Itt mindenki csak töketlen Pán Péter

Fotó: Örkény István Színház / Gordon Eszter

-

Hogy kapcsolódik a rendszerváltáshoz az 1980 és ‘95 között született nemzedék defektje, azaz hogy az Y-generáció Pán Péter-szindrómában szenved és képtelen felnőni? Vagyunk-e már olyan távol a kilencvenes évektől, hogy ne nosztalgiázva, hanem kellő kritikával beszéljünk róla? Erre próbál választ adni az Örkény Színházban bemutatott Apátlanok.


Mikó Csaba drámájában – amely egy trilógia első része – egy család történetét követjük végig 1989-től egészen a 2010-es évekig. A család nyolctagú, de csak hat szereplőt látunk a színpadon: az anyát (Kerekes Éva) és öt gyerekét. A hatodik gyerek, Josa, súlyos fogyatékossággal küzd, és láthatatlan szereplő, ahogy az apa is. A test nélküli, szellemként létező karakterek jelenléte ennek ellenére erős és meghatározó: az anya egész hátralévő életét a beteg Josa ápolásának szenteli, a távolból erkölcsi utasításokat adó, a család szentségét hangsúlyozó apát pedig éppen a hiánya teszi a szereplők életét befolyásoló figurává.


Kerekes Éva


Alig észrevehetően folyunk át a Magyar Népköztársaságból a jelenkori Magyar Köztársaságba. Az anya éppen porszívózik, úgyhogy csak a gép zúgásán át lehet hallani, amint a bekapcsolva hagyott, recsegő rádión bejelentik: 1956 nem ellenforradalom volt, hanem az elnyomás elleni népfelkelés. A húsz évet felölelő darabban ezután a Gazdálkodj okosan! társasjátékot megidéző lakás díszlete végig változatlan marad – csak a rávetített minták, fények változnak; hogy telik az idő, azt nem is a külvilágban zajló eseményekből szűrjük le, hanem a szereplők életének változásaiból, álmaik megszületésének és kudarcba fulladásának ritmikus egymásutánjából.

Az új korszak sem a rádiós közvetítéssel válik egyértelművé a család számára, hanem azzal, hogy az apa gyakorlatilag kiírja magát a család életéből. Megkaparintva a hirtelen jött lehetőségeket, különböző, jövedelmezőnek tűnő, de valójában sikertelen, és nem éppen családbarát vállalkozásokba fog: megpróbálkozik az állattenyésztéssel, aztán elmegy kamionsofőrnek, és a legvégén taxisnak áll. Sokáig ő a követendő minta a gyerekei számára, és bár nincs jelen, mégis ő az összetartó erő. Azonban minél több családi eseményt, karácsonyi vacsorát és 18. születésnapi ebédet hagy ki, annál inkább halványodik a jelentősége, a család pedig szépen lassan elapátlanodik.


Nagy Zsolt, Tenki Réka, Polgár Csaba, Takács Nóra Diána, Kerekes Éva


Az apátlanság itt egyértelműen a rendszerváltás utáni kétségbeejtő szabadság allegóriája. Azé a szabadságé, amelyben a szigorú, patriarchális rendszer már nem mondja meg, hogy mit kell tenni, mi a helyes és mi nem. Azé a szabadságé, ami hirtelen végtelen számú lehetőséget tartogat, és éppen ezért mindenki gondolkodás nélkül kapkod és kapálózik. Azé a szabadságé, ami a múlttal való leszámolásból fakad, amikor már a múltra alapozni nem lehet, de a jövőt sem látni tisztán. Ez egyfajta gyökértelenség, vákuum az időben, amivel a szereplőknek szembe kell nézniük.



Mikó Csaba és a darabot színpadra állító Gáspár Ildikó ezzel a vákuummal magyarázza a szemünk előtt felnövő gyerekek cselekvőképtelenségét, azt, hogy miként próbálnak értelmet adni az életüknek, időnként eléggé szánalmasan. Ahelyett, hogy bárki képes lenne megvalósítani önmagát, inkább feladja a céljait, belebukik, elismeri korlátait. Ezt szimbolizálja a tér jelképes beszűkülése is: eleinte még a ház körüli udvarról, a ház belső tereiről beszélnek a szereplők, a végén már egy autóba vannak bezsúfolva, az utolsó jelenetben pedig már helyszín sincs, csak a színészek arcába tolt, hibáik megvallására kényszerítő kamera és mikrofon.


Mikó és Gáspár jó érzékkel ironizál az Y-generáción, azon a jelenségen, amit Pán Péter-szindrómának is szoktak nevezni. Azaz, hogy ez a nemzedék képtelen felnőttként viselkedni, mert döntéseiknek nincsen tétje, nem múlnak rajtuk egzisztenciális kérdések. Egyedül a hamar dolgozni kényszerülő, apáskodó legidősebb testvér, Tomi (Nagy Zsolt) bír némi felelősségérzettel, de a végén mégsem őt igazolja az élet.

Doda (Tenki Réka) viszont már igaz tévelygő Y-os fiatal: művészeti egyetemre kerül a fővárosba, független és szabados életmódjával, a család számára érthetetlen performanszokkal próbálja megvalósítani önmagát, művészeti karrierje azonban egy szerencsétlenül alakuló házasságba fut bele. Laci (Polgár Csaba) szerint az évezred végén teljesen felesleges tanulni, meg diplomát szerezni, inkább prosperáló vállalkozásokat kell alapítani, mint amilyen a napfogyatkozásból hasznot húzó napszemüvegbiznisz. Végül börtönbe kerül. Feszter (Takács Nóra Diána) életének értelmét az emberek apokalipszistől, erkölcsi megromlástól való megmentésében találja meg, de aztán egy hajléktalanszálló önkéntese lesz, a főállású aktivista világmegváltó gondolatai Facebook-posztok formájában hamvadnak el.

A darab bár megnyugtató megoldást nem kínál a Pán Péter-szindrómára, de van valami biztató abban, hogy a legkisebb testvér, Simon (Paktós Márton) legalább felismeri az említett vákuumot, és azt, hogy szükségszerűen szét kell rombolni a múltból magunkkal hurcolt berögződéseket.



Gáspár Ildikó a dokumentarista színház eszközeivel nyúlt a drámához, azaz a színészek saját gyerekkori tapasztalataiból is építkezett. Ezeket a kilencvenes évekhez köthető élményeket (mint amilyenek az első koncertélményekről szóló beszámolók) az előadás szünetében levetített rövid videókban lehet meghallgatni. Mikó Csaba szövegének és a dokumentarista megközelítésnek köszönhetően hitelesek és viccesek a párbeszédek, monológok, bár a videók és a színpadon előkerülő tetris vagy walkman még mindig a nosztalgiázást erősítik a nézőkben. A kilencvenes évek naivitásának szeretete egy kicsit elvesz a kritikai élből.


De nem ez a baj az Apátlanokkal. Hanem az, hogy teljes mértékben elmarad a katarzis az előadás végén. Ennek pedig az az oka, amit Mikó emlékszimfóniáknak nevez: hogy a szereplők saját magukat narrálják, párbeszédek helyett inkább monológokat mondanak, ugyanazokat az eseményeket különböző értelmezésekben tálalják. A színpadon inkább elmesélik, hogy mit cselekszenek, ahelyett, hogy azt kommentár nélkül megcselekednék. Példaképpen: az egyik szereplő elmeséli, hogy épp megöleli a másikat, de valójában nem öleli meg. A darabban minden lépésüket megmagyarázzák, és a végén még a kudarcaikat is elismerik, részletezik, ahelyett, hogy hagynák: a néző jöjjön rá, mennyire reménytelenül balul sült el az életük. Lehet, hogy ez olvasva működik, de a színházban nem hagyja a nézőnek, hogy benne csapódjon le, fogalmazódjon meg a végkövetkeztetés.