Igen, nőket erőszakolt, de hát mekkora zseni!

Fotó: Hemera / Benjamin Haas

-

Annyira rajongunk a hírességeink iránt, hogy néhány nőt gond nélkül feláldoznánk nekik. De a szakmai sikerek miért is jelentenek felhatalmazást bűncselekmény elkövetésére?


Az elismerésre méltó karrier, a köztiszteletnek örvendés, a művészi zsenialitás egy bizonyos szinten túl a relativitás furcsa mázával borítja be az olyan bűncselekményeket, mint a nemi erőszak, és egyéb, nők sérelmére elkövetett visszaélés. Hogy hol van ez a szint, azt nehéz meghatározni, de a hatalommal és a népszerűséggel egyenes arányban nő a valószínűsége annak, hogy ezeket a bűncselekményeket már-már mellékesnek, esetleg megbocsáthatónak lehet feltüntetni. Az ismertséggel és közkedveltséggel járó eszközök pedig arra is képesek, hogy adott esetben láthatatlanná tegyék az áldozatokat.

Ezt onnan lehet felismerni, hogy a perspektívát az elkövető zsenialitása határozza meg. A Kiss László körül felizzott több mint fél évszázaddal ezelőtti történet példaértékűen leköveti ezt a mintázatot. A posztjáról végül csütörtök délután lemondott szövetségi kapitányról kedden derült ki, hogy 1961-ben csoportosan elkövetett nemi erőszak miatt három év börtönbüntetésre ítélték. Ebből végül csak húsz hónapot kellett letöltenie.

Az áldozatról mindössze annyit lehet tudni, hogy mi volt a keresztneve, illetve, hogy a teste már „elernyedt”, amikor az úszótársai után Kiss László is közösült vele. Gyárfás Tamás szerda esti interjújából pedig kiderült az is, hogy már nem él.



Arról nem esett szó, hogy az ő élete miként alakult a nemi erőszak után, arról viszont nagyon sokat hallottunk az elmúlt napokban, hogy Kiss László „a mögöttünk álló több mint fél évszázadban edzőként, pedagógusként, kapitányként példás munkát végzett, amelyet pártállástól függetlenül több kormány is a legteljesebb mértékben elismer, kevés sportember büszkélkedhet annyi kitüntetéssel, mint ő”. Az idézet a Magyar Úszószövetség közleményéből származik, amelyben szerdán teljes mellszélességgel kiállt Kiss László mellett (más kérdés, hogy azóta kiderült, az egyhangú döntést a mondottakkal szemben nem a teljes elnökség hozta meg). Kiss László érdemeit talán egyik olimpia után sem méltatták olyan hevesen, mint ezen a héten, ő maga pedig így nyilatkozott a Népszabadságnak: „Mindenki döntse el, a magyar úszósport elmúlt évtizedekben elért eredményei alapján, hogy kellőképpen bizonyítottam-e, vagy sem."

Kiss László azonban nem az egyetlen, aki az érdemeibe kapaszkodva próbál lerázni magáról egy bűncselekményt.



Klisék erdejében

Nem csak az olimpiai aranyak vetnek ugyanis látszólag kedvezőbb fényt a nők ellen elkövetett visszaélésekre. Ugyanígy elmosódnak a felelősség határai, ha a nemi erőszakkal szemben néhány zseniális film, fotó, zene vagy éppen poén áll. Ezekben a kísértetiesen hasonló logika mentén kibomló esetekben ugyanis a hírességek iránti tisztelet vagy az életművük iránti rajongás alapozza meg hozzáállást az általuk elkövetett bűncselekményhez, mintha az élet más területén elért eredmények felmentést adnának a nemi erőszakra. Mert a gondolatmenetet nem az határozza meg, hogy egy bűnöző készített fel sportolókat, rendezett filmeket, fotózott vagy szerepelt abban a poénos filmben, hanem az, hogy egy edző/filmrendező/fotóművész/színész csak úgy mellékesen bűncselekményt követett el. De nézzék inkább, ahogy sikert sikerre halmozott!

Az elkövetőt mentegető és az áldozatot hibáztató kultúra Kiss László esetében is hihetetlen plasztikusan megmutatta magát az elmúlt napokban – hivatalos formában és a közösségi oldalakon is. Nem is úgy történt. Az egészet a lány találta ki. Vagy a lány szülei. „Egy szülőnek nem épp élmény, hogy a lányuk szeret, hogy is mondjam, kefélni.” „Könnyen kapható” volt, és csak ő állította be úgy, hogy megerőszakolták. Persze, volt „valami nőügye”. Nem nagy ügy, mindenki tudott róla. Okkal vagy ok nélkül már megkapta a büntetését. Csak a szakmai teljesítmény számít, ez karaktergyilkosság!


A félrenézés kultúrája

Ez a logika rendre felbukkan más esetekben is. A nemi erőszakkal szemben mindig ott van egy nagyobbnak, nemesebbnek, értékesebbnek beállított erény vagy eredmény, amely érvényteleníti, de legalábbis elmossa a bűncselekményt.

A félrenézésre több műfajban is találunk példákat. Vegyük például Terry Richardsont, a divatfotózás leghírhedtebb punkját, akit több modell is megvádolt már szexuális visszaéléssel sőt nemi erőszakkal is. És aki egyébként is büszke arra a ma már klasszikusnak számító mondatára, hogy „nem az számít, hogy kit ismersz, hanem az, hogy kit szopsz le. Nem véletlenül van nyílás a farmeremen”. A modellek leleplezései egy ideig napirenden voltak, de a Richardsont foglalkoztató magazinokat és divatcégeket nem különösebben rázták meg: továbbra is zsíros megbízásokkal látják el a fotóst. A szexuális visszaéléseket pedig sokszor elintézik egy kézlegyintéssel: ez része a munkamódszerének, és különben is, nézzék inkább ezeket a zseniális fotókat!



Nem Kiss László az első példa arra sem, hogy egy elkövető élete és munkássága iránti megbecsülés, a sikereit övező romantika és a személyiségéhez kötődő nosztalgia (Laci bácsi!) miatt szinte képtelenség elhinni a nemi erőszak vádját. Erre nagyon tanulságos példa a komikus Bill Cosby esete, akit nők tömegesen vádoltak meg nemi erőszakkal, de sok rajongójának mégis nehezére esett nem a kedves és vicces komikust látni benne a bűnöző helyett. Hogy milyen sokáig kitartott ez a narratíva, azt jól jelzi, hogy már több mint tíz évvel ezelőtt szóba került, hogy a komikus rendszeresen és éveken át bedrogozta az áldozatait, majd megerőszakolta őket, de a sztárnak elkönyvelt Cosby karrierje még véletlenül sem tört meg ennek következtében. Bár voltak kísérletek arra, hogy Cosbyt bíróság előtt vonják felelősségre, az ügynek egyelőre még messze a lezárása. Cosbyt viszont több díjjal, elismeréssel is kitüntették azóta.



És persze a legfeministább pornósról is nehéz volt elhinni, hogy nőket erőszakolt. James Deen volt az a pornósztár, aki a filmjeiben jól bánik a kollégáival, nem csak szexuális eszközként használja őket, így aztán, amikor nemi erőszakkal vádolta meg Stoya, aki egykor a szakmában és az életben is partnere volt, sokan hitetlenkedtek, hogy egy pornóst is meg lehet erőszakolni. Az értetlenségen nem sokat változtatott az sem, hogy később más pornószínésznők is nemi erőszakkal vádolták meg Deent. Az ő történeteikre adott reakciókban hatványozottan jelent meg az áldozathibáztatás. Ahogy Deen egyik áldozata, Tori Lux fogalmazott: „Az emberek – beleértve a rendőrséget is – hajlamosak azt gondolni, hogy a szexuális iparágban dolgozva te magad választottad a bajt, és ezért nem is lehet téged megerőszakolni.” Vagyis nincs is miről beszélni.


James Deen


Talán senki más körül nem alakult ki olyan erős közmegegyezés, hogy a művészi érdemei miatt igazán felmentést érdemel egy rég volt nemi erőszakért, mint Roman Polanskinál. 2009-ben még maga Lech Walesa volt lengyel államfő is a mellett érvelt, hogy a világhírű filmrendezőnek most már tényleg meg kellene bocsátani ezt az egy bűnét. Polanski ellen 1977-ben emeltek vádat liliomtiprásért. A már-már eufemisztikus kifejezés meglehetősen durva bűncselekményt takar: az akkor 43 éves Polanski az akkor 13 éves Samantha Geimert a lány vallomása szerint megerőszakolta, miután pezsgőt itatott vele és nyugtatót adott neki. A fiatal lány hiába tiltakozott, a rendező később análisan is megerőszakolta. Polanski az ítélethirdetés elől megszökött, máig elfogatóparancs van érvényben ellene az Egyesült Államokban. Európában azonban rövid időt leszámítva (2009-ben két hónapot volt börtönben, majd 2010 júliusáig házi őrizetben, de szerencséjére a svájci hatóságok úgy döntöttek, hogy nem adják ki az Egyesült Államoknak) szabadon élhetett és dolgozhatott. Hollywoodban a mai napig sok tisztelője és támogatója van, a művészvilág sok képviselője még petícióban is kiállt a rendező mellett. És közben előjöttek itt is a klisék: Polanskit tulajdonképpen a fiatal lány csábította el, ő maga pedig csak egy feltűnősködő bíró áldozata, és még az Oscar-díját sem vehette át személyesen.


Roman Polanski


Arra, hogy a tehetség milyen módokon relativizálja a nemi erőszakot, ma is találunk tanulságos példákat. Nem olyan rég Dr. Luke-nak, a Sony producerének a zsenialitása (és ennek a dollármilliókban kifejezhető értéke) volt olyan hatalmas, hogy eljelentéktelenítse azokat a vádakat, amelyeket Kesha hozott fel ellene. Az énekesnő arra hivatkozva kérte a bíróságtól a Sonyval és a Dr. Luke-kal megkötött szerződése felbontását, hogy a producere megerőszakolta, fizikailag és érzelmileg bántalmazta, az ügy mostani állása szerint azonban továbbra is a bántalmazójával kell dolgoznia, mivel a Sony ragaszkodik a 60 millió dolláros befektetéséhez, amelyet Kesha és Dr. Luke gyümölcsöző együttműködésére szánt. Bár úgy tűnik, sem a bíróság, sem a vállalat nem látott tovább a jövedelmező szerződéseknél, a közösségi média a #SonySupportsRape hashtaggel emlékeztetett arra, hogy a Sony támogatja vagy legalábbis eltűri a nemi erőszakot.

Ezeket az eseteket nemcsak az köti össze, hogy az áldozatok hangját egyéni és rendszerszinten is megpróbálták elhalkítani, hanem az is, hogy az elkövetők a bűncselekmény után is szabadon mozoghattak tovább abban a közegben, amelyben az áldozatuk mozgott, és ahol könnyen találhattak maguknak további potenciális áldozatokat, ha akartak. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy az erőszak újratermelje önmagát. A nemi erőszak, a zaklatás és más szexuális visszaélés eközben megmaradt jelentéktelen ügynek, ami szót sem érdemel az életmű árnyékában. Kiss László karrierje a csütörtöki lemondásáig kísértetiesen leköveti ezt a mintát.