Itália közepébe lesz a sírom - száz évvel Isonzó után

-

Isonzó és Doberdó olyan szimbolikussá váltak a magyar történelemben, mint Muhi, Mohács vagy a Don-kanyar. De miért és hogyan folyt ez az öldöklő harc, ami dédapáink egész generációjának meghatározó élménye lett? Száz éve üzent hadat Olaszország.


Az olasz királyság olyan hitszegést követett el a két szövetségesével szemben, aminőre nincs példa a történelemben

– épp száz éve, hogy 1915. május 23-án, pünkösd vasárnapján megjelent Ferenc József császár és király manifesztuma, amelyben tudatta népeivel, hogy Olaszország hadat üzent az akkor már tíz hónapja, két fronton – Oroszország és Szerbia ellen – is harcoló Osztrák-Magyar Monarchiának.

A hadüzenet persze ekkor már nem volt meglepetés, lényegében 1914 augusztus elejétől lehetett rá számítani, amikor az Olasz Királyság – az 1882 óta fennálló hármas szövetségben vállalt kötelezettsége ellenére – nem lépett be Ausztria-Magyarország és Németország oldalán a világháborúba, hanem deklarálta semlegességét. „Gazember! Arcátlanság” – írta dühösen az erről szóló, III. Viktor Emánuel királytól kapott távirat szélére II. Vilmos német császár.

A nagyhatalmi álmokat dédelgető olasz kormány kivárt, és a háttérben egyezkedett mind az antanttal, mind a központi hatalmakkal. A korabeli karikatúra ezt úgy ábrázolta, hogy Itália a gyönyörű, kacér nő, akit ajándékokkal – területi ígéretekkel – ostromolnak a kérői. Az antant végül többet tudott ígérni, hiszen nem a saját területeit kellett volna átadnia, mint a Monarchiának, közben pedig a hadiszerencse is úgy alakult, hogy Rómában inkább a központi hatalmak vereségére fogadtak.


Ilyen volt a fehér háború


A Monarchia hiába próbálta meg kisebb területi egyezményekkel távol tartani Olaszországot a háborútól. Az 1915. április 26-án megkötött londoni egyezményben az antant mindent megígért az olaszoknak: Trentót és Dél-Tirolt, Triesztet és az Isztriai-félszigetet, a dalmát partvidéket és számos szigetet, az Égei-tengeri Dódekanészosz-szigeteket és protektorátust Albánia fölött. Az egyezménynek megfelelően az olasz kormány május 3-án felmondta a hármas szövetséget, majd május 23-án hadat is üzent.

Az olaszok ez után még pontosan egy hónapot késlekedtek a támadással: bár a határ mentén már a hadüzenet másnapján megkezdődtek a lövöldözések, az első nagyszabású támadó hadművelet csak június 23-án indult meg. A londoni egyezményben ugyanis Olaszország vállalta, hogy egy hónapon belül hadat üzen, de még nem volt teljesen felkészülve a háborúra. Jellemző, hogy nagy riadalmat keltett, mikor a hadüzenetet követő hajnalban az osztrák-magyar flotta megjelent a partoknál, és bombázni kezdte a kikötőket és vasútvonalakat.



A hadüzenetkor a harmincöt olasz hadosztállyal csak hat osztrák-magyar hadosztály nézett szembe, vagyis majdnem hatszoros volt a túlerő, ezért még az osztrák-magyar vezérkar is úgy számolt, hogy talán csak a Szávánál, a mai Horvátország területén tudják megállítani az ellenséget. Az olasz késlekedés viszont lehetőséget adott a Monarchiának, hogy erőket csoportosítson át a másik két frontról. Magyar katonák visszaemlékezéseiben is több helyen szerepel, hogy májusban váratlanul kivonták őket az arcvonalból, vonatra rakták, majd napokig robogtak délnyugat felé.

Az olasz támadásnak két iránya volt: az egyik Tirol felé, ahol az Alpok csúcsai közt az osztrák hegyivadászok és az olasz alpinik vívták az úgynevezett fehér háborút. Ennek emlékei, például a hóba temetett katonák holttestei manapság kezdenek kiolvadni a jégből. A főerők az Isonzó folyón keresztül próbáltak áttörni Trieszt, illetve a mai Ljubljana irányába, de nem túl sok sikerrel. Az olasz, illetve az osztrák-magyar csapatok tizenkét isonzói csatát vívtak egymással, ebből tizenegyszer az olaszok támadtak, de soha nem jutottak túl messzire.



„Per conquistare un palmo di terra/quanti fratelli son morti di già!” – szól a háború idején született olasz népdal, és jól ragadja meg az isonzói harcok lényegét: „Egy arasznyi földért/mennyi testvér meghalt már!” Az olasz haderő ugyanis rettenetes veszteségeket szenvedett, mintegy 650 ezer katona halt meg, és úgy egymillió sebesült meg. A tizenegy véres isonzói csata után ráadásul a tizenkettedikben megalázó vereséget mértek Olaszországra. Az 1917. október 24-én megindult az osztrák-magyar és német ellentámadás később caporettói áttörésként vonult be a történelembe, és az olasz állam teljes összeomlásának szimbólumává vált (ezt a szervezetlen visszavonulást és tömeges dezertálást örökíti meg Ernest Hemingway Búcsú a fegyverektől című regénye is).

Az olaszok sikertelenségének és rettenetes veszteségeinek egyik fő oka a főparancsnok személye: Luigi Cadorna egyike volt az első világháború legnagyobb mészárosainak, csak a brit Douglas Haighez hasonlítható: a lövészárokharc tapasztalatainak ismeretében is úgy gondolta, hogy a frontális roham a legjobb taktika, a katonák dolga amúgy is csak az, hogy meghaljanak a királyért és a hazáért. „Cadorna tábornok nemigen törekedett arra, hogy a kemény fegyelmen kívül más módszereket keressen a katonák harci szellemének, moráljának és nemzethez való hűségének javítására” – mondta róla Gianluca Volpi olasz történész.


Olasz hadifoglyok 1917-ben


Persze másik oldalon sem volt rózsásabb a helyzet, bár Svetozar Borojević személyében a Monarchiának jóval tehetségesebb parancsnoka volt. A Monarchia csapatai végig jelentős túlerő ellen védekeztek, ráadásul lehetetlen terepviszonyok közt. A front déli részén található, kopár sziklatömböt, a Doberdó-fennsíkot általában magyar, azon belül is alföldi ezredek védték, olyan katonákkal, akik talán nem is láttak hegyeket korábban (ennek az emlékét őrzi a Kimegyek a doberdói harctérre című népdal). Kezdetben hevenyészett kőrakások mögött próbáltak fedezéket keresni, csak a második isonzói csata után kezdték meg a lövészárkok kiépítését, ekkor alakult ki a nyugati fronthoz hasonló állóháború, amelyben a katonák sziklába vájt fedezékekben, dekkungokban próbálták túlélni a folyamatos srapneltüzet.


"Itália közepébe lesz a sírom..."


A Monarchia hiába aratott győzelmet a caporettói áttörés során, és értek ki a síkságra, nem tudták megsemmisíteni az olasz hadsereget, amely brit és francia segítséget kapott. 1918 nyarán, az úgynevezett második piavei csata teljesen felőrölte a Monarchia erőit, a kiéhezett, lerongyolódott hadsereg morálja pedig teljesen leromlott. Október 24-én végül az antant megindította az ellentámadást, amely harmadik piavei csata néven vált ismertté, és a Monarchia teljes összeomlását hozta: a katonák tömegesen dezertáltak, vagy adták meg magukat, Budapesten pedig kitört az őszirózsás forradalom. Október 29-én a Monarchia fegyverszünetet kért, de ez az ország gyakorlatilag már nem létezett, hiszen egyes részei sorra mondták ki az elszakadásukat.