Hülyeség lenne emiatt meghalni – kedvenc filmbefejezéseink

Forrás: Warner Bros.

-

Tommy Lee Jones elmeséli az álmát, Ethan Hawke lekési a gépét, Sophia Loren visszatér szürke életébe. Véletlenül sem a filmtörténet legemlékezetesebb zárójeleneteit akartuk összegyűjteni, hanem egyszerűen csak a VS.hu kultúrarovata munkatársainak szubjektív kedvenceit. Cikkünk értelemszerűen csupa spoilerből áll.


Egy különleges nap (Una giornata particolare, 1977)

Ez az egyik legszomorúbb befejezés, amelyet valaha láttam. Ettore Scola filmje két szerencsétlen sorsú ember találkozásáról, egyetlen közös napjáról szól 1938 májusában, amikor mellesleg Hitler éppen Rómába látogat. Az Antoniettát alakító Sophia Loren életét és gondolkodását pont annyira határolja be a férfiközpontú fasiszta rendszer, amennyire elzárja a világtól az a lakás, amelyet főállású háziasszonyként kell vezetnie. Antonietta egy iskolázatlan, az önálló gondolkodásra meg nem tanított, sokgyerekes anya, aki Mussoliniről hasonló módon vezet fényképalbumot, mint a kislányok az emlékkönyveiket.



Az üldözött homoszexuálisként élő Gabrielével (Marcello Mastroianni) való szenvedélyes találkozása azonban egy pillanatra mintha kimozdítaná ebből a tudatlan, közönyös állapotból, megfogalmazódik benne például az a gondolat, hogy valójában nem kötelessége eltűrni férje hűtlenségét. Éppen ezért szomorú a film befejezése, amely azt sugallja, hogy akaratuk ellenére mindennek ugyanúgy kell folytatódnia, mintha a találkozásuk meg sem történt volna. Gabrielének még aznap este el kell hagynia Rómát, Antonietta pedig visszahúzódik a rendszer által természetesnek beállított közegébe, a lakásába. Sorra kapcsolja le maga mögött a villanyokat, az így zsugorodó tér pedig szép metaforája lesz az életének, amelyről most már ő is tudja, hogy szűk neki. (Csatlós Hanna)


Francia kapcsolat II. (French Connection II, 1975)

A Francia kapcsolat II. egyébként is az egyik kedvenc folytatásom, sőt, igazából jobb filmnek is tartom a szintén remek első résznél. Mennyire király alapból, hogy egy William Friedkin-filmnek John Frankenheimer csinál egy folytatást a hetvenes években? A Francia kapcsolat II. alattomosabb, nyersebb és európaibb, Popeye Doyle-t, azaz Gene Hackmant ugye rászoktatják benne a drogokra, és az első rész végén elszökő Fernando Rey utáni hajsza egy elképesztően erős és egyszerű, bizonyos szempontból a „legművészietlenebb” jelenetsorban csúcsosodik: az indulat, a végső erőfeszítés és a feszültség lenyűgözően fokozott és vágott 10 percében, majd katarzisában.



Ami történik: 10 percen keresztül futnak. Gene Hackman kergeti Fernando Reyt az utcán, futnak, futnak, már alig vonszolják magukat a végén, az egyik az életéért fut, a másikat a bosszú hajtja, futnak, 10 percen keresztül a forgalomban és a kikötőben, aztán Rey felpattan egy hajóra, és úgy tűnik, megússza megint, Hackman a partról céloz, agyonlövi, végefőcím. (Puskár Krisztián)


Mielőtt lemegy a nap (Before Sunset, 2004)

Richard Linklater 1995-ös Mielőtt felkel a napja afféle személyiségtesztté nőtte ki magát a filmrajongók körében: az eltántoríthatatlan optimisták szerint a Budapest–Bécs-vonaton összeismerkedő Céline és Jesse (Julie Delpy és Ethan Hawke) fél év múlva tényleg újra találkoznak majd a megállapodásuknak megfelelően, a realisták/pesszimisták szerint viszont természetesen nem lesznek ott a randin. Már önmagában az óriási ajándék volt Linklatertől, hogy kilenc évvel később, a Mielőtt lemegy a napban elárulta a megfejtést, de a folytatás túl is szárnyalta az első filmet: két, rengeteg rossz tapasztalaton átesett harmincas szívszorítóan fájdalmas, szépséges újra egymásra találását néztük végig.



A zárójelenet duplán trükkös: egyrészt azzal, hogy egy jelenet közepén egyszer csak elsötétül a kép, és vége, kicsit úgy tesz, mintha megint nyitva hagyná, hogy mi fog történni Céline-nel és Jesse-vel, miközben itt sokkal biztosabban tudjuk, érezzük, hogy nem fognak ismét szétválni. Másrészt kétrétegű olyan értelemben is, hogy a felszínen csak annyi történik, hogy teázgatnak Céline lakásán, ahol ő a Nina Simone-koncertélményeiről mesél Jesse-nek, de valójában egyáltalán nem erről van szó, és még csak nem is az a lényeg, hogy az énekesnő csípőringását flörtölősen utánzó Céline csábításának vagyunk tanúi. Hanem hogy tudjuk, hogy tudják, hogy csak az időt húzzák, hogy Jesse gépe felszálljon nélküle, és onnantól beismerhetik egymásnak és maguknak, hogy ezen a délutánon új, közös fejezet kezdődik az életükben. (Bujdosó Bori)


Nem vénnek való vidék (No Country for Old Men, 2007)

Miután Ed Tom Bell seriff (Tommy Lee Jones) szembesül az irracionális, megfékezhetetlen gonosz létezésével, úgy dönt, hogy nem lesz seriff többé. Nyugdíjba vonulása után álmot lát, amelyet elmesél a feleségének. Ezzel a jelenettel zárul a kétezres évek legjobb amerikai filmjeinek egyike. Tulajdonképpen két álomról van szó, de az elsőre Ed Tom nem igazán emlékszik, csak arra, hogy rég halott apjával találkozott benne, pénzt kapott tőle, amit elvesztett.



A második álomban a hegyekben lovagolt az apjával, sötét volt, de az apja tüzet gyújtott, hogy Ed Tom ne tévedjen el. Álljon itt a döbbenetes Cormac McCarthy-monológ vége: „Ahogy ellovagolt mellettem, láttam, hogy tüzet visz egy kürtben, ahogy régen tették. A tűz megvilágította a kürtöt, olyan színe volt, mint a Holdnak. És én tudtam, hogy az apám előrelovagol azért, hogy tüzet rakjon valahol a nagy, sötét éjszakában. Tudtam, hogy mikor odaérek, ő ott lesz. És felébredtem.” (Kránicz Bence)


Kvadrofónia (Quadrophenia, 1979)

A Who azonos című rockoperájából készült filmben már a legelején lelövik a slusszpoént, de erről hajlamosak vagyunk elfeledkezni, mert Jimmyvel, a főhőssel annyi szörnyűség történik, hogy teljesen megértjük, hogy szörnyű lelkiállapotba kerül a végére. Kidobják a szülei otthonról, otthagyja a munkahelyét, tönkremegy a robogója, lelép a csaja, és végső csapásként az is kiderül, hogy a Világ Legmenőbb Arca (akit a filmben Sting alakít) civilben csak szállodai boyként hajbókol a gazdag nyugdíjasoknak.



Ennyi sorscsapás után igazán méltó válasz, hogy lenyúlja Sting robogóját, és beleugrat vele a tengerbe a festői Beachy Head szikláiról – gondolhatná a néző, és csak akkor gondolja végig rendesen, hogy milyen hülyeség is lenne olyan semmiség miatt meghalni, mint hogy Sting egy műmájer. Vagy mert épp elveszett egy munkahely. (Inkei Bence)


A kilenc királynő (Nueve reinas, 2000)

Fabián Bielinsky filmje nemcsak véget ér valahogy, hanem az utolsó percekben elsütött hatalmas csattanóval ad értelmet az egész filmnek. A kilenc királynő két közönséges szélhámos története, egy a szakmában öreg rókának számító svindleré (Marcos) és egy még fiatal, de ügyes csalóé (Juan). A kis költségvetésű film egész idő alatt adagolja nekünk a csavarokat, és miközben mi azon izgulunk, hogy sikerül-e a két, egymás iránt alapvetően bizalmatlan, rivalizáló bűnözőnek eladnia egy nagy pénzt érő, de hamis bélyegsorozatot, addig a rendező a háttérben dörzsölgeti a tenyerét, hiszen okosan átver bennünket.



És ez csak a film legeslegvégén esik le nekünk, amikor Juan besétál egy raktárépületbe, és kiderül, hogy egyenesen ördögi tervének színfalai mögé érkezik meg. Hogy minden szereplő, akiről eddig azt hittük, hogy lóvá tették őket, valójában egy megrendezett csalás statisztái, az áldozatuk pedig maga a legnagyobb szélhámos, Marcos volt. (Csatlós Hanna)


A fehér bolygó (Na srebrnym globie, 1977–1988)

A lengyel Andrzej Zulawski közel háromórás, ellentmondásos és monumentális filozofikus-politikai sci-fi-víziója nehezen értelmezhető az elkészültének körülményei nélkül (igazából azokkal is): a filmet a hetvenes években kezdte forgatni, miután hazatért Franciaországból, majd a lengyel hatóságok letiltották a forgatást, tisztázatlan körülmények között leégett egy csomó díszlet, illetve leforgatott nyersanyag is, a film közel harmada. Ebben az elkeseredettségben, szinte dühből (a ’72-es Ördögöt is betiltották Lengyelországban) csinálta meg Zulawski a Birtoklást 1981-ben, ismét külföldön. Majd utána úgy fejezte be A fehér bolygót 10 év szünet után, a nyolcvanas évek végén, hogy azoknál a részeknél, amelyeket már nem tudott újra- vagy leforgatni, a varsói aluljárókban halad a kamera „napjainkban”, miközben egy hang felolvassa a forgatókönyv vonatkozó részeit – zseniálisan működik egyébként, nagyon szuggesztív, néhol szinte mágikus.


A fehér bolygó


A film is így ér véget: az operatőr az aluljáróban halad, a hang az ellehetetlenített forgatásról, az állam beavatkozásáról és a szabotázsáról beszél, felmegy a lépcsőn a felszínre, egy üvegépülethez ér, szembefordul vele, háttérben a kultúrpalota, egy férfit látunk. „Andrzej Zulawski vagyok, a film rendezője” – mondja, vége. 15 éve láttam ezt a filmet utoljára, és most is majdnem elsírom magam, amikor felidézem ezt a pillanatot. (Puskár Krisztián)


Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél (2001)

Van, amikor egy film annyira zsigerileg hat rám, hogy a végéhez közeledve egyre gyorsabban ver a szívem, összeszorul a torkom, szinte szédülök, fizikai szinten élem meg a katarzist. Ilyen volt számomra az Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél is, amely szerintem Jancsó Miklós utolsó igazán nagy filmje.



Az alábbi videóban kb. 1 óra 9 percnél kezdődik a filmet betetőző, csaknem tízperces jelenet, amely megmutatja a Kapa–Pepe-páros (Mucsi Zoltán és Scherer Péter) zsenialitását: az improvizált idétlenkedést fokozatosan, szinte észrevétlenül játsszák át egészen megrázó, egzisztenciális drámába, amelyben az asztal körüli futkosás élet-halál harccá válik, és a „Ne állj meg, mert eltaposnak!” felszólítás egyre mélyebb jelentéssel ruházódik fel. Ha túléltük a nagy futást, jön a Niagara, és itt már szabad sírni. Vagy nevetni. (Bujdosó Bori)


Mezítelenül (Naked, 1993)

Johnny, a semmitérő manchesteri naplopó nemierőszak-kísérlete után Kelet-Londonba szökik, hogy volt barátnőjénél húzza meg magát. Persze nem tud kibújni a bőréből, és ahelyett, hogy megpróbálna új életet kezdeni normális ember módjára, inkább mindenkinek beszól, és összevész azzal is, aki kedves vele. Azzal együtt, hogy Johnny gusztustalan véglény, intellektusában, nihilizmusában mégis van valami vonzó – alighanem erre a karakterre emlékszünk majd a legtovább David Thewlis (Sárkányszív, Harry Potter-filmek) számos kifogástalan alakítása közül.



Mike Leigh felkavaró filmjének végén Johnnyt megveri néhány erőszakos suhanc, mert nekik is visszapofázik. Majd a főhős rájön, hogy nem maradhat tovább abban a házban, ahol az elmúlt hetekben rontotta a levegőt. Még utoljára kirabol valakit, aki jó volt hozzá, és sántikálva továbbáll. Tök mindegy, hova indul, neki úgysem lesz helye sehol, és ezt ő is tudja. (Kránicz Bence)


A VS.hu kultúrarovata ebben a formájában elbúcsúzik. Cannes-ból még jelentkezünk tudósításokkal, utána pedig valami más veszi kezdetét.