Így követték el a világ legszebb bűncselekményét

Forrás: InterCom

-

Philippe Petit 1974-ben kifeszített egy kötelet a World Trade Center két tornya közé, és mintegy 45 percet töltött rajta sétálgatva négyszáz méter magasban. Egyedülálló, illegális attrakciójáról beszámolt memoárjában, és a szédítő produkciót hatásosan örökítette meg egy Oscar-díjas dokumentumfilm, illetve most a Kötéltánc című játékfilm is.


Philippe Petit 17 éves korában, 1968-ban egy fogorvosi rendelőben várakozva egy képes magazint lapozgatott unalmában, amikor először megpillantotta a World Trade Center akkor még épülő ikertornyait. Abban a pillanatban elhatározta, hogy ő lesz az első ember, aki egy kifeszített kötélen kel át a két épület között. Vakmerő tervét hat évvel később, 1974. augusztus 7-én a reggeli órákban sikerült végrehajtania, ami aztán a 20. század legszebb művészi bűncselekményeként vonult be a történelembe.

Az 1949-ben született Philippe Petit szigorú neveltetésben részesült, az édesapja a francia hadsereg pilótája volt. Kisfiúkorában először a bűvészet és a zsonglőrködés varázsolta el, a kötéltánccal tizenhat éves korában ismerkedett meg, és a hetvenes évek elején már több komoly és emlékezetes mutatványa is volt. Élete első kötéltáncára 1971-ben került sor, akkor a párizsi Notre Dame-székesegyház két tornya között sétált át engedély nélkül, miközben az épületben javában zajlott a papok felszentelési ceremóniája. Két évvel később a sydney-i Kikötőhíd két pilonja között kelt át egy hasonlóan illegális gerillaakció keretén belül, de ekkor már javában folytak legfőbb álmának titkos előkészületei.


Philippe Petit 1971-ben a Notre Dame két tornya közt


Philippe Petit 2002-ben a Felhőkkel táncoló (To Reach The Clouds) című önéletrajzi könyvében írta meg szuggesztív élménybeszámolóját a feledhetetlen attrakcióról, az aprólékosan dokumentált műben pedig helyet kaptak azok az eredeti fotók, tervrajzok és Petit saját kezű rajzai is, amelyek nélkülözhetetlen szerepet játszottak a merész terv végrehajtásában, amelyet ő egyébként csak „le coup”-nak, vagyis „a csíny”-nek nevezett. Petit és mindenre elszánt csapata nagyon komolyan vette a törvényen kívüli művészi akciót, amely végül nemcsak artistakarrierje leggyönyörűbb és legveszélyesebb produkciójaként maradt meg az emlékezetben, hanem fontos szerepet játszott az eleinte ellenségesen fogadott ikertornyok fokozatos népszerűvé válásában is.


Philippe Petit 1989-ben az Eiffel-torony felé tart egy kötélen


A francia artista nem ismert lehetetlent: a tervezés és a különféle technikai előkészületek folyamata hat éven át tartott Párizsban és New Yorkban. Petit leleményessége és kreativitása ámulatba ejtő, a cél érdekében tulajdonképpen bármilyen stiklire képes volt. Hosszú ideig megfigyelte a WTC építésének utolsó fázisát, a gyakorláshoz elkészítette a tornyok méretarányos makettjét, igazolványokat és más iratokat hamisított a bejutáshoz, csapattársai munkásnak és üzletembernek álcázták magukat, a két torony távolságát pedig úgy tudta meg, hogy a Metropolis nevű francia várostervezési folyóirat újságírójának adta ki magát, akit az épületek tetején tartott terepszemlére két fotós – Petit cinkostársai – is elkísért.

A nehéz felszerelésnek és a csapattársaknak a bejuttatása az ikertornyokba csak az ütemterv első problémás fázisát jelentette, a kötelek két épület közötti kifeszítése a különleges építészeti adottságok miatt – a tornyok csúcsai ugyanis nem egymással szemben, hanem kicsit elcsúsztatva álltak – nem kevésbé volt bonyolult művelet. A szél miatti erős lengést Petit a kétszáz kilogrammos fő acélkábel kettős aszimmetrikus kikötése révén küszöbölte ki, a vaskos kötél kifeszítéséhez szükséges kábelt pedig hosszas ötletelés után végül egy íjjal lőtték át a túloldalra. Akciófilmbe illő jelenet a terv kalandos megvalósítása, amely egy inverz bankrablós moziba illik, ahol az elkövetők nem ki, hanem bepakolnak.


Philippe Petit a WTC tornyai közt 1974-ben


A tiltott territóriumon végrehajtott kötéltánc történetét először James Marsh (A mindenség elmélete) dolgozta fel a 2008-as Ember a magasban (Man on Wire) című remek dokumentumfilmjében. Az alkotás megérdemelten nyerte el többek között a BAFTA- és az Oscar-díjat, dokumentumfilmektől szokatlan intenzitással rajzolja meg Petit némileg ellentmondásos portréját, illetve a legizgalmasabb heistmozikat lekörözve idézi fel az ikertornyok meghódítását. Marsh filmjének egyik legnagyobb erénye, hogy a Petit-vel és sok esetben balfácánnak tűnő bűntársaival készített visszatekintő, kendőzetlenül őszinte, megrázó és csípős pillanatokban is bővelkedő interjúkon túl rengeteg hangulatos eredeti fénykép és archív filmfelvétel felhasználásával éri el, hogy átérezzük a kötéltánc semmihez sem hasonlítható szépségét és erőteljes spirituális töltetét.



Az Ember a magasban nem magára a nagy mutatványra, hanem inkább annak előkészületeire fókuszál. A készítők a technikai buktatóktól és ötletes megoldásoktól kezdve a csapat változó dinamikáján keresztül az egyre kiélezettebbé váló személyes és magánéleti konfliktusokig hatásosan beledolgoztak minden apró részletet, ami kifejezetten bensőségessé és emberközelivé teszi ezt az elképesztő kalandsorozatot és emberi teljesítményt. Első kézből származó vallomások révén leszünk részesei mi is annak a nem mindennapi élménynek, amit a magasban töltött percek jelentettek, de Marsh dokumentumfilmje portréfilmnek is lenyűgöző, végső soron ugyanis egy excentrikus és öntörvényű figurának állít emléket, aki néha meglehetősen önzően és megszállottan viselkedett, miközben a saját álmát kergette.


Charlotte le Bon és Joseph Gordon-Levitt a Kötéltánc című filmben


A Forrest Gump Oscar-díjas rendezője, Robert Zemeckis Kötéltánc (The Walk) című filmje Petit Felhőkkel táncoló című könyvét vette alapul, és habár nem nő fel az Ember a magasbanhoz, mégis látványosan meséli el újra a francia artista mutatványát, illetve szó szerint szédítő operatőri munkával és számítógépes látványeffektusokkal egészíti ki a dokumentumfilm vizuális hézagait. Hiszen az Ember a magasban katartikus fináléjából éppen maga a séta mozgóképes megörökítése hiányzik, amelynek lélegzetelállító pillanatait kizárólag régi fényképek révén élhetjük át, Zemeckis azonban észveszejtő eleganciával koreografálta meg nekünk Petit magával ragadó kötéltáncát. Az operatőr Dariusz Wolski pazar felvételei még jobban érvényesülnek az IMAX-vásznon, de a tériszonyra hajlamos nézőkből könnyen szédülést válthatnak ki a merész felvételek és kompozíciók.



Zemeckis azonban talán túlságosan is családiasra hangolta látványcentrikus filmjét. Habár a Kötéltáncban is szerepel szinte mindegyik kalandos epizód, amelyet a dokumentumfilmből már ismerhetünk, Zemeckis és Christopher Browne közösen írt forgatókönyve lemond az elmélyült jellemábrázolásról, ami kissé felszínessé és naivvá teszi a vizuális szempontból amúgy csodás filmet. Az sem volt szerencsés húzás részükről, hogy a Philippe Petit-t alakító, digitálisan kék szeművé változtatott Joseph Gordon-Levitt a Szabadság-szobor tetején állva meséli végig az egész sztorit, mert ezzel a szájbarágós és mesterkélt kerettel jelentősen csökkentették a film spirituális hatásfokát.

A pattanásig feszült helyzetek részben azért kárpótolnak bennünket, többek között újra megtudhatjuk, hogy miként sikerült feljutniuk a teherlifttel a nyolcvankettedik emelet helyett a száznegyedik emeletre, jelentős cipekedéstől kímélve meg magukat. Fény derül arra is, hogy miért bujkáltak egy liftakna felett húzódó gerendán a ponyva alatt órákig, arról nem is beszélve, hogy miért szaladgált éjszaka meztelenül Petit az egyik torony tetején, továbbá hogy a mélybe zuhant kábel miként tette tönkre majdnem az egész akciót.


Man on Wire

Philippe Petit a WTC tornyai közt 1974-ben


Philippe Petit végül háromnegyed órát töltött a kötélen több mint négyszáz méteres magasságban, miközben nyolcszor fordult, kezében a huszonöt kilós, egyensúlyozást segítő rúddal. Sétált, táncolt és többször megpihent a magasban, továbbá le is térdelt, hogy így fejezze ki a tornyok iránti tiszteletét, miközben a rendőrség munkatársai hiába próbálták leparancsolni. Később azt mondta, hogy hallotta fent az utcán összegyűlt bámészkodók moraját és éljenzését. Csak akkor fejezte be a produkciót, amikor elkezdett esni az eső, és utána a déli toronyból bilincsben vezették el. Vakmerő produkciójának híre pillanatok alatt bejárta a világot.

Habár Joseph Gordon-Levittnek jól áll Petit bohókás karaktere, elmélyültség szempontjából már sokkal kevésbé hiteles, Ben Kingsley pedig hozzá hasonlóan szintén meseszerű figurának tűnik a híres csehszlovák cirkuszi artista és kötéltáncos, Rudy Omankowsky szerepében, aki mentorként segített Petit-nek elsajátítani a kötéltánc szakmai titkait.



Philippe Petit végül olcsón megúszta az esetet, a bíró ugyanis ejtette az összes ellene felhozott vádat, cserébe azért, hogy a Central Parkban gyerekeknek tartson egy műsort. Tréfás kedvét azóta sem vesztette el, hiszen amikor Marsh átvette az Oscar-díjat, felhívta őt is a színpadra, Petit pedig előbb eltüntetett egy érmét a kezében, majd megköszönte a Filmakadémiának, hogy hisznek a varázslatban, aztán ráadásként még egyensúlyozott egy kicsit az aranyszoborral a fején.

Ha távolabbról nézzük, Petit története, középpontjában a transzcendens mutatványként is értelmezhető kötéltánccal, nem más, mint a kitartáshoz, az önkiteljesedéshez, az akaraterőhöz, az összetartáshoz és a szabadsághoz intézett óda, amely allegorikus módon hirdeti pozitív világszemléletét, miszerint semmi sem lehetetlen, minden akadályt képesek vagyunk együtt legyőzni. A Kötéltánc és az Ember a magasban jól kiegészítik egymást, és végső soron Zemeckis optimista filmje sem vall kudarcot, hiszen apró hibái ellenére magával ragadóan állít emléket az ikertornyoknak, érzékelteti a magasság bűvöletét, és ábrázolja azt az áhítatos és szép mutatványt, amelynek az okát ne firtassuk, inkább csak gyönyörködjünk benne.


FRANCE-HIGH WIRE-PETIT

Philippe Petit 1987-ben Nyugat-Jeruzsálemből Kelet-Jeruzsálembe tart egy 60 méter magasban kifeszített kötélen


Számomra tényleg ilyen egyszerű, hogy az életet bátran kell élni. Lázadni kell a megszokott ellen, ellenállni a szabályoknak, amelyek korlátoznak, ellenállni a saját sikerünknek, amely elégedetté tehet minket, ellenállni önmagunk ismétlésének, hogy minden napot, minden évet, minden ötletet igazi kihívásnak lássunk, s így életünket valóban úgy élhessük, mint aki kötélen sétál.

Philippe Petit


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!