Itt kezdődik egy jó thriller

Forrás: Cannes Film Festival

-

A Sicario hihetetlenül magas nívón megcsinált bűnügyi film, amellyel a Fogságban kanadai rendezője, Denis Villeneuve újra lepipálja Hollywoodot.


Kicsit meglepő, hogy Denis Villeneuve (Fogságban, Enemy) új filmje bekerült a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába, ennyire tisztán műfaji filmet nem gyakran válogatnak be (kivéve, ha James Gray, a fesztivál megmagyarázhatatlan kedvence rendezi). A Sicario eléggé egyszerű sztorijú bűnügyi film, de rendezése, fényképezése, vágása, zenéje és hangmérnöki munkája olyan elképesztően magas színvonalú, hogy teljesen más minőséget képvisel, mint hollywoodi társainak többsége.

Ez néhány másodperc után máris egyértelmű: még sötét a kép, de már halljuk az erősödve pumpáló, fenyegető zenét (a zeneszerző Jóhann Jóhannsson, aki a Fogságban zenéjét is írta, de többek közt Szász János Ópiumáét is), aztán azt látjuk, hogy egy kommandóscsapat ereszkedik le a dombok közül egy homoksárga amerikai kisváros házai közé. Rögtön óriási a feszültség, szinte a torkomban dobogott a szívem a rajtaütés során, pedig nincsen két másodpercenként vágás, nem üvöltöznek egymással a kommandósok egekbe lökve a néző stressz-szintjét és a zene hangerejét sem csavarják fel fülsüketítőre. Villeneuve nem hagyatkozik ilyen buta és vaskos eszközökre, hanem a világ egyik legjobb operatőrével, Roger Deakinsszel és Joe Walker vágóval (Steve McQueen filmjeit is ő vágja) úgy rendezi meg a jelenetet, hogy ne videojátékszerűnek, hanem valósnak tűnjön, minden lövésnél összerezzenjek, és amikor slusszpoénként odahajít elém egy levágott kézfejet, visszahőköljek a moziszékben.


Josh Brolin, Emily Blunt és Benicio Del Toro Cannes-ban


A Sicario fő erőssége, hogy az elejétől majdnem a végéig teljesen életszerű: a legtöbb hollywoodi thrillerben a bevetés után vágás jönne, és máris egy irodában találnánk magunkat, ahol a nagymenő főnök (ez esetben a Josh Brolin által megformált Matt) előadná a fiatal FBI-osnak (ez esetben Emily Blunt mint Kate), hogy fontos szerepet bíz rá egy mexikói drogbáró elleni akcióban, a beosztott meg iszonyú tökösen azonnal vállalná a nagy felelősséggel járó feladatot. Itt viszont nem az irodában kezdődik a jelenet, hanem az üvegfalán túl, a folyosón, ahol Kate és kollégája ügyetlenül várakoznak, és arról dumálnak, hogy fogalmuk sincs, mi a franc történik. Aztán főnökei behívják Kate-et, kérdeznek tőle pár dolgot, kiküldik, megint behívják, elmondják neki, mi a feladat, ő meg hezitál egy kicsit, mielőtt elvállalná. Egyik figura sem különösebben menő, nincs semmi hősködés, ezeknek az arcoknak itt ez a munkájuk és kész.

Kate-et váratlanul az amerikai-mexikói határ túloldalára, Juárezbe repítik Mattel és egy szűkszavú, Alejandro (Benicio Del Toro) nevű fickóval együtt, érkezés után pedig egy autókonvojban találja magát, mennek, ki tudja, hova. A képek mesteriek: Deakinsnek elég egyetlen 180 fokos snitt, hogy érzékeltesse, egy olyan vidéken járunk, ahol az emberek számára teljesen megszokott, hogy életük tereiben brutális bandaháborúk dúlnak, az erőszak a mindennapjaik részévé vált. Sok légi felvételt is használ, amelyek nagyon esztétikusak, de mintha arra figyelmeztetnének fenyegetően, hogy az erőszak messzebbre nyúlik és sűrűbben behálóz mindent, mint gondolnánk.


Emily Blunt, Josh Brolin és Benicio Del Toro a Sicarióban


Kate egy rohadt szót sem ért abból, hogy mi zajlik körülötte, és még azután sem kap magyarázatot, hogy a konvojuk – egy újabb briliánsan megrendezett, akciókliséket kerülő jelenetben – tűzharcba bonyolódik az autópályán két kocsinyi tetovált mexikói banditával. Mi épp annyira nem értünk semmit, mint ő, és Villeneuve remek megoldása, hogy a film legnagyobb részében a néző szemszöge megegyezik ennek a kívülálló figurának a szemszögével; ugyanúgy gyülemlett fel bennem a feszültség és tolultak fel bennem a kérdések, ahogy Kate-ben.

És ezt a rendező annak ellenére sikeresen véghezviszi, hogy éppen Blunt a film necces pontja: egyszerűen túl szép és túl törékeny ahhoz, hogy teljesen beleélhessem magam, hogy egy profi FBI-os áll előttem. Miközben partnere azon élcelődik, hogy Kate nem mosdik eleget és egy hétig visel egy pólót, én nem egy leszakadt csajt látok, hanem azt, hogy a sminkesek nagyon igyekeztek úgy sminkelni Bluntot, hogy olyan benyomást keltsen, mintha nem lenne rajta smink. Szerencsére van annyira erős színésznő, hogy ez csak néhányszor jutott eszembe a film közben.

A Sicario ritmusa ugyanolyan tökéletes, amilyen a Fogságbané, kimért tempóban halad előre, de a feszültség egy pillanatra sem szűnik. Villeneuve nagymestere annak is, hogyan kell hatásvadászat nélkül ráhozni a frászt a nézőre egyszerű ismétlésekkel és kihagyásokkal: például egy hullára kétszer is ráközelít, mégsem lesz jelentősége pont annak a holttestnek, aztán egy irodai víztartályt változtat a világ legfenyegetőbb tárgyává, de sosem tudjuk meg, pontosan mihez kezdtek vele.


Benicio Del Toro a filmben


Kate-ben egyre több kétely támad az akció szabályosságával és helyességével kapcsolatban, de ezt is közhelyeket és túldramatizálást elkerülve ábrázolják, a nő természetesen nem kezd a saját szakállára hősködni, hanem minden helyzetben úgy viselkedik, hogy ez a főszál mindvégig teljesen hihető marad. Mellette viszont egy bosszúdráma is formálódik, ami tartogat néhány nem jó értelemben véve filmszerű pillanatot is, és Del Toro szándékosan kiismerhetetlen figurája szájából elhangzik pár olyan mondat, amit rejtélyesség ide vagy oda, a jó ízlés nevében ki kellett volna húzni a forgatókönyvből még a forgatás előtt.

De nem ezek az apró hibák maradnak meg, amikor vége a filmnek. A Guardian vezető kritikusa találóan összefoglalta a lényeget, amikor kitweetelte, hogy Villeneuve most letaszította a trónjáról Michael Mannt.

A Sicariót Magyarországon októberben mutatják majd be.