Ilyen filmet csinálna Esterházy Péter

-

Az avantgárd ünnepe, ha nagy ritkán moziban látható egy kísérleti film, ez azonban azt is jelenti, hogy olyan helyzetben és olyan nézők számára jelenik meg az alkotás, akik nem ehhez vannak szokva, és ahol így az értelmezés is problémákba ütközik. Megkísérelünk néhány fogódzót találni a Buharov fivérek új filmjéhez az Esterházy–Gothár–Lynch-háromszögben.


„Az itt élő lelkek nagy része magasabb dimenziókba fog átköltözni” – hangzik a 2005-ös Buharov-rövidfilm, az Egyvezérszavas védelem utolsó mondata, amely a most bemutatott műnek (vagy legalább a címének: Az itt élő lelkek nagy része) a kiindulópontját jelentette. A túlvilág eme profán ígérete az új film kontextusában az önmaguk bukásában biztos, ám heves vérmérsékletű lázadók és ellenállók önigazolással teli jelmondata lehetne. „Az itt élő lelkek nagy része” innen nézve nem más, mint – a szerzőkhöz híven vendégszöveggel élve – az ellenállás iróniája: egy olyan experimentális képkavalkád és eszmefuttatás, amely abszurditása ellenére (vagy éppen azért) többször a mai Magyarország dokumentumaként is értelmezhető.

Az évtizedek óta Igor és Ivan Buharov művésznéven alkotó Szilágyi Kornél és Hevesi Nándor Az itt élő lelkek nagy részében láthatóan tudatosan próbált kezdeni azzal a ténnyel valamit, hogy művük egy egész estés nagyjátékfilm idejét és vetítési helyszínét használja. Minden történetiséget nélkülöző, pusztán vizuális és auditív asszociációk abszurd láncolataiként megjelenő rövidfilmjeikkel ellentétben itt (egyébként a Lassú tükörhöz hasonlóan) fel lehet fedezni egy főszereplő által hordozott, széttöredezett narratíva nyomait.


Az itt élő lelkek nagy része


Az itt élő lelkek nagy része néhány korábbi alkotásukhoz hasonlóan irodalmias (a szó pozitív értelmében), azaz rendkívül erőteljes benne a szöveg hatása. Hozzáállásuk két tekintetben is Esterházy Péterére emlékeztet. Ennek egyik oldala, hogy teljesen szabadon szemezgetnek az irodalom és a film különböző alkotásaiból (magukat is beleértve), és ezeket jelöletlen vendégszövegekként illesztik saját művük szövetébe. Ennél azonban talán még fontosabb, hogy valami ahhoz hasonlót művelnek, ahogy Esterházy a rögzült nyelvi fordulatok, az állandó szókapcsolatok megidézése révén fura módon dokumentálja a magyar szellemi „valóságot”, a nyelvhasználaton keresztül világít rá nagyon mélyen rögzült, a nyelven keresztül áthagyományozódott meggyőződésekre. A Buharov-filmekben egyrészt néhány nyelvi megoldás is erre emlékeztet, azonban ennél sokkal gyakoribb a talált tárgyak és viseletek (és akkor itt utalhatunk a talált felvételek használatának kísérleti filmkészítésben jellemző gyakorlatára) gyakran idegen környezetben történő megjelenítése.



Ezt a filmet elsősorban nem a kísérleti film gesztusai és attitűdje felől lehet megérteni, hanem az Esterházy–Gothár–Lynch-háromszögben lehet valahol elhelyezni.

Gothár, aki két filmjét (Idő van, Tiszta Amerika) is Esterházyval együtt írta, egyértelmű párhuzamként jelenik meg, csak ő nem szedi darabjaira annyira a történetet és magát a filmnyelvet, mint az ebben a tekintetben anarchista Buharovék. Rájuk azonban a fragmentáltságon és az asszociatív szerkesztésmódon kívül az is jellemző, hogy a tárgyak, a jelmezek és a helyszínek együttesét oly szürrealisztikusan szimbolikus módon közelítik meg, ami egyértelműen a megfejthetetlen jelentésekkel, ám a jelentőség látszatával teli lynchi álomvilágot juttatja eszünkbe. Csakhogy Buharovék még ezt sem veszik komolyan, látásmódjuk igazi kelet-európai Lynchekhez illően a groteszkhez áll közelebb, egy olyan világot teremtenek, ahol az őrületből hiányzik a nagyság és a méltóság, kisszerűsége és szegényessége miatt nevetségessé válik.



És ide kapcsolódik a következő támpontunk. Az experimentális attitűd a vizuális művészetekben gyakran a befejezetlenség, a nyerseség, a lecsiszoltság hiánya révén manifesztálódik. A Buharov-életműben pedig leginkább egyfajta „barkácsesztétika” révén jelenik meg, a látvány, a sminkek, a jelmezek és a díszletek esetlen, tákolt megvalósításában. Ennek köszönhetően nemcsak a super 8-as filmanyag roncsoltsága van állandóan a szemünk előtt, hanem a nehezen (át)látható képek jelentése maga is szétesőben van. Egyrészt ez egyértelműen megidézi a kelet-európai közelmúlt buheravilágát, a maradékokból tákolt világ ad hoc, átmeneti jellegét. Másrészt ez az experimentális film örök amatőr jellegét mutatja fel, azt a függetlenséget, amit a professzionális filmiparral szemben az eszköztelenség révén próbál megőrizni.



Úgy gondolom, ennek negligálásából fakad Az itt élő lelkek nagy része legnagyobb hibája is.

Az a tény, hogy az egyik legjobb fiatal operatőrt kérték fel, valamint áttértek a 16 mm-es nyersanyagra, tőlük szokatlanul „profi”, mozijellegű képi világot hoztak létre, ami kiölte az avantgárd szellemiséget a vizualitásból. Rév Marcell (Fehér isten, Viharsarok) valóban zseniális operatőr, de képzettsége és mozis szemléletmódja miatt nem érzi az experimentális keresetlenség hangszínét. És éppen ez az, ami miatt „jelentést” kezdünk elvárni a filmtől, azt, hogy szóljon valamiről – ezt viszont nem tudja, és persze nem is akarja beteljesíteni. Mindennek ellenére az a tény, hogy ez a film nagy vásznon, a megszokottnál nagyobb közönség számára megnézhető, hatalmas fegyvertény, és mindenkinek csak ajánlani tudom, aki a műfaj legkiválóbb magyar művelőinek tolmácsolásában kíván betekintést nyerni a kísérleti filmkészítés attitűdjébe és szemléletmódjába.