Hungaroring 30: A szerelem marad

Fotó: Getty Images / Pascal Rondeau

-

A Magyar Nagydíj 30 éves, és ennyi idő távlatából megbarátkozhatunk azzal a gondolattal, hogy van egy klasszikusunk. Volt itt minden, dráma, tragédia, komédia. Visszaidézzük a pillanatokat, amikor elakadt a szavunk.


Forma-1-et egyrészt kényelmes, másrészt hasznos is a televízióban nézni, mert – ha csak a rendező nem veszíti el teljesen a fonalat – nem maradunk le egyetlen fontos eseményről sem, a kiegészítő információkat pedig valós időben elő lehet kapni az internetről. Nem utolsó szempont az sem, hogy a naptejet nem kell fél óránként újabb rétegben felvinnünk magunkra, és az ezerforintos sonkás szendvicset is megspórolhatjuk. Csakhogy a tévé előtt kizárt, hogy a torkunkban érezzük a szívünket akkor, amikor elmegy előttünk egy versenyautó, és mi szembesülünk az érzékszerveink tökéletlenségével, mert a pillanat tört része alatt nem is tudjuk befogadni a látványt, a hangot és a sebességet.

1986 óta ehhez nem kell mást tennünk, mint egy nyári hétvégén kimennünk a Hungaroringre. Ezen a mostani hétvégén pedig azzal szembesülünk, hogy idén ezt már a 30. Magyar Nagydíjon tehetjük meg.


30 éves a Magyar Nagydíj


A Forma-1 harminc éve a Hungaroringen korántsem volt elrendelve, még ha a menetrend szerint feltűnő csapatkamionok látványát magától értetődőnek vesszük is minden évben. Ha megnézzük a magyar pálya debütáló szezonjának a versenynaptárát, kiderül, hogy a 16 pályából, ahová az 1986-os mezőny ellátogatott, mindössze öt maradt meg Forma-1-es helyszínnek a mai napig, és újra és újra felvetődik, hogy veszélyben vannak a régi, klasszikus pályák. Ehhez képest a Hungaroringen a hétvégén a 2026-os hosszabbításról tárgyalt az illetékes miniszter Bernie Ecclestone-nal.


A rendszerváltással a Hungaroring elveszítette ugyan a vasfüggönyön túli világ bizarr szexepiljét, mégis megkapaszkodott a versenynaptárban, és talán sokan nem is tudják, hogy a világjáró társaság egyszerűen imádja. Ha a Magyar Nagydíj környékén végigpörgetjük a Twittert, csupa-csupa örömtől és jókedvtől duzzadó bejegyzést találunk, és szinte biztos, hogy elkezdjük irigyelni magunkat azért, hogy van egy Budapestünk meg egy Hungaroringünk. Harminc év távlatából pedig megbarátkozhatunk azzal a gondolattal is, hogy van egy klasszikusunk – ami a szívósságot illeti, nagyjából azon a polcon, ahol Monaco, Monza és Silverstone.




A magyar pálya jó ideig úgy élt a Forma-1-es köztudatban, mint az a helyszín, ahol a hangulat kárpótol a versenyek egyhangúságáért és kiszámíthatóságáért. Mondjuk ki: az unalomért. Az évtizedek alatt közhellyé érett a felismerés, hogy a Magyar Nagydíj megnyeréséhez az időmerőt kell megnyerni, mivel lehetetlen(nek tűnik) előzni, így a pole pozícióval tulajdonképpen jegyet lehet váltani a győzelemre.

Csak figyeljék, hogy a hétvégén hányszor kerül szóba az időmérő fontossága. A közhelyekben viszont az a szép, hogy az élet képes módosítani őket, és a Magyar Nagydíj erre ma már élő példa. Csak megjegyezzük, hogy az elmúlt évtizedben mindössze három pilóta tudta győzelemre váltani a rajtelsőségét.

A Forma-1 imádja a statisztikákat, és harminc év épp elég idő ahhoz, hogy a Hungaroring tekintélyes oldalakat töltsön meg a nagy statisztikakönyvben. A most jubiláló Magyar Nagydíj azonban nemcsak a számokkal hagyott nyomot bennünk - ezeket a Wikipedia vonatkozó szócikkéből amúgy is könnyen elő lehet keresni, hanem rengeteg libabőrős emlékkel is.


A Forma-1 valamikor a Senna-Prost éra totális tombolása idején kezdett megmozdítani bennem valamit, mégis az első halvány emlékemnek középpontjában, amivel gyerekként beazonosítottam a Magyar Nagydíjat, Nigel Mansell volt.

Utólag könnyű visszafejteni, hogy az 1989-es futam miatt, ami aztán túlnőtt az én gyerekkori emlékeimen, és Mansell legnagyobb versenyeinek egyikeként vonult be a történelembe, részben azért, mert a britek szupersztárjának eszében sem volt tudomást venni „a Hungaroringen nem lehet előzni” kitételről, és a 12. helyről rajtolva elegáns könnyedséggel vágott át a fél mezőnyön a Ferrarijával, a fél mezőnybe pedig bele kell érteni Alain Prostot és Ayrton Sennát is.

Nem lehet véletlen, hogy azt szűrtem le belőle, hogy ez a Mansell tud valamit. És azt már említettem, hogy Mansell 1992-ben épp a Hungaroringen lett világbajnok? 39 évesen, 176 rajt után. Életre szóló lecke volt arról, hogy mindennek eljön az ideje.


Mansell a mogyoródi lankákon


Ebben az időszakban a Hungaroring valamiféle szent földként élt a fejemben, amelynek a rezgését olyan félistenek aurája teszi különlegessé, mint Mansell, Prost vagy Senna. És mivel az akkori közmegegyezés és a mostani nosztalgiafaktor alapján a 80-as évek vége, 90-es évek eleje egy olyan korszak, amelyet mindenki csak áhítattal emleget, mondhatjuk, hogy az épp élesedő elmémet a legjobbkor találta meg a Forma-1, a Forma-1-et pedig a legjobbkor hozta közel a Hungaroring.

Mégis, a horog, amelyen fennakadtam, nem Senna, Prost vagy Mansell volt, hanem Damon Hill. Egészen pontosan a 0-s rajtszáma. Azt határozottan éreztem, hogy a Forma-1 olyan műfaj, amelyet igazából úgy érdemes követni, ha szurkolok is valakinek, és a 0-as rajtszámnál menőbbet el sem tudtam képzelni.

Szerencsére kiderült, hogy a rajtszám mögött egy jó fej pilóta van, azt pedig már a sors kényeztetésének tartom, hogy nemcsak esélyes volt a vb-címre, hanem egyszer csak meg is nyerte – erre 1996-ig kellett várni. Végül pedig már a spirituális magasságokat súrolja, hogy Damon Hill épp a Hungaroringen szerezte meg az első Forma-1-es győzelmét - 33 évesen. Azt említettem már, hogy mindennek eljön az ideje?


Hungaroring 30, Damon Hill, 1993 győzelem

Damon Hill és a rajtszáma


Néhány évvel később, már világbajnokként dobott oda még egy csodát a Magyar Nagydíj nézőinek, amikor 1997-ben a ma már nagyon retrós hangzású Arrows Yamahával egyrészt megszerezte a harmadik rajthelyet az időmérőn, másrészt népmesei hősként harcolt, és az őrületbe kergette a kommentátorokat például azzal, hogy megelőzte (!) Michael Schumachert (!), és 62 körön át elhitette, hogy a versenyt is meg tudja nyerni, egészen addig, amíg a hidraulika hibája miatt az autója lelassult, és Jacques Villeneuve egy kissé túltolt manőverrel, a port felverve megelőzte az utolsó körben. Emlékeim szerint ebben az utolsó körben nem is vettem levegőt.


Hungaroring 30, Damon Hill, 1997, hová tűnt Damon Hill?, Villeneuve

Villeneuve ráveti magát Hillre


Hungaroring 30, Damon Hill, 1997, hová tűnt Damon Hill?, Villeneuve

Hill ráveti magát Villeneuve-re


Az elmúlt évtizedek alatt a Hungaroring valahogy képes volt kihozni a versenyzőkből ezeket a személyes csúcspontokat. Például Fernando Alonsóból, aki egyrészt itt nyert először 2003-ban, és az akkori 22 évével korrekorder is volt (egészen addig, amíg fel nem bukkant Sebastian Vettel, és 2008-ban Monzában el nem vette tőle a legfiatalabb győztes címét, cserébe még soha nem nyert a Hungaroringen). És aki másrészt 2006-ban olyan kört ment a magyar pályán, ami teljes joggal indulhat a minden idők legjobb köre versenyben. A 15. helyről rajtolva kilenc autót előzött meg, és a második körben már a hatodik volt. Mindezt a Hungaroringen, ahol köztudottan nem lehet előzni.


Hungaroring 30, Alonso, 2006

Alonso a sűrűjében


A 2006-os egyébként is az a verseny volt, ahol szinte körönként szakadt ki az emberből, hogy „Te jó ég, te jó ég!” Egyrészt esett az eső, ami kisebb természeti csodának számított Mogyoród felett az évnek ebben a szakában, másrészt annyi volt a dráma, amit a Magyar Nagydíj előző húsz évében összesen nem produkált a pálya, a végére pedig már tündérmesébe fordult a történet, amikor a 13. helyről rajtoló Jenson Buttont a 113. Forma-1-es futamán végre győztesként intették le.


Hungaroring 30, Button győzelme, 2006

Button ennyire örült


Innentől végképp összezavarodott mindenki, akinek a fejébe unalmas pályaként költözött be a Hungaroring, és a következő években érezhető elvárás volt, hogy legyen valami dráma. Buttonra ebből a szempontból lehetett számítani, főleg, ha a dráma kiindulópontját az eső adta, mint 2011-ben – ez volt az egyetlen Magyar Nagydíj, ahol még kiskabátban is fáztam a nyár kellős közepén.

Buttonnak pedig fekszik az anomália - azóta is minden alkalommal a mogyoródi esőt hiányolja, és az is, ha a csapattársával kell lejátszania egy meccset a pályán – 2011-ben a Lewis Hamiltonnal folytatott harca kifejezetten minőségi szórakozást biztosított.


Hungaroring 30, Button 200. győzelme, 2011

Button 200. nagydíja


Közben ott voltak azok az epizódok, amikor a sportág nem a legszebb arcát mutatta, és nem a jófajta izgalomtól rándult össze a gyomrunk, hanem az aggódástól vagy a totális értetlenségtől. A véletlen és a szándékosság is előidézett ilyen pillanatokat a Hungaroringen. Felipe Massa 2009-es balesetéhez például a véletlenek egészen gonosz összejátszása kellett: a brazil pont egy elszabadult rugó útjában volt, a rugó pedig pont a fejével találkozott, és életveszélyes sérülést okozott. A magyar orvosok címlapra kerültek, teljes joggal, hiszen nekik köszönhetően Massa itt van velünk, és még gyors is.


És tombolt a bosszú is. A Forma-1 mindig is sokat merített a csapattársak olykor szappanoperába forduló rivalizálásából, 2008-ban viszont egy valódi háború kirobbanásának voltunk a szemtanúi. A szárnyait éppen ellenállhatatlanul bontogató Lewis Hamilton és a kétszeres világbajnokként az elsőség minden vélt vagy valós kiváltságával a McLarenhez érkező Fernando Alonso ott tett keresztbe a másiknak, ahol csak tudott, ami miatt a sportfelügyelőknek is maratoni hosszúságú lett a munkanapjuk. Hamiltonnak később sikerült kirobbantania Alonsót a McLarentől, de ugyanitt a Hungaroringen láttam azt is, ahogy évekkel később már egymás vállát veregették.

És aztán kaptunk kicsit a tragikomédiából is, az utánozhatatlan Taki Inoue jóvoltából, akit 1995-ben konkrétan elütöttek a sportbírók, amikor túlcsorduló buzgóságból maga szerette volna intézni a lerobbant Footworkjének a mentését. A japán nem sérült meg, a lelki sebek pedig talán nem lettek olyan mélyek, hogy ne tudta volna kezelni őket. A később teljes joggal mémesedésnek induló Inoue ezt, és Forma-1-es karrierjének a többi kínos epizódját is dicséretes objektivitással kezelte, és a mai napig jókat nevet saját magán.


Hungaroring 30, Taki Inoue elütése

Inoue nagy pillanata


„Ez a pálya valamiért mindig jó versenyeket produkál” – jegyezte meg a 2026-os hosszabbítás hírére pénteken Christian Horner Red Bull-főnök. Harminc év sem volt elég, hogy megfejtsük, miért, de talán nem is kell. Ha lecsupaszítjuk a lényegre, úgyis csak a szerelem marad.