat kísértetiesen hasonlít az ugyanebben az évben bemutatott Péntek 13 fináléjához. Mégsem maradhatott ki összeállításunkból, mivel elsőként szabadította el a vásznon a gyilkos télapó később rendszeresen visszatérő figuráját.


Christmas Evil (1980)

Eredetileg You Better Watch Out címmel mutatták be Lewis Jackson 1980-as kultikus karácsonyi horrorfilmjét, amiről sokat elárul a tény, hogy ez volt a tabudöntögető filmjeiről hírhedtté vált provokátor-rendező, John Waters egyik kedvenc mozija. A Tony-díjra jelölt Brandon Maggart (Fiona Apple énekesnő édesapja) kelti életre Harry Stadlinget, aki kisfiúként traumatikus módon szembesül az igazsággal, miszerint a Télapó nem létezik. Felnőttként is a karácsony megszállottja maradt, akkurátusan naplót vezet a jól és rosszul viselkedő gyerekekről. Elkötelezett babagyárosként dolgozik egészen addig, amíg váratlanul ki nem rúgják, aztán házilag barkácsolt mikulásruhába bújva vág neki a téli városnak, hogy leszámoljon mindazokkal, akikről úgy gondolja, hogy megmérgezik a karácsony szellemét.


Christmas Evil


Az önbíráskodó pszichopata Télapó figurájában könnyen ráismerhetünk a Psycho hasadt elméjű, magában beszélő sorozatgyilkosára, Norman Batesre, de előrevetíti az Összeomlás zavart és idegbeteg főhősét is, aki szintén meghasonlott az alakoskodástól és kétszínűségtől. A forgatókönyvet is jegyző Lewis filmje sokkal több egy tipikus karácsonyi horrornál, hiszen az eszelős Mikulást ezúttal nem a személyes bosszú, hanem sokkal egyetemesebb és humanistább célok vezérlik. Az emlékezetes gyilkosságokon túl a Christmas Evil a maga sötét és beteg humorával leplezi le a karácsonyt övező hamisságot és képmutatást, a szürreális finálét pedig egyszerűen látni kell.


Szörnyecskék (Gremlins, 1984)

Nincs cukibb és veszélyesebb karácsonyi ajándék, mint egy mogwai, aminek a testét nem érheti víz és napfény, illetve éjfél után még véletlenül sem kaphat enni. Billy (Zach Galligan) az édesapjától kapja meg karácsonyi ajándékként a szokatlan háziállatot, és nagyon örül a kis szőrmóknak, amit Gizmónak nevez el. Ám hiába igyekszik annyira, hogy mindhárom alapszabályt betartsa, végül csak megtörténik a baj, és Gizmo vérszomjas szörnyecskévé változik, majd további falánk és veszélyes utódoknak ad életet, az elszabadult horda pedig teljesen felforgatja az idilli kisvárost.


Gremlins


A Piranha és Az üvöltés rendezője, Joe Dante készítette el a nyolcvanas évek legjobb és óriási anyagi sikert elért karácsonyi-családi horrorfilmjét, ami Chris Columbus forgatókönyvének köszönhetően mindvégig ügyesen lavíroz a fekete komédia, a családi vígjáték és az inváziós szörnyfilm határterületei között, a végeredmény pedig egy észvesztő hullámvasút és hihetetlen felfordulás, amiből elég nehezen másznak ki a főhősök. A Szörnyecskék mai szemmel nézve is kifejezetten hatásos, hiszen CGI-effektek hiányában a lényeket animatronikus bábuk keltették életre, amik Chris Walas tervezői munkáját dicsérik, ő néhány évvel később A légyért Oscar-díjat kapott. A szörnyecskék méltán kerültek be a filmtörténet legdizájnosabb kreatúrái közé, de arról se feledkezzünk meg, hogy ezek a lények után kapta a nevét a népszerű skót posztrock együttes, a Mogwai.


Silent Night, Deadly Night (1984)

Charles E. Sellier Jr. rendezte meg a nyolcvanas évek egyik legellentmondásosabb és leghírhedtebb karácsonyi slasherfilmjét, ami annyira kiverte a biztosítékot a korabeli konzervatív családoknál, hogy országszerte tiltakozásokat rendeztek a moziknál és a bevásárlóközpontoknál a film vetítése ellen. A Silent Night, Deadly Night a kritikusok körében is megbukott, Gene Siskel és Rogert Ebert például egészen odáig merészkedett, hogy népszerű filmes tévéműsorukban egymás után olvasták fel a készítők neveit „szégyelld magad”-felkiáltások közepette.


Silent Night, Deadly Night


A filmből megtudhatjuk, hogy miféle sérült szörnyeteg lapul a piros-fehér télapókosztüm mögött. Billy Chapmannek (Robert Brian Wilson) gyerekkorában végig kellett néznie, amint a szüleit megöli egy mikulásruhába bújt pszichopata, ezt követően pedig egy katolikus árvaházba kerül, ahol az agresszív és túlbuzgó főnővérnek köszönhetően egyáltalán nem sikerül feldolgoznia az őt ért traumákat. Innen már nem kell sok ahhoz, hogy a nyomasztó emlékektől kísértve magára öltse a mikulásjelmezt és változatos módszerekkel lemészárolja áldozatait. A film lélektanilag a szokásosnál jóval árnyaltabban ábrázolja a baltás Télapót, és habár ezt sokan ünnepi blaszfémiaként élték meg, mégis a Silent Night, Deadly Night lett az esszenciális amerikai karácsonyi horrorfilm.


Zsákutca (Dead End, 2003)

A francia duó, Jean-Baptiste Andrea és Fabrice Canepa 2003-as rendezői bemutatkozása ígéretes pályakezdés volt: mindfuck road movie-nak, atmoszferikus természetfeletti kísértetfilmnek és groteszkbe hajló karácsonyi tragikomédiának is remekül működött. Frank Harrington húsz éve mindig ugyanazon az útvonalon vezet végig karácsonykor családjával a nagyszülőkhöz, idén azonban úgy dönt, hogy megpróbálkozik egy rövidebb úttal, amiről azonban hamarosan kiderül, hogy óriási tévedés volt ráhajtania.



Megmagyarázhatatlan misztikus jelenségek szegélyezik véget nem érő utazásukat a sötét erdőben: egy titokzatos fehér ruhás nő bukkan fel egy halott csecsemővel a karjában, majd egy láthatatlan sofőr vezette fekete gépkocsi, a családtagok között pedig egyre csak nő a feszültség, mígnem az őrület jelei kezdenek el mindannyiukon mutatkozni. A Zsákutca legnagyobb erénye, hogy az ügyesen építkező forgatókönyv jól ellenpontozza a kis költségvetést, továbbá ironikus módon hajtja végre az álságos családi viszonyok dekonstrukcióját. Hiszen az autóban összezárva töltött és rémálommá változó szenteste során végül minden lappangó családi titokra és elfojtásra fény derül, a hátborzongató élményt pedig a szülőket alakító Ray Wise és Lyn Shaye játéka pedig csak tovább fokozza.


A betolakodó (À l'intérieur, 2007)

Alexandre Bustillo és Julien Maury 2007-es rendezői debütálása nemcsak a francia horror új hullám egyik legextrémebb alkotásaként vált ismertté, hanem az ezredforduló utáni egyik legerőteljesebb horrorfilmként is. A betolakodó nyers brutalitásától letaglózva könnyű elfelejteni, hogy a Pasolini hírhedt Salo, avagy Szodoma 120 napját idéző szadista események éppen szenteste játszódnak, ami kifejezetten ironikus fénytörésbe helyezi a kétszereplős karácsonyi asszonytortúrát.


A betolakodó


A történet kiindulópontja egy tragikus autóbaleset, az egyre növekvő feszültség legfontosabb forrása pedig éppen az, hogy sokáig nem szerzünk tudomást ennek részleteiről, illetve a szülés előtt álló Sarah-t (Alysson Paradis) otthonában megtámadó titokzatos asszony (Béatrice Dalle) motivációjáról. Alaposan próbára teszi nézőjét ez a film: készítői nagy hangsúlyt fektettek a végtelenül nyomasztó atmoszféra megteremtésére és a véres jelenetek minél naturalistább ábrázolására is, de A betolakodó lélektani drámának sem kevésbé megrázó, hiszen az irigység és a gyász pusztító erejéről talán még sosem forgattak ehhez hasonló véres sorstragédiát.


Véres karácsony (The Children, 2008)

Thom Shankland a W Delta Z című, keveset emlegetett 2007-es sorozatgyilkosos filmjével keltett először feltűnést, egy évvel később pedig egy még kiforrottabb horrorfilmmel tért vissza. A Véres karácsony azonban nem kapott akkora figyelmet, mint más remek új brit horrorfilmek (A barlang, Eden Lake, Wilderness), pedig Shankland egy nem kevésbé hatásos és nyugtalanító lidércnyomást rendezett. A történet röviden összefoglalható: egy vidéki karácsonyi családi összejövetelen a gyerekek egy ismeretlen eredetű vírussal fertőződnek meg, aminek hatására mindannyian a szüleik ellen fordulnak.


The Children


A brit rendező hipnotikus tempóban ábrázolja a karácsonyi idill totális rémálommá, végül a túlélésért vívott elfajzott küzdelemmé válását. A felnőtteknek a saját gyermekeiket kellene megölniük, de erre nem mindenki képes, az erőszak pedig minden igyekezetük ellenére egyre nagyobb méreteket ölt. Shankland nem riad vissza az explicit jelenetek ábrázolásától sem, az pedig különösen jó húzás volt a részéről, hogy nyitva hagyta a filmjét, és nem adott semmiféle erőltetett tudományos magyarázatot a jelenség biológiai okára. David Cronenberg 1979-es Porontyokja óta nem forgattak ilyen para filmet a gyerekekről, a Véres karácsony után Shankland mégis a televízióhoz igazolt, ő rendezte például a The Missing című remek bűnügyi sorozatot és A hátrahagyottak második évadának egy epizódját is.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!