Húsvéti ajándékot sem adunk, mert csak provokációnak éreznék

Fotó: AFP / KARL-JOSEF HILDENBRAND

-

Németországban munkaszüneti nap már a nagypéntek is, de tartományonként változó, hogyan tekintenek a keresztény ünnepre. Valahol még a hangos zenét is tiltják, Berlin egyes iskolaudvarain viszont pont abból lehet verekedés, ha valaki a húsvétot akár csak meg is említi.


„Nem akarok általánosítani“ – kezdi rögtön az elején magyarázkodással Valmira, aki egy berlini iskolában tanít. Amiket mond, mégis visszahallani más berlini, frankfurti, hamburgi vagy dortmundi problémás kerületből is. Valmira Berlin Wedding kerületének egyik integrációs iskolájában dolgozik – a cél, hogy a problémás gyerekeket először itt készítsék fel a német iskolarendszerre. Akiknél ez nem sikerül, azok tizennyolc éves korukig beragadnak ebbe az iskolatípusba.

A berlini Wedding kerületben eleve már csak 50 százalékos a németek aránya, de ők megpróbálják más kerületekben iskolába íratni a gyerekeiket, így Valmira iskolájában is kilencven százalék feletti a külföldiek aránya. „Ezzel semmi gond nem lenne, de a többség nem tud németül“ – mondja. A családi háttér nem segít semmit: többségük szociális segélyen él, minden értelemben messze a németek kultúrájától. „Hiába vagyok sikeres abban a negyvenöt percben, amit tartok a gyerekeknek, a nap többi részében egészen más hatások érik őket.“

A húsvétra terelődik a szó. Valmira sem keresztény, a fiatal tanár koszovói albán. Már Németországban született, de albán nyelvtudása és muzulmán vallása miatt hamarabb elfogadják a gyerekek és a szülők, mint a német tanárokat. Valmirát azonban megdöbbenti az a gyűlölet, amivel a gyerekek és a szülők a németek ünnepei felé fordulnak. „Mivel én is külföldinek számítok, meg muzulmán vagyok, velem őszintébben beszélnek. Például őszintébben elmondják, mennyire gyűlölik a keresztényeket és az ünnepeiket.“



A német tanároknak sokszor nem is sikerül ezen véleményeket megismerniük – „aki német és keresztény, azzal nem is nagyon beszélnek“. A gyerekek egymás közül is kivetik azt, aki esetleg keresztény, vagy ünnepelni merné a húsvétot. „Már kicsi korukban eszméletlen fontos nekik a muzulmán vallás.“ Az udvaron kilencéves gyerekek verekednek össze azon, hogy mi haram (azaz a saria szerint tiltott), és mi nem. „Ezt hozzák otthonról.“ De mivel a keresztények száma elenyésző az ilyen iskolákban, és ők se nagyon mernek feltűnni, a legtöbb vita mégsem velük, hanem a muzulmánok között alakul ki. A törökök a kurdokat szidják, a síiták a szunnitákat, mindenki az alavitákat és így tovább.

Berlinben általános tendencia, hogy sokszor a gyerekek vallásosabbak, mint a szülők. A szülők számára az egész iszlám csak egyfajta megszokás, de a gyerekek már tudatosan döntenek a vallás mellett – amely identitást, büszkeséget és összetartozást ad nekik egy olyan német közegben, ahol még akkor is „bevándorló hátterűnek“ számítanak (ahogy a statisztika hívja őket hivatalosan), ha már a nagyszüleik is Németországban születtek.

„Húsvéti ajándékot se adunk már egy ideje a gyerekeknek, mert provokációnak éreznék.“ A húsvéti szünet így a muzulmán többségű berlini iskolákban egyszerűen csak szünet. Berlinben és egyes tartományokban amúgy a muzulmán vallási ünnepeken se kell iskolába menniük a gyerekeknek. Valmira szerint ez jó ötlet, de mindezt éppen a párbeszédre kéne használni: muzulmán és keresztény gyerekek ne csak szünnapot lássanak a másik ünnepében.


Katolikus és muzulmán egyaránt kisebbség

A húsvét szereplői amúgy a muzulmán vallás számára is szentek: Jézus (Issza) a muzulmánok számára is próféta, Máriát (Mirjamot) pedig a muzulmánok is tisztelik, nem véletlen, hogy számos muzulmán országban büntetés jár Jézus vagy Mária gyalázásáért. Még a berlini iskolaudvarakon se hallani Jézus vagy Mária ellen bármi szidalmat – ez is mutatja, hogy az ellentét nem vallási, hanem kulturális-társadalmi. A muzulmán bevándorlók a keresztény többségi társadalom kirekesztettjeinek érzik magukat. Nem gyűlölik a kereszténységet, egyszerűen elutasítják a kapcsolatokat.

Berlinben persze a németek se túlságosan keresik a kapcsolatot a vallással. A német főváros hatvan százaléka ateistának vallja magát, a római katolikusok és a muzulmánok aránya fej-fej mellett: kilenc százalék körül vannak mindketten.

A berlini katolikusok törpe kisebbségként tekintenek magukra, ez persze sokszor éppen erősíti köztük is – hasonlóan a muzulmánokhoz – az összetartozást. Ráadásul a berlini katolikus egyház számos kérdésben együttműködik a muzulmánokkal: például közösen szorgalmazzák, hogy lehessen kötelezően választható tantárgy a hittan. Berlinben ma ugyanis csak szekuláris etikát kell tanulniuk a gyerekeknek, és igen körülményesen lehet katolikus, protestáns, zsidó vagy muzulmán hittant kérni. Amikor a katolikus és protestáns körök pár éve népszavazást kezdeményeztek a hittan bevezetése mellett, a muzulmánok is csatlakoztak a követeléshez. A berliniek többsége azonban elutasította az ötletet.



Misére megyünk

Más a helyzet Bajorországban, ahol nemcsak kötelező katolikus vagy evangélikus hittan van minden iskolában, de minden iskolateremben (még a bírósági tárgyalótermekben is) óriási feszület van kirakva. Németország déli és rajnai vidékein még a baloldal is vallásos: Baden-Württemberg zöldpárti miniszterelnöke nagypénteken keresztútra megy, nyíltan beszél arról, hogy böjtöl, és amikor húsvétvasárnapi programjára kérdeznek rá, egyértelműen adja a választ az egykori hatvannyolcas Winfried Kretschmann: „Misére megyünk“.

Horst Seehofer bajor miniszterelnök eleve egy hétre elvonul egy Regensburg környéki kolostorba, hogy a nagyhéten ott készüljön fel böjttel, imádsággal a húsvétra. Ezt a bajorok el is várnák tőle: a bajorok túlnyomó többsége vallásos, katolikus és protestáns.

A bajor kormány szerint a muzulmánok is könnyebben találnak otthonra egy vallásos közegben, mint az ateista Berlinben és keleti tartományokban. Tény, hogy Berlinben vagy keleten sokkal több konfliktus alakul ki, mint mondjuk a bajoroknál a németek és a muzulmánok között. Ennek azonban főleg az az oka, hogy Bajorországban eleve kevesebb muzulmán él. Münchenben ugyan nagyobb a külföldiek aránya, mint Berlinben, de a város drágasága miatt szegény muzulmánok nem, inkább olaszok, görögök, portugálok – azaz keresztény európai bevándorlók – élnek számosan a bajor fővárosban.


Tánctilalom

Számos német tartományban a keresztény ünnepek annyira fontosak, hogy mind a mai napig életben van az ún. „tánctilalom“. Ennek értelmében a nagyobb keresztény ünnepek előestéjén (így már nagycsütörtök este) tilos az utcán, a szórakozóhelyeken hangos zenét játszani, táncolni. A szórakozóhelyek számára ez óriási bevételkiesés, elvégre például húsvétkor a németeknek négynapos szabadságuk van – de bulizni nem tudnak menni.

Számos tartományban lazán kezelik azonban a tilalmat, és különösebb következménye nincs, ha valaki mégis zenét játszik, táncra perdül. A bajor rendőrség azonban nem ennyire megértő: ott jelentős pénzbüntetéssel, akár a hely bezárásával is együtt járhat, ha valaki megsérti a tánctilalmat. Ilyenkor a bajor sörözőkben, szórakozóhelyeken, kávézókban csendben, zene nélkül ülnek a bajorok. Beszélgetni még szabad.

A CSU hallani sem akar a tilalom feloldásáról, szerintük a húsvétkor „legyen együtt a család“, ne akarjon senki bulizni. Egyedül a jobboldali liberális FDP harcol folyamatosan a tánctilalom ellen: a liberálisok szerint ez árt a bajor vendéglátóknak. 2013 előtt az FDP is kormányon volt Münchenben, és annyit el tudtak érni, hogy ezentúl hajnali kettőkor kell lecsavarni a zenét. Kivéve nagypénteken, mert akkor egész nap, éjféltől éjfélig csend van; a CSU szerint „Krisztus halálakor nem táncolunk“. Punktum.