Isten óvjon attól, hogy Johnny Depp rád mosolyogjon

Fotó: Warner Bros. Picture / Claire Folger

-

A Fekete mise című bűnügyi filmben Johnny Depp durvábban pszichopata, mint valaha. Ennek ellenére a film annyira középszerű és kiszámítható, hogy azt kívánjuk, bár inkább nagyon rossz lenne.


James “Whitey” Bulger a hetvenes-nyolcvanas évek Bostonjának hírhedt figurája volt. Afféle telepi kiskirályként kezdte, hogy aztán az FBI-jal, illetve annak egyik ügynökével kötött paktumot kihasználva a város alvilágának legrettegettebb ura váljon belőle. Lényegében az állami nyomozóiroda biztosította be a bűnöző hatalmát, miközben azt hitte, hogy hasznos informátorra tett szert Bulger személyében. Ehhez persze szükség volt arra is, hogy az a bizonyos FBI ügynök gyerekkori barátja legyen Bulgernek, továbbá Bulger öccse a megye legnagyobb hatalmú politikusa.

Mindez épp annyira izgalmas felállás, mint amennyire a lehető legkiszámíthatóbb bűnügyi-korrupciós-maffiás narratíva és esztétika újrahasznosítására is alkalmas. Mert az ehhez hasonló filmek számára az “igaz történet” gyakran csupán önigazolás, amely műfaji gettóvá válva éppen abban akadályozza meg a rendezőt, hogy bármit is elmondjon a történettel – már a történeten önmagán vagy a trivialitásokon túl.



Vegyük például Johnny Depp karakterét. Épp olyanra maszkírozták a színészt, hogy “megtévesztésig” hasonlítson az igazi Bulgerre. A maffiafőnök kortársai állítólag hüledeztek: “a nemjóját öregem, mintha magát Bulgert látnánk”. Igazi jutalom egy Depphez hasonló kaliberű színésznek. Elcsúfíthatják, hogy igazán mocsok dolgokat csinálhasson. Ugyanakkor a Fekete mise két órája alatt semmit nem tudunk meg Bulgerről, sőt, kifejezetten hiteltelen, ahogy a film első harmadában a kisgyerekét és a feleségét alibiként szerepeltetik, hogy némi érzelmet vigyenek a karakterébe – hogy aztán a kisgyerek halálakor Depp nevetségesen rikácsolva próbálja megrendültségét eljátszani, illetve teljesen kiírják a filmből a feleségét is (Dakota Johnson, aki A szürke ötven árnyalata főszereplőjeként is ismerhetünk), és Depp épp ugyanúgy viselkedjen, mint előtte. Azaz egy sablonos pszichopataként, aki ha megértő ember módjára kezd el valakivel beszélgetni a filmben, az rendszerint pirosan villogó lámpaként jelzi, hogy fél percen belül maga lövi agyon vagy fojtja meg. Elég sokszor történik ilyen a filmben.

Érdekesség: a Fekete misében történt gyilkosságokat épp azokon a helyeken forgatták, ahol azok eredetileg történtek. Fontos ez? Meglehet, hogy a bostoniaknak igen. A film a nyitóhétvégén több mint 22 milliót hozott Amerikában, ebből több mint 2 milliót Boston városában. De a film szempontjából ez igazából teljesen lényegtelen. Már ha persze nem dobozos-szénsavas-cukormentes üdítőként tekintünk egy filmre.


Joel Edgerton és Johnny Depp


A Depp-pel szövetkező FBI ügynököt játszó Joel Edgerton némileg izgalmasabb, ő kezdetben kivált a nézőből némi érdeklődést: visszataszítóan számító, kártékony és képmutató figura, akibe bele van kódolva a megalázó bukás. De amikor ez bekövetkezik, addigra már nem érdekel minket, ugyanis nem sikerül elhitetni velünk, hogy az a fajta utcai testvériség, amely a Bulger családhoz köti, és amelyről kezdettől fogva beszél, az tényleg igaz lenne, és nem csupán a saját céljait igazoló üres locsogás. A filmben szereplő, tisztességes munkát végző további hírességek: Benedict Cumberbatch (ő Bulger politikus öccse), Kevin Bacon (ő az FBI-részleg elszámoltató, de végeredményben gyengekezű vezetője), Peter Sarsgaard (drogos floridai pszichopata) stb.

Bulger jobbkezeként Rory Cochrane az egyetlen, aki – bár szintén kétdimenziósra írt szereplőként – tragikumot és valódi bánatot képes vinni figurájába. Az én kedvenc karakterem amúgy a Jesse Plemons által játszott törött orrú verőember. Ő a leginkább hús-vér figura, épp zsigeri egyszerűsége miatt.

De annak az okát, ami miatt a Fekete mise nem a hagyományos értelemben véve rossz film, Scott Cooper rendezőben kell keresnünk. Neki két filmje volt eddig, az egyik az Őrült szív, amelyben Jeff Bridges countryzenészt játszott, a másik a Christian Bale, Woody Harrelson és Casey Affleck főszereplésével készült vidéki bosszúdráma, A harag tüze. Mindkettő film jó volt, de azokat is inkább a tisztességes régi iskolás rendezés jellemezte, amit az erős színészi alakítások vittek el a hátukon.


Kevin Bacon és a bajszos Adam Scott


És bár a Fekete mise elsőre Cooper legambiciózusabb projektjének tűnik, végeredményben ez az, amelyben rendezői adottságai csupán a maffiafilm formai kliséinek és egy “igaz történetnek” a felmondását szolgálják. És ellentmondásos módon mégis ez teszi működőképessé a filmet.

Mert a hetvenes és nyolcvanas évek utcáin játszódó, lehetőleg több mint egy évtizedet átívelő bűnügyi történeteket hálás dolog készíteni, még ha mindig ugyanarról is szólnak. Fasza bőrdzsekikbe és oldschool tréningruhákba öltöztethetjük a szereplőinket; idétlen frizurát is adhatunk nekik, mégsem válnak nevetségessé; sokszor megrendezett alvilági konfliktusokat, éjszakában vakuként felvillanó maffiakivégzéseket reciklálhatunk anélkül, hogy hiteltelenné válnánk; szalagos magnókkal történő lehallgatásokat tehetünk izgalmassá visszatekintő narrációval, és tömeges letartóztatások bevágásával, dramaturgiai csúcspontokon bejátszott The Animals-, Fleetwood Mac-, Rolling Stones-, Donna Summer- és Blondie-számokkal stb. Utóbbi kettőt, ha lehet, diszkójelenetben.

Mindezt ugyanis jó és pihentető nézni, félálomban is, akkor is, ha Martin Scorsese csinálja, és akkor is, ha nem. Ezt nem ő csinálta.